2010. december 20., hétfő

Szürke szvetter

Karakteresen esetlen figura szállt fel a buszra: csont és bőr, nyúlánk, nagyorrú alak, ócska szürke szvetterben. Kopott szatyrot lóbált karcsú nadrágja mellett. Visszataszító külseje valahogy mégis magára vonzotta a tekintetemet - össze is néztünk. Akkor ismertem fel -valamikor 7 évvel ezelőtt, nem is olyan rég, de évezredeknek tűnik, ökológiát próbált tanítani nekem - legalábbis ez lett volna a dolga.

Szánalmas emberre emlékszem, akinek beszédét nem lehetett hallani, gondolatait lehetetlen követni, írása pedig olyan apró volt, hogy néha maga sem tudta kibetűzni. A félév első három hónapjában az egész osztály négyesre állt, de még megbuktatni se volt képes senkit. Szeptember elejétől márciusig minden egyes nap ugyanaz a szürke, ázott szagú szvetter lógott rajta, mindig ugyanolyan lassan és hallkan beszélt. Örültünk, mikor megszabadultunk tőle, aztán sok-sok év kellett elteljen ahhoz, hogy megértsem és megszeressem az ökológiát.

Ma meg egy nyomorult kisegér, egy jelentéktelennek tűnő, emlékekből ismert, még mindig visszataszító ember felült a buszra, a szemembe nézett és nem ismert fel. Még mindig ugyanazt a szürke szvettert viseli, még mindig sovány, szerintem ugyanúgy beszél és ugyanúgy ír, mint 7 évvel ezelőtt... Csak egyvalami változott rajta: megőszült... igen, határozottan szürke lett a haja...

2010. november 16., kedd

Hibáink

Naponta követek el hibákat, hajtok végre olyasmit, amit nem kéne, teszek tönkre valamit, amért korábban talán hónapokat is dolgoztam. Ez vagyok: tökéletes tökéletlenség, ahogy azt kitalálták a nagyok.

Léteznek nagy baklövések. Nekem is vannak, és büszke vagyok rájuk. Mindegyikből tanultam valamit – gyakran kínkeservesen, a saját káromból - a saját hasznomra. És úgy gondolom, hogy ezeket így kell elfogadni. Minden van valamiért, és rajtunk múlik, hogyan fogadjuk: elutasítással vagy tárt karokkal! Igen, az élet mindig tanít valamit, ha nyitottak vagyunk a fejlődésre.

Néha elkövetünk saját magunk ellen valamit. Ez nem is baj, csak akkor, ha közben elszalasztunk egy lehetőséget, ami lehet, hogy soha többé nem fog visszajönni. Ilyenkor már nem tudhatjuk meg, hogy mi lehetett volna akkor, ha... Az idő és a lehetőségek elszalasztásától kéne óvakodnunk leginkább.

Mindent helyre lehet hozni. Ügyességgel és kis kreativitással ki lehet váltani a pillanatnyi együgyűséget, butaságot. Csak az nem mindegy, hogyan állunk hozzá. Minden ezen múlik, ha helyre akarunk hozni valamit, akkor képesek is vagyunk rá. Ha nem... akkor ki tudja? Talán semmi sem véletlen.

Csak egyvalamit, az időt nem szabad elszalasztani, mert azt már senki sem adhatja vissza többé...

2010. augusztus 28., szombat

ReGenesis


Általában a filmeket azért nézzük meg, hogy kikapcsoljanak, illetve bevezessenek egy olyan világba, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk, de érdekesnek tűnik... Olykor előfordul az is, hogy egyik-másik film hat ránk - gondoljunk csak a horrorfilmeket követő rémálmokra, vagy a drámák közbeni pityergésre. Szerves részét képzik a mindennapjainknak. Vannak jó filmek és rosszak - benne jó vagy rossz színészek, ügyes vagy ügyetlen rendezők. És léteznek olyan filmek is, amelyeknek mondanivalójuk van, és olyanok is, amelyeket cselekménye hosszú huza-vona eredményeképpen bontakozik ki - például Dallas (amit a maga idejében több millióan követtek nap mint nap a televíziók előtt), vagy a Barátok közt (amit évek óta folyamatosan gyártanak, és még mindig nem unta meg a nézőközönség), na meg persze ott van a Vészhelyzet is (aminek mind a 15 évadát képes voltam végignézni, és csak azért álltak le a további gyártásával, mert a sorozat írója időközben elhunyt).

Egy jó sorozatot kerestem, ami kikapcsol és egy olyan világba kalauzol el, ami érdekel, amiről tudok is valamennyit, de nem eleget. Elolvastam a ReGenesis c. kanadai filmsorozat bemutatóját ("A jövő itt van. Bioterrorizmus. Lombikbébik. Genetikailag módosított élelmiszerek. Az emberiség istent játszik, azt hiszi, mindenre képes, mindent megtehet. A kérdés csak az, minek nevezzük ezt: haladásnak vagy őrültségnek? (...) Ám mi történik akkor, ha az ellenőrzés kicsúszik a kezünkből, az általunk beindított programok életre kelnek?"). Ez az, - mondtam - ez érdekel, és elkezdtem nézni. Rögtön az első részben egy csomó kérdéssel találtam szemben magam, és epizódról epizódra érkeztek a válaszok, és kerültek előtérbe újabb és újabb kérdések. Nem mindennapi, de roppant élet- és időszerű események, problémák váltották egymást, amelyeket nem lehet beskatulyázni vagy elbagaterizálni. A filmben, ahogy a valóságban is, vér folyt, emberek vesztették életüket az emberi butaság miatt, vagy csak egyszerűen azért, mert a természet győzött. Egy tudós csoport, akiket szintén elért egyik, vagy másik baj, próbált válaszokat és megoldásokat keresni rájuk - olykor sikerült, máskor nem. A sorozat utolsó epizódjáig tökéletesen megformált karakterekkel találkozunk - akiket a szerző nagy hozzáértéssel, a színészek pedig pazar játékkal hívtak életre.

Az amerikai filmek, amikkel minden nap találkozunk, istenné emelik a hatóságokat - ha a rendőrség nem is kapja el a gyilkost, betörőt, ott van az FBI és ők majd megmondják a tuti, ebben a kanadai sorozat azonban nemcsak betekintést nyúlt egy biológiai laboratórium működésébe, hanem intelligensen értelmezi is a világot - a nemtörődömséget, a butaságot, a pénzvágyat, meg azt, hogy politika és bürokrácia gyakran útjban áll nemcsak a tudásbeli fejlődésnek, hanem válaszok alkalmazásában is. Az világot egyesek érdeke mozgatja - és csak ijesztően ritkán a közérdek...

Úgy gondolom, hogy a ReGenesis utolsó része miatt írom most ezeket a sorokat. Egyáltalán nem illik a képbe - az alkotók mindvégig igyekeztek megőrizni a tudományosságot, hogy a szakszavakat értelmesen használják, itt viszont egy utópiáról van szó. Mintha szakított volna az egésszel, amit egészen addig képviseltek - és a néző csak utolsó 5 percben jön rá arra, hogy nem, mert a sorozat így alkot egész képet. 4 évad alatt bemutattak számos megoldást, bioterrorizmussal, -balesetekkel kapcsolatban, de itt rávilágítanak arra, hogy léteznek olyan problémák, amelyekkel szemben az ember képtelen érdemben fellépni. Talán az emberiség sorsát forszírozza az egész film - hogy azt hisszük magunkról, hogy mindenre képesek vagyunk, hogy mindent meg tudunk magyarázni ésszerűen, azonban vannak olyan pontok, ahol a tudás véget ér - ahol a butaság, a kapzsiság többet számít az embernél...

Jean Rostand, francia biológus és filozófus szavaival élve, amelyekkel a ReGenesis utolsó évada is végződik: "A tudomány istenné tett minket, holott még embernek lenni sem vagyunk érdemesek."

2010. augusztus 16., hétfő

Szabadság



Azt hiszem, hogy a szabadság az, amit nem lehet megállítani, ha lenni akar, akkor van is...
.
A madarak szabadok. Azért nem szeretem bezárva látni őket, mert olyankor meg vannak fosztva valamitől - csonkák, és mégis kinek tetszik a szétszaggatott élet? Úgy hiszem, hogy szabadnak lenni annyit jelent, mint élni: szárnyakkal vagy szárnyak nélkül, de repülni valamerre, egy meghatározott, pontosan kifejezhető cél felé.
.
Mi emberek vajon mit kezdünk vele? Sokszor semmit. Ott van a lehetőség minden egyes napon, órában, percben, mi mégis mókuskerékben csonkán élünk, mert ezt szoktuk meg. Ezt verik belénk darabokra vágott szüleink, kiknek vállára még ma is ránehezedik az iga terhe. Semmiért, vagy alig valamiért éjt nappalá téve dolgozni kell - mert ilyen az élet, mert nincs más választásunk. Aztán ezt veri belénk az oktatás - akár tetszik, akár nem, tenni kell: tegnap magoltál, ma magolsz, holnap-holnapután, vagy majd egyszer vizsgázol belőle. És rá kell jönnünk, hogy mégsem tudunk semmit, mégsem tudunk élni, mert minden időnket azzal töltöttük, hogy olyasmit sajátítsunk el, amihez semmi közünk, aminek semmi köze a léthez.
.
Aztán minden tovább húzza az embert: a munka, a munkahely, a barátok, a társa(k), a vallása, és mikor már azonosult mindezzel, akkor a hite is. Mert már semmit nem szabad, és tovább húzunk mindent, lefelé, a gettó és pokol felé. A csirkéknek levágjuk a szárnyát, hogy a tyúk majd ne repüljön el - és ez a jobbik eset, mert máshol meg bezárják egy ketrecbe, ami alig nagyobb, mint ő maga; a kutyákat láncra verjük, az erdőket elkerítjük - se ki, se be senki sem! A szabadság maga egy illúzió, mert elhisszük, hogy az. Körülnézünk és azt látjuk, hogy nem létezik. Voltak ugyan a történelemben nevetséges próbálkozások - és azokat az embereket hősnek tekintjük, pedig nem voltak se jobbak, se rosszabbak nálunk. Csak párat említve: 1849, 1964, 1989 - "szabadságot" szeretett volna az ember - és csak értelmezés kérdése, hogy mit jelent ez a szó...
.
Az ember rab, és maga ölti lelkére és a többiekre a csíkos ruhát. Aki felkapaszkodik a börtön falán, a szögesdrót felé, azt visszarántják, mondván: "Ne hülyéskedj, épp most szállsz ki, amikor gazdasági válság van?!" A nagyok meg azt mondják: "Nyugalom, megoldjuk. Most egy kicsit nagyon rossz nektek, de majd jobb lesz!" És még a törekvés érzi butának magát, hogy ezt biza elszúrta, mert most szar, de jobb lesz. Talán az a baj, hogy mindig más a bűnbakk - akkor más is kell megoldja a problémáinkat...
.
Hajós András énekelte egyszer: "Egyre tisztábban látszik a kép, én is élesebb vagyok, s az a hülyegyerek, aki volt, aki voltam, márt tudja, hogy a nagyok a legnagyobb részt csak ostobák, és miattuk lett ez szar világ!" Az Ember már nem akar biológiai lény lenni, de még nem képes tudatos lényként viselkedni... Akkor vajon ki is ő?
.
Egyvalami még mindig biztos: a szabadságot arról lehet megismerni, hogy ha lenni akar, akkor van is...
.
.
.
Ugyanebben a témában, ajánlom: http://nomi.freeblog.hu/

2010. augusztus 3., kedd

A tónál

Akkor verőfényesen sütött a nap. Ültem a tó mellett. Egyedül, de sok ember haladt el mellettem: öregek, fiatalok, boldogok, szomorúak, társsal vagy magányosan, és én semmi mást nem tettem, csak hátradőltem a padon, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy arcomat a fény minden hullámhosszával végigsimítsa - pedig én nem is szeretek napozni. A tavon barátok, szerelmesek, szülők, gyerekek csónakáztak. Hallottam az újongást, az örömöt, a nevetést, a cívódást - madarakét és emberekét is.

Meleg volt - túl meleg. Felálltam. Elballgtam a buszmegállóig. Magamban beszéltem, de senki nem lepődött meg rajta.

Közeledett a busz. Barátom elköszönt, és én néztem utána, mint aki tudja, hogy életükben soha nem fognak találkozni többé, és még utolsó emlékképként magába akarja szívni az alakot, hogy mindenkorra megmaradjon. Leráztam magamról a döbbenet köteleit. Beletörődtem. Felszálltam a buszra.

Szemszögek

Hallgasd: http://www.youtube.com/watch#!v=Esc3Da_yw2Y&feature=related

Nemrégiben azt mondták nekem, hogy Louis Armstrong What a wonderful world c. dala egy tökéletes alkotás, amiben minden egyes hangjegy a helyén van, és igazságként szól mind a hangszerek szintjén, mind az előadó torkából. Ezzel a kijelentéssel tökéletesen egyet értek, mert született számtalan fordítás és feldolgozás belőle, énekelték sokan, sokféleképpen, de valahogy még mindig az eredetit hallgatjuk legszívesebben.

Aztán végiggondolom a dal keletkezésének történetét. Úgy hiszem, hogy minden egyes vers ugyanazon a folyamaton megy keresztül. A szerzőben motoszkálni kezd valami, akkor még teljesen zagyva gondolatok. Ha valaki érti a jeleket, akkor papírra is veti - van amikor készen születnek a rímek, dübörög a ritmus, máskor azonban utólag kell hozzátenni, korrigálni. Amikor az utolsó betűt kialakítja a művész, a vers abban a pillanatban készen van. Ott, és akkor az ember elégedett, és alkotása tökéletes, mert minden benne van, amire egy tökéletlen szerző képes. És ott van a dallam is, aminek szintén formálódnia kell - bár erről nem sokat tudok...

Korábban azt hittem, hogy az ember létezése során a tökéletesség felé törekszik, arra, hogy szent legyen. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez korán sincs így. A legtöbb ember nem törekszik semmire, és él egyik napról a másikra, vagy pedig éppen ellenkezőleg: hatalomra tör, és soha, de soha nem lesz sem szent, sem erkölcsileg feddhetetlen, de még csak jó sem, és valahol nagyon távol marad attól, ami szerintem tökéletes. Az ember nem lehet ilyen... csak legfeljebb az alkotása által, és akkor is csupán néhány pillanatra, amikor éppen készen van, mert utána a kritikusok felfedezik benne az apró hibákat, de a nagy baklövéseket is. Az ember nem lehet tökéletes, csak benne az Isten...

Gothe szerint: "Tetteidnek tudjál örülni,/Más tetteit tudd megbecsülni,/Főleg ne gyűlölj egy embert se,/ S a többit hagyd az Úristenre!" Azt hiszem, hogy ez a tökéletlen ember tökéletességének ismérve... az elégedettség, mert az összes többi szempontból lehet gyarló és elesett, de ha elégedett saját magával és másokkal, akkor véghez tudja vinni azt, amit Armstrong, kimondani, hogy: "Milyen csodálatos a világ!"

Ugyanebben a témában, ajánlom: http://nomi.freeblog.hu/archives/2010/07/28/Tokeletes_tokeletlensegek/

2010. július 19., hétfő

Narancsjelzés


Az embert gyilkolja az egó - tartják sokan, s gyakran így is van, mert nem tudunk mit kezdeni vele. Hova tegyük? Öljük megy, mielőtt megteszi ő velünk? Vajon az megoldás? Kudarcom az egóm gyógyszere és mérge...

Egészen eddig két megmozdulásom fulladt igazából említésre érdemes kudarcba. Az első az volt, amikor egy téli estén útjára engedtem a középpontomat, akkor még mit sem sejtve, és többé nem jött haza. Aztán eltemettem, és már nem is fog soha hazajönni. Alkalmadtán leszakítok neki egy-egy szál narancssárga virágot, és rájövök, hogy mi volt a kudarcom értelme: megtalálni azt, amiről tudom, hogy nem képes meghalni, mert ha él, velem együtt teszi, és ha hirtelen elmúlik, akkor már én sem leszek.

A második említésre érdemes kudarcom az, hogy bejutottam meg nem is az orvosira. Illúziók dongtak addig körül, mint legyek a dögöt, aztán körbefogott az értelem, egy másféle, mint amilyennek korábban hittem. Mostmár tudom, hogy sosem leszek orvos - ahogy már korábban is írtam - legalábbis a szó hagyományos értelmében. Helyette inkább azzá válok, akivé lennem kell, szépen lassan a sikereim és kudarcaim árán.

Ez utóbbi olyan, ami kiteljesedésének pillanatában nagyon tud fájni, és mindig csak az ember értlmén, egóján és lelkén múlik, hogy hogyan lendül túl rajta. Legkönnyebben úgy, ha beleröhögünk a szemébe és úgy csinálunk, mintha nem is lenne - csak egy lecke, amiből tanulni kell.

Mindkét nagyobb kudarcom, és a kicsik is, amelyekkel naponta szembesülök tőlem erednek - a bizonytalanságomból vagy túlzott magabiztosságomból, és bennem zárulnak - megoldásaimban.

Sokan kudarcot kudarcra halmozunk, és nem értjük, hogy miért, de mindegyik ugyanazt jelzi: valami új következik (és ezt tekintem narancssárga jelzésnek) - vagy azért, mert a régi elromlott, vagy azért, mert tovább kell lépni. Kimászni a kudarc által ásott gödörből csak változtatással lehet, ami sokszor fájdalmas, de naponta teret követel.

Minden esetre - levonom a következtetésemet és tovább megyek...

2010. július 9., péntek

Iskola - oktat, nevel, vagy úgy rossz, ahogy van?


Még most is emlékszem, milyen izgalommal vártam az első tanítási napot. Aztán mikor végre elérkezett, hátamra vettem az iskolástáskát, kezembe valaki virágot adott: „A tanítónéninek” – mondta... Akkor már nem nagycsoportos voltam, hanem első osztályos és ettől rendkívül elégedett. Aztán telt-múlt az idő, és rá kellett jönnöm, hogy az iskola mégsem olyan jó buli, mint gondoltam. Követelőzött a tanító néni: „Írj egy nagy nyomtatott ííí-betűt! Románul mondjad, hogy mi van a képen! Add össze azt a két számot!” Teltek az évek. Mikor már nagyobb voltam rájöttem, hogy az időm legnagyobb részét az iskolában töltöm – tanulással. Aztán mehetek haza – tanulni. Legalábbis úgy mondtuk, hogy tanulunk, igazából feladatokat teljesítettünk, és közben valami ránk ragadt.

Ott kellett lenni mindenféle órán, akár szerettük, akár nem. És igazából az ember legkésőbb 7-8 éves korára már megtanulja átvészelni, hogy olyasmit is végig kell csinálnia, amit nem akar. Így esett például, hogy 5 éven át néptáncoltam, és gyűlöltem az órák minden pillanatát. Nem azért, mert a tanárok hibáztak valamit, csak egész egyszerűen nem értettem, hogy ezt mért kell nekem végigcsinálni akkor is, ha nincs kedvem? (Választott tantárgy volt, csak éppen senki nem kérdezte meg, hogy választom-e?)

Feszengtem sokszor, például amikor egy-egy tanár régi sérelmeit úgy „bosszulta meg”, hogy forgatta a naplót, felelőt keresve. Ma már úgy érzem, hogy ez nem több, mint lelki terror, csak azért, hogy bántsuk a másikat – "ha nekem szar volt, legyen ezeknek is az!"

Az iskola beskatujázott. Megtanított arra, hogy társadalmi lényként viselkedjek. Megtanítottak számolni, írni, olvasni, aztán kitárták a világot: történem, földrajz, biológia, fizika, kémia, vallás. Még olyan is volt, hogy erkölcsi nevelés, technológia, logika. Tanítottak négy nyelvet is: román, német, angol, latin – mégis csak egyet tudok: a magyart! Engedtek hetente egy órában énekelni és rajzolni is. A tanárok jegyeket adtak, mikor milyet: 1-től 10-íg mindent megtapasztaltam a 12 éves kiképzésem alatt.

Ma úgy gondolom, hogy az iskola igencsak meghatározta azt, hogy kivé váltam. A gyerek, az önmagát kereső naív, buta ember elmegy iskolába, és eltölt ott legalább 10 évet – most ennyi a kötelező, és már majdnem felnőtt fejjel hagyja el a padokat. Hát hogyne formálná testet-lelket-szellemet? Akarva-akaratlanul ráragad valami, ha nem más, akkor a hangulat.

Az iskola kő-keményen nevel és oktat – egész tömegeket, ha úgy tetszik: közhülyítés, olyanra formál megannyi diákot, amilyenné akar! Porigrombolja az embert, aztán épít rá valamit – valami társadalmit, ami elfogadható a többi leigázott és újjátajkolt lény számára. Mindenki ezt tapasztalta, a következő generáció miért ne? És hogy örülnek neki, mikor leteszik a képességi, az érettségi vizsgát!...

Az iskola bábui a tanárok – és legtöbbjük alá is veti magát ennek a szerepnek. Olyan diákokat formál, akik tudnak írni, olvasni, számolni, évszámokat, törvényeket, szabályokat magoltak be a tudomány és nem-tudomány különböző területeiről, de nem tudnak TANULNI, és nem tudnak GONDOLKODNI, és nem tudnak SZERETNI. Ugyanakkor idegroncsok is – megpillantják Azt a bizonyos tanárt az utcán, és rögtön haptákba vágják magukat.

Bár, rosszat mondani egyetlen tanárra sem lehet! Sőt, le a kalappal előttük! Ők is alkatrészei a gépezetnek, akik az elején lelkesek, aztán idővel, ahogy telnek az évek egyre szürkébbekké és hétköznapiakká válnak. Százaknak adják le a leckét és van köztük, akikkel hetente egyszer-kétszer találkoznak. Egyetlen tanár sem vállalhatja fel diákjai nevelését. Mert az órarend erre nem ad keretet – időkeretet. Heti egy-két órában nem lehet egymást sem megismerni, sem tanítani, ez csak egyvalamire elég: oktatni, szabályokat, törvényeket megismertetni, és rávenni arra a gyereket, hogy „megtanulja”. Csak hosszú idő után kezd derengeni valami a másik emberből – tanárnak is, diáknak is. A tanár-diák kapcsolatok leggyakrabban csak információ adásra-vevésre alkalmasak – tanításra aligha.

Természetesen és szerencsére volt alkalmam megtapasztalni az ellenkezőjét is. Ezek voltak azok a tanárok és tantárgyak, amelyek hatottak rám. És igazság szerint néha elég egy-két jó szó is, abban az egy-két órában hetente, hogy hassunk egymásra, és tanuljunk egymástól valamit. De ez csak akkor működik, ha tanár és diák egymásban nem az Alanyt látja: aki/akit oktat, hanem a partnert keresi! És tapasztalataim szerint ilyen tanárok igenis vannak.

Fiatalságunk nagyrészét az iskolában éljük le – nevelnek és oktatnak minket. Mióta józan eszemet tudom, mindig éppen „tanulok”, és századunk rögeszméje, hogy a tudás csakis az iskolában szerezető meg. Igazából egy tanár semmi mást nem tesz, csak éppen rombolja vagy építi egy másik emberi lény még kiforratlan lelkék.

Ajánlom: www.nomi.freeblog.hu

2010. május 7., péntek

Észrevételek

Az emberek gyakran nem vesznek észre semmit, csak elsiklanak a nagy Történések mellett. Sokszor csak mellékszereplők vagyunk - a dolgok egyszerűen lezajlanak, és mi alig reagáljuk le. Van aki az egész életét leéli így, aztán felteszi a kérdést magának, hogy miért? Miért kelek fel reggel? Azt hiszem, hogy ez a legfontosabb kérdés - és nem mindig egyértelmű a válasz.

Az emberek gyakran nincsenek tisztában saját magukkal - ezért másokon köszörülik a nyelvüket. De mindig csak akkor, amikor az illető nincs ott, aztán ha találkoznak, akkor szépen, udvariasan belemosolyognak a másik szemébe...

2010. április 23., péntek

Integetek

Mikor kicsi voltam, nagyszüleim néha kivittek minket, unokákat a mezőre. A közelben voltak a vasúti sinek, és mindig, ha jött egy vonat, akkor abbahagytuk bármit csináltunk és integettünk. Az emberek közül páran viszonozták a köszöntést, ahogy az unott és koszos ablakon át megláttak minket. Legynagyobb öröm az volt, amikor fogadhattuk ezeket a kézélóbálásokat - ismeretlen bácsiktól és néniktől, vagy olyan gyerekektől, amilyenek mi voltunk akkor. Valami érthetetlen varázsa volt ezeknek perceknek, a vastömeget, a vonatot valami életre keltette...

Ma, már valamivel felnőttebben én intek vissza a vonat ablakából egy mosolygó, izgatott-izgága kisgyermeknek...

2010. április 22., csütörtök

Asztamindenit

Mondták sokan, hogy írjak ide, és ha nem is folyamatosan, de sok a régi bejegyzésekre érkezett szép reakció. Hogy szükség van-e az írásaimra? Nem tudom, mindenesetre most írok...

Kezdjük egy ilyennel...

Csodálatos társadalmunk van. Az ember tényleg minden teremtett ura. Vannak iskoláink, kórházaink, templomaink. Minden, de minden adott az elégedett és szép élethez. De valami mégsem jó... Miért van ez?

Az egy dolog, hogy itt minden a pénzről és az egzisztenciáról szól. Az emberek pedig belekeserednek a harcba, a bürokráciába, a nincstelenségbe, az anyagi világba, ahol törtetés és küzködés nélkül lehetetlen a talponmaradás. És mennyi értékes ember vész így el - mert hagyja magát...

Bánatban, siránkozásban, önsajnálatban tengődünk, mert boldogulni kéne valahogy, de ugyanaz a társadalom, ami megannyi lehetőséggel kecsegtet ugyanakkor le is húz, megbélyegez, ha nem vagyunk törtetők. Mert nincsenek munkahelyek, nincs pénz (ami van az se a miénk) és akkor - az anyagi világban - semmi sincs. Az ember ettől egyre fusztráltabbá, ellenségesebbé válik a nincstelenség miatt. Az emberiség érző fele radikális változásokat követel...

De mindig van kiút, amíg az élet él és élni akar...

2010. január 12., kedd

BÚÉK

Mennyien vagyunk ezen a Földön, akik reménytelennek látjuk az életünket: egy csomó semmirekellő, degenerált féreg, akik csak jönnek-mennek a világ fertőjében, mélységes céltalanságba süppedve. Reménytelenül, elhagyatottan, magányosan, békétlenül, örömtelenül - megváltatlanul. Ma itt vagyunk. Holnap megint itt leszünk. Frászt - nem is vagyunk, csak vagyogatunk. Nézünk kifele a fejünkből, a semmibe - megfosztva önmagunktól és az üdvösség esélyétől... Ez ma a világ. Néhány lázas, gyerekcipős próbálkozás van ugyan imitt-amott, páran próbálnak kitörni, lázadni, de neszüket az önbizalmatlanság és bizonytalanság mélységes hallgatásba folytja. "Semmi vagyok! Gaz vagyok! Szerencsétlen!" - mondom magamnak, és valóban egyre kissebb, gazabb és szerencsétlenebb leszek.

Aztán egy nap - jó esetben - ráébredünk arra, hogy mennyi mindent elpocsékoltunk. Főleg az idönket: önsajnálatra. És akkor már próbálunk felemelkedni, de nem megy, mert semmik, gazok és szerencsétlenek vagyunk - innen már ki emel fel?... Rádöbbenünk, hogy az ég világon senki. Akkor még szerecsétlenebbekké válunk. És a lejtő egyre lejjebb visz, egyre mélyebbre és mélyebbre - mikor azt érezzük, hogy már elértük az árok legalját, akkor kiderül, hogy nem - lehet még sűlyedni, és még mindig, még mindig: feneketlen a lyuk.

Emberek, mi van velünk?... Hol van az, akire Isten azt mondta: "Ime igen jó!" Hol van? Nem találom a felszínen és nincs a fellegekben sem, hanem egy mély, sötét gödörben gubbaszt - reménytelenül. És senki, de senki nem fog oda lemenni, hogy felemeljen, SENKI!

Amíg én gödörben akarok lenni, addig ott is maradok - még ha nyomaszt is, ha félek a sötéttől, akkor is - mert semmi vagyok, gaz vagyok, szerencsétlen vagyok, és a semmiket, gazokat, szerencsétleneket senki nem veszi észre, és főleg nem emeli fel, SENKI! Meg különben sincs fény odalent! Feszengeni, sírni, fájni, nyüszíteni nem jó - az ijesztő, magányos, céltalan és reménytelen: így élni nem lehet. DE senki nem megy le, hogy felemeljen... SENKI!

Csak egyvalaki képes megszüntetni a nyüszítést, fájást, feszengést - és nem is kell önként lemenjen a gödör aljára : ÉN! Senki más nem jön le értem, hogy felemeljen, magamnak kell kijönni, és körülnézni: a világosságban. Lehet, hogy szemedem elvakítja a fény - lehet, hogy fáj, és rajtam múlik, hogy megpróbálom-e megint. Rajtam, senki máson sem. Elhiszem-e hogy vagyok valaki, hogy virág és nem gaz, hogy roppant szerencsés vagyok még így fénytől bódultan is?... Ha igen, akkor kezek nyúlnak felém - ha vísítok, sikítok és kapálódzok, mert ki akarok jönni, akkor talán 100 ember megijed, hogy magammal rántom, de csak lesz 1-2 aki utánam nyúl... De először nekem kell lépni - először kapálóznom kell - de csak akkor leszek rá képes, ha elhiszem, hogy bennem is van valami abból, amire Isten azt mondta a teremtéskor: "Íme igen jó!"

Amíg senkinek és szerencsétlennek vallom magam, addig senki és szerencsétlen maradok!

Kapálózásokban és felemelkedésekben bőséges Új Esztendőt kívánok!

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....