2009. május 31., vasárnap

Csodák...

Gyakran könnyelműen dobálózunk ezzel a szóval... túl könnyen. Az emberek azt hiszik, hogy értik, miről szól, pedig a csodákat érezni kell és átélni. Talán ezek a gondolatok sem helyénvalók, mert maga az élet is ide tartozik.

Gyakran megállok a parkban, körülnézek és látom, ahogy a madarak fütyörészve röpdösnek egyik ágról a másikra. Hallom a fekete rigó hangját, és nem az jut először eszembe, hogy mi lehet a tudományos neve, vagy milyen családba tartozhat, hanem hangtalanul arra kérem: "ne hagyd abba, kismadár, csak dalolj tovább!"
Körülnézek erdőben, réten... Az állat- és növényfajok elviselik, hogy megeszik őket, kibírják a tüzet, a jeget, a vizet, az ember jelenlétét, és legyengülve ugyan, de új sarjakat hajtanak, a magvak kicsíráznak, aztán a felnőtt növény virágot hoz - megint, újra és újra, szüntelenül életre kel a természet: a legmélyebb álomból is, a leghidegebb tél és legforróbb vulkánkitörés után - igen, még a halálból is. Mindig éppen születik valaki vagy valami.
Gyakran felteszem magamnak a kérdés, és már érdeklődtem hangosan is, hogy vajon miért ilyen sokszínű minden? Miért törekednek az élők arra, hogy újra virágot és szárnyat bontsanak? Csak egyetlen választ kaptam eddig: mert az élet maga a csoda, mert élni a legfantasztikusabb dolog a világon, mert élni kell. Aki egyszer, legalább egyszer megtapasztalta, hogy milyen érzés lenni, az tudja, miről beszélek.
Egy realisztikus világban azt mondjuk, hogy nem könnyű megszületni sem, hát akkor még felnőni, és életet adni... Ez így is van. De ha nem engedjük, hogy a szemünk mást ne lásson, csak a nehézségeket, a problémákat, a félelmet, a veszteséget, akkor mindig szerencsétlennek fogjuk érezni magunkat - és azok is leszünk. A nyuszinak is nehéz!!! Ő is meg kell szülessen, őt is táplálja az anyja - fáradtsággal, ahogy engem gondoztak a szüleim. A nyuszinak is fájt felnőni, éhezett, és fázott, amikor útjára engedték, félt is. A róka és a farkas megkergette, lehet, hogy közben meg is sérült - de mégis, a nehézségek ellenére is képes felállni, tovább menni, élni és életet adni. Elhiszem neki, hogy boldog, mert ha rossz lenne neki lét, akkor már rég elpusztult volna.

Komplexitásában is piszok egyszerű a képlet - nem az a célja, hogy egyen, igyon, hanem az, hogy létezzen és tapasztaljon, a biológiai test, valamint ennek funkciói pedig csak eszközök arra, hogy az életet megélje.

Láttál már nagyobb csodát egy kisgyereknél? Ahogy alszik, gügyög, vagy nagyon komolyan eljátsza saját teremtett világát, amelyben minden de minden a helyén van, és úgy tökéletes, ahogyan ő megálmodta.

... és mekkora csoda egy őszinte mosoly vagy ölelés... mekkora csoda a szeretet, az öröm...
Ilyen egyszerű - nem kell természetfeletti események bekövetkezzenek, elég egy pillanat, egy kósza jel, hogy érezzük milyen varázslatos ez a világ.

A természetben és a természetességben rejlő természetfelettiség...

2009. május 29., péntek

Csoportok...

Mikor végignézel a nagyvárosok utcáin, egy csomó emberrel találkozol. Olyan arcokról van szó, akik idegenek, de mégsem először látod őket...

Ha egy csoport vagy közösség tagja vagy, akkor nagyjából ezt tapasztalhatod: még mielőtt megtörténne látod, ahogy a másik kisepri a szeméből a haját, ahogy épp tüsszenteni, köhögni vagy szólni készül... És a következő pillanatban éppen az van, amit előzőleg elképzeltél... Hibátlan, tökéletes időutazás. Amikor már elég régóta össze vagytok zárva, elkezded érezni a többieket. Tudod, hogy mi fog történni a következő pillanatokban. Sejted, hogy olyamit is tehetnek, ami a Te boldogulásodat nehezíti, mégsem csinálsz semmit, csak ülsz és nézed, ahogy megint ki fogja seperni a szeméből a haját, ahogy meg fogja mozdítani a kezét, ahogy kimondja azt a szót, amit Te előre megsejtettél, ahogy... Idegesíteni kezd a tömeg, és minden egyes kicsi mozdulata, rezdülése, minden pillantás. Irritál. Elmennél messzire, hogy ne érezz, ne láss. Szabadulnál a felelősség elől, mert ha valamilyen rejtélyes "véletlen" folytán másképp történne, mint ahogy vártad volna, azért egyedül Te vagy a hibás, mert nem voltál elég figyelmes vagy szorgalmas.

Közösségben tudod, hogy melyik társadtól mire számíthatsz. Érdekel, és nem érdekel, kezeled, és hanyagolod. Tudod, hogy el kell fogladnod a többieket úgy, ahogy vannak. Ha keresztbe tesz, akkor is, ha bánt akkor is... ha szeret és kimutatja, akkor is - meg kell bocsáss.

Mindenki saját magával van elfoglalva - nem rosszindulatból vagy önteltségből, hanem azért, mert ez az emberi természetes működés rendje. Hiába háborodsz fel, ha a másik figyelmen kívül hagyja a többiek érdekeit... mert előbb vagy utóbb Te is ugyanezt fogod csinálni... nem rosszindulatból, nem haragból, - jó esetben - hanem egész egyszerűen azért, mert nem figyelhetünk egyszerre mindenkire a környezetünkből. Mert emberek vagyunk, néha a sértők, máskor a sértődöttek, egyszerre tettes és áldozat. Végülis... ha nem Te foglalkozol magaddal, akkor ki fog?

...még jobban irritál, még jobban menekülnél, haladnál, futnál, rohannál el innen - de visszafognak.

A roppant kettősség belülről feszít szét, mert ebben a pillanatban lehet, hogy Te vagy a sértődött, de a következőben lehetsz az is, aki a többiek ellen vét...

Két dolgot tehetsz: továbbállsz, vagy elfogadod, és megtanulod szeretni - mindenkit.

2009. május 18., hétfő

Idő s madár

Nem múlik el semmi,
az idő is marad.
Egy pillanatig ásít
pedig szárnya van.

Aztán felrebben hamar,
az idő messze száll.
S más minden így marad,
Te repülj csak el, madár!

Bánffyhunyad, 2007. május

Tovább!

Az ostrom meg nem áll, tör felém,
és én vívom a harcot könnyedén...

És tovább, tovább megyek!
Elvakít, rámvicsorít a veszély,
és zuhog a nemkívánt mocsok!
Vés, vagdos az ordító vihar...
A ruhám cafatokban lógó dirib-darab...
De taposok tovább, tovább megyek!

Ha nem mész – én kő vagyok,
te meg még mindig csak homok!
Megyek, és nem érdekel, hogy gyötrő melegen
vérem lecsorog az egész testemen!

Kolozsvár, 2008. december

Ima

Te, Úristen, aki engedted ezt,
ki mindig összetörsz,
aztán magadhoz veszel!
Adj nekem újból megtisztulást!
Nem tudom, hogy mit akarok Tőled,
sem azt, hogy Te mit vársz tőlem...
Csak... Nélküled semmi vagyok...
Csak... köszönöm megint hűségedet,
a Teljességet, a tökéletes Nyugalmat,
és a csendes-zajos összevisszaságokat!

Delta-Szentgyörgy, 2008. július

Én jó vagyok Veled, Te jó vagy velem...

Én jó vagyok Veled, Te jó vagy velem...

Képletnek fölöttébb egyszerű, és működik is egy darabig...

Tanulmányaim során gyakran hallok a kölcsönösen előnyös kapcsolatokról: a mutualiztmusról, a szimbiózisról. Csak picit írok az előbbiről... Az élővilágban nagyon megható és különös példáit láthatjuk, amikor az egyik állat vagy növény saját magából átad valamit a másiknak, és fordítva. Abban a pillanatban mindketten elvesztenek egy kicsit az erőforrásukból, a menedékükből, a táplálékukból, de hosszú távon mindketten profitálnak. Na, de nem kalandozhatok el ennyire az ökológiában rögtön az első bejegyzésem alkalmával. De ha jól belegondolunk, kicsit az emberi lények is így működnek: nekem van 2 almám, Neked van 2 körtéd - adj egyet a Tiedből, mert az számomra finomabb, én cserébe adok egyet Neked az enyémből, mert Te ezt jobban szereted a sajátodnál. És mindketten jól jártunk. Ilyen egyszerű. Azt hiszem, hogy a mindennapokban így kéne működjenek a mindenféle emberi kapcsolatok... Ha odaadok valamit, akkor amit visszakapok számomra sokkal értékesebb legyen, mint Neked: kapzsiság és mohóság nélkül. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy levágom a fél karomat, mert a másiknak arra van szüksége... nem. Ami az enyém az az enyém egészen addig, amíg használom.

Legyen az szülő-gyerek, barát-barát, férfi-nő vagy bármilyen kapcsolat... egyre megy... Egyikük sem adhatja fel a másikért a saját mindenféle egészségét. Én tartozok Neked annyival, hogy megőrizzem a szabadságomat és a szabadságodat. De Te is nekem, ugyanezzel!

*

Ilyen szavakat fogok ide írni... csak és kizárólag szavakat - egymás után - amelyek cseppet sem többek vagy kevesebbek, mint egyszerű betű-jelek halmaza. Te majd értelmet adsz nekik, ha akarsz...

Szeretettel üdvözöllek,

Orsi

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....