2017. június 11., vasárnap

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott. Látlak az elmémmel és a lelkemmel is. Senki és semmi nem tudta betölteni azt az űrt, amit magad után hagytál. Te pótolhatatlan vagy. A Te elvesztésed mutatta meg, hogy mi az elmúlás.

Itt vagy a zsigereimben, egy vagy velem. A testem és a lelkem emlékezett rád. Pedig mindenkiben Téged kutattalak. Mindenkitől azt vártam, hogy Hozzád vigyen közelebb. De már nincs szükségem erre. Mostmár képes vagyok másokat önmagukért szeretni. Csakis önmagukért, és nem magamért vagy érted. Most, hogy 29 éves lettem már nem keresek... már megtaláltam.

2017. május 28., vasárnap

Újrakezdés

Ez egy nagyon kényes téma. Mert az újrakezdés mindig együtt jár egy zárszóval. Ha valaki elég bátor, akkor csak úgy kezd el egy új mondatot, ha az előző végére már pontot rakott. Lezárni valamit olyan végleges és megmásíthatatlan, hogy alapjaiban rendíti meg az ember. Gyökeres újratervezés. A legszigorúbb döntés a világon: tegnap még erre mentem, mától teljesen új irányba fordulok. Kiírni a pontot pokoli nehéz döntés. Rettenetesen nehéz...

Egyszerűen már nem csinálhatok úgy, mintha korábban mi sem történt volna. Nem megy minden ugyanúgy tovább. Bizonyos szempontból megint a nulladik kilóméterkőnél vagyok. Olyan, mintha valaki két kézzel átkulcsolná a bokámat és teljes erejéből rázna. Mint a fáról a gyümölcs, úgy hullnak le rólam a rétegek. Azok, amik lepotyognak, talán mind fölöslegesek voltak, de ami fontos, az marad.

Ha az újrakezdés mellett döntöttél, akkor gyökereinél rendíted meg azt, aki eddig voltál. Az újrakezdés az első, vagy inkább az első 20 millió pillanatban vérfagyasztó veszteséggel jár. Mindent tudtam magamról, az emberekről, a világról, amire szükségem volt, és amire adott pillanatban készen álltam. De most, hogy utól ért a döntés, a régi, megválaszoltnak hitt kérdések újra megfogalmazódnak. A vaskos és szigorú pont után csak kérdőjelek maradnak. Riasztó, rettentő kérdőjelek.

Hogyan kell élni? Hogyan kell jól élni? Hogyan kell szeretni? Hogyan kell jól szeretni? Kit kell szeretni? Ki a barát? Ki az ellenség? Visszafutni a gyökerekhez és ott leföldelni magam, vagy engedni, hogy sodorjon az ár? Egyáltalán ki vagyok és miben hiszek? És miben érdemes hinni?

Az újrakezdés legelőször egy pont, aztán veszteség, majd kérdőjelek. De jönnek majd újabbak, sőt felkiáltójelek is!


2016. május 23., hétfő

Engedelmes kutya

Az elmúlt 7 hétben Rony kutyámmal kutyaiskolába jártunk. Nem azért mentünk oda, mert ő rossz kutya, hanem azért, hogy megtanuljam, hogy miként kell egy kutyával bánni - azon túl, hogy megsétáltatom, megetetem.

Ő is tanult - vezényszóra ülni, feküdni, a szemembe nézni - és én is tanultam.

Nekem azt sikerült megértenem, hogy amikor Rony nem azt csinálja, amit kérek tőle, akkor ő nem rossz kutya. A hiba bennem van: nekem nem sikerült egészen pontosan elmagyaráznom neki, hogy ebben a világban, amit mi "emberi társadalomnak" hívunk ő csak úgy fog tudni boldogulni, ha rám figyel. 

Ő nem képes megérteni egy olyan világot, ami sejtek és vér helyett betonból, fémből és műanyagból épül fel, és nem tud kiigazodni a sok érthetetlen, bonyolult, néha felesleges szabály útvesztőjében. Én vagyok számára az idegenVEZETŐ, és nekem jól kell végeznem a dolgomat.

Szombaton vizsgáztunk, 93 pontra - nem rajta múlt a másik 7 pont!

***

Íme egy 100 pontos kutya:




2015. december 9., szerda

Ünnepek előtt

Olyan ritkán állunk, és gondolkozunk el azon, hogy mi miért történik. Pontosítok... Olyan ritkán állok meg és gondolkozok el azon, hogy mi miért történik. Szédületes iramban történnek meg a napok, máról holnapra virradva már nem is leszek ugyanaz az ember. Ma lefekszem, holnap felkelek, teszem újra a kötelességemet, itthon, otthon, a munkámban. Kusza minden, kuszák a napok, kuszák az emberek, az események, tényleg minden kusza. De így van jól. Apukámnak ebben is igaza volt: mióta betöltöttem a 25-öt, már olyan hamar telnek a évek, hogy csak kapkodom a fejem.

Megint Karácsony. Két nap az egész. Fenyőillat. Rohanás a Tescoba. Kapkodás a rendért. Magány. Elbújás a világ elől. Kint háború. Bent vihar. Csend. Csendesség. 


2015. november 11., szerda

Visszatekintés

Felnőttem. Igazából észre se vettem, hogy mikor történt, csak azt látom, hogy már rég nem vagyok gyerek. Dolgozom, pénzt keresek és abból megélek. A szüleimhez látogatóba jövők, évente néhány hétre, négy-öt alkalommal, ők nem jönnek soha. A régi barátaim közül már sokakkal csak alig tartom a kapcsolatot, még ritkábban találkozunk, szétszóródtunk a világban.

Felnőttek azok is, akikkel együtt voltunk gyerekek. Egyik hónapról a másikra, egyik évről a másikra a fiúk egyre férfiasabbak, a lányok egyre nőiesebbek lettek. Dolgoznak ők is, pénzt keresnek és megélnek belőle. A szüleikkel alig találkoznak, mindenkinek megvan a maga feladata, csinálja a maga munkáját. Közben alig beszélünk és még ritkábban találkozunk egymással.

Kép forrásához katt!

És miközben én dolgozom és ők is dolgoznak, változunk. Rengeteg átalakulást tapasztalok magam körül. Az emberek, akikre gyerekként felnéztem, lassan összemennek, megőszülnek... Látok embereket az utcán, akiket ismertem erejük teljében, mostanra megroskadtak, megszaporodtak a barázdák az arcukon, és csodálkozva kérdezem magamtól: "Istenem, mennyi idő telt el, mióta nem láttam?" Van akiket már azonosítani sem tudok, csak az ismerős vonásait illesztgetem az emlékeimhez, és így tisztul lassan a kép.

Telnek a hónapok, az évek, és leperegnek egyenként a hónapjaim, az éveim - de 27 évesen, erővel telve még nem erre kell gondolnom. Mégis ha végigsétálok az utcán, ha találkozom az ismerőseimmel, barátaimmal, szeretteimmel, akiknek ugyanúgy telik az idő, mint nekem, akkor szomorúság tölt el, és visszavonulnék a szép, kellemes gyermeki emlékekbe. De az irány az előre, vissza a munkába, a mindennapokba, a tervekbe, az elképzelésekhez, mert haladni kell, menni muszáj.

2015. június 11., csütörtök

EGYedül

Azt szokás mondani, hogy az igazán nagy dolgok mindig a csendben történnek - a magányban.

Én eddigi életemben kétféle magányt tapasztaltam: (1) az őrlőt, a biztonságtalant, a veszélyest, amiben egyedül vagyok, és nem lehet belőle kitörni; (2) a biztonságos, nyugodt magányt, amikor az agy, a szellem, a lélek olyan dimenziókba is képes eljutni, ahova másképp nem lenne lehetséges. Az előbbi megbénít, fél és nyüszít, a másik pedig ösztönöz, tettekre sarkall, kreatívvá tesz.

A kettő annyira különbözik egymástól, de egyvalamiben nagyon is hasonlít: mindkettő eltávolít az emberektől több-kevesebb időre, kiszakít a világból. A magánytól olyanok leszünk, mint a születő kisbaba, vagy a haldokló aggastyán, meztelenek, kiszolgáltatottak, menthetetlenül szuverén lények.

2015. május 3., vasárnap

A legszebb anya

Mindig ott van, ahol szükség van rá. Hallgat, ha hallgatni kell. Ölel, ha csemetéjének arra van szüksége. Elcsitítja a családi viszályokat. Képes arra, hogy megőrizze az otthon tisztaságát, a rendet akkor is, ha napi több, mint nyolc órát dolgozik a munkahelyén. Felteszi a kínos kérdéseket. Nem teszi fel a kínos kérdéseket. Felemeli a hangját, és pofonra jár a keze, mikor nevelni kell. Megérez mindent - az őszinte szeretetet, a félelmet, az örömöt, a haragot, a ragaszkodást, a hazugságot, az elköteleződést. Kivárja a megfelelő pillanatot. Fent marad hajnalig - vár. Felhív telefonon. Felhívható telefonon. Anya egy varázsló! Anya egy mágus!


Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....