2016. május 23., hétfő

Engedelmes kutya

Az elmúlt 7 hétben Rony kutyámmal kutyaiskolába jártunk. Nem azért mentünk oda, mert ő rossz kutya, hanem azért, hogy megtanuljam, hogy miként kell egy kutyával bánni - azon túl, hogy megsétáltatom, megetetem.

Ő is tanult - vezényszóra ülni, feküdni, a szemembe nézni - és én is tanultam.

Nekem azt sikerült megértenem, hogy amikor Rony nem azt csinálja, amit kérek tőle, akkor ő nem rossz kutya. A hiba bennem van: nekem nem sikerült egészen pontosan elmagyaráznom neki, hogy ebben a világban, amit mi "emberi társadalomnak" hívunk ő csak úgy fog tudni boldogulni, ha rám figyel. 

Ő nem képes megérteni egy olyan világot, ami sejtek és vér helyett betonból, fémből és műanyagból épül fel, és nem tud kiigazodni a sok érthetetlen, bonyolult, néha felesleges szabály útvesztőjében. Én vagyok számára az idegenVEZETŐ, és nekem jól kell végeznem a dolgomat.

Szombaton vizsgáztunk, 93 pontra - nem rajta múlt a másik 7 pont!

***

Íme egy 100 pontos kutya:




2015. december 9., szerda

Ünnepek előtt

Olyan ritkán állunk, és gondolkozunk el azon, hogy mi miért történik. Pontosítok... Olyan ritkán állok meg és gondolkozok el azon, hogy mi miért történik. Szédületes iramban történnek meg a napok, máról holnapra virradva már nem is leszek ugyanaz az ember. Ma lefekszem, holnap felkelek, teszem újra a kötelességemet, itthon, otthon, a munkámban. Kusza minden, kuszák a napok, kuszák az emberek, az események, tényleg minden kusza. De így van jól. Apukámnak ebben is igaza volt: mióta betöltöttem a 25-öt, már olyan hamar telnek a évek, hogy csak kapkodom a fejem.

Megint Karácsony. Két nap az egész. Fenyőillat. Rohanás a Tescoba. Kapkodás a rendért. Magány. Elbújás a világ elől. Kint háború. Bent vihar. Csend. Csendesség. 


2015. november 11., szerda

Visszatekintés

Felnőttem. Igazából észre se vettem, hogy mikor történt, csak azt látom, hogy már rég nem vagyok gyerek. Dolgozom, pénzt keresek és abból megélek. A szüleimhez látogatóba jövők, évente néhány hétre, négy-öt alkalommal, ők nem jönnek soha. A régi barátaim közül már sokakkal csak alig tartom a kapcsolatot, még ritkábban találkozunk, szétszóródtunk a világban.

Felnőttek azok is, akikkel együtt voltunk gyerekek. Egyik hónapról a másikra, egyik évről a másikra a fiúk egyre férfiasabbak, a lányok egyre nőiesebbek lettek. Dolgoznak ők is, pénzt keresnek és megélnek belőle. A szüleikkel alig találkoznak, mindenkinek megvan a maga feladata, csinálja a maga munkáját. Közben alig beszélünk és még ritkábban találkozunk egymással.

Kép forrásához katt!

És miközben én dolgozom és ők is dolgoznak, változunk. Rengeteg átalakulást tapasztalok magam körül. Az emberek, akikre gyerekként felnéztem, lassan összemennek, megőszülnek... Látok embereket az utcán, akiket ismertem erejük teljében, mostanra megroskadtak, megszaporodtak a barázdák az arcukon, és csodálkozva kérdezem magamtól: "Istenem, mennyi idő telt el, mióta nem láttam?" Van akiket már azonosítani sem tudok, csak az ismerős vonásait illesztgetem az emlékeimhez, és így tisztul lassan a kép.

Telnek a hónapok, az évek, és leperegnek egyenként a hónapjaim, az éveim - de 27 évesen, erővel telve még nem erre kell gondolnom. Mégis ha végigsétálok az utcán, ha találkozom az ismerőseimmel, barátaimmal, szeretteimmel, akiknek ugyanúgy telik az idő, mint nekem, akkor szomorúság tölt el, és visszavonulnék a szép, kellemes gyermeki emlékekbe. De az irány az előre, vissza a munkába, a mindennapokba, a tervekbe, az elképzelésekhez, mert haladni kell, menni muszáj.

2015. június 11., csütörtök

EGYedül

Azt szokás mondani, hogy az igazán nagy dolgok mindig a csendben történnek - a magányban.

Én eddigi életemben kétféle magányt tapasztaltam: (1) az őrlőt, a biztonságtalant, a veszélyest, amiben egyedül vagyok, és nem lehet belőle kitörni; (2) a biztonságos, nyugodt magányt, amikor az agy, a szellem, a lélek olyan dimenziókba is képes eljutni, ahova másképp nem lenne lehetséges. Az előbbi megbénít, fél és nyüszít, a másik pedig ösztönöz, tettekre sarkall, kreatívvá tesz.

A kettő annyira különbözik egymástól, de egyvalamiben nagyon is hasonlít: mindkettő eltávolít az emberektől több-kevesebb időre, kiszakít a világból. A magánytól olyanok leszünk, mint a születő kisbaba, vagy a haldokló aggastyán, meztelenek, kiszolgáltatottak, menthetetlenül szuverén lények.

2015. május 3., vasárnap

A legszebb anya

Mindig ott van, ahol szükség van rá. Hallgat, ha hallgatni kell. Ölel, ha csemetéjének arra van szüksége. Elcsitítja a családi viszályokat. Képes arra, hogy megőrizze az otthon tisztaságát, a rendet akkor is, ha napi több, mint nyolc órát dolgozik a munkahelyén. Felteszi a kínos kérdéseket. Nem teszi fel a kínos kérdéseket. Felemeli a hangját, és pofonra jár a keze, mikor nevelni kell. Megérez mindent - az őszinte szeretetet, a félelmet, az örömöt, a haragot, a ragaszkodást, a hazugságot, az elköteleződést. Kivárja a megfelelő pillanatot. Fent marad hajnalig - vár. Felhív telefonon. Felhívható telefonon. Anya egy varázsló! Anya egy mágus!


2015. április 19., vasárnap

Vajon tudok még írni?

Felmerült bennem a kérdés nemrégiben, hogy már nem is tudok írni - de az igazság az, hogy mostanában más szövegeket írok, mint korábban. Most pályázatokat írok a munkahelyemen, és mire este hazaérek, már nincs kedvem folytatni - mert belefáradok az újabb és újabb mondatok szerkesztésébe. Nagyjából ez történt az elmúlt egy évben, amióta nem született új bejegyzés.

http://www.papir-sziget.hu/erdekessegek/toltotoll-tortenete


Az az igazság, hogy eddig mindig a blog járt pórul - mindig a blog rovására írtam valami mást. Nem tudom azt mondani, hogy ezután másképp lesz, de rádöbbenek, hogy végső soron abból élek, hogy papírra vetek ötleteket, hogy alkotok, és sikerült úgy intézni az életemet, hogy beleférjen az írás.

2014. április 18., péntek

Szebb lett, mint volt

Csak néztem a Tiszát - megint eltelt egy év, tele sokféle élményekkel és megtapasztalásokkal. Tavaly áradt a folyó - idén már sokkal nyugodtabb, egészen békés és tiszta. Ilyenkor valahogy nehéz elhinni, hogy valamikor, a nem is túl távoli múltban (1879. március) elmosta az egész várost, és Szegedet újra kellett építeni. Az itteniek valahogy megszokták ezt a dinamizmust, és védekeznek ellene - a Sárgában például cölöpökre építették az üdülőházakat, hogy ha ki is önt a Tisza, akkor se mosson el mindent.



Úgy gondolom, hogy az élet rendje is ez - egyik évben nyugodt minden, a másikban pedig kavargó és zavaros. Néha jönnek hatalmas viharok, áradások, amikor feljön a felszínre egy csomó kosz, és szutykos sár hömpölyög végig a lelkünkön, aztán ha elmúlt a kezdeti sokk, el lehet kezdeni a takarítást és az újjáépítést. Olyankor úgy érzem, hogy ki kell mondani azt, amit a király is igért annak idején: az én váram szebb lesz, mint volt ("Szeged szebb lesz, mint volt", Ferenc József).

Az én nagy árvízeim után noha tudatosan nem fogalmaztam meg ezt a célt magamnak, de az az igazság, hogy már nagyon régóta építkezem, és az életem egyre szebb. Talán ez is hozzátartozik az élet rendjéhez, hogy minél többször rombolják le az életemet a viharok, annál mesésebb kincseket tudok visszaépíteni utána.

De bármikor jöhet egy következő...