2010. január 12., kedd

BÚÉK

Mennyien vagyunk ezen a Földön, akik reménytelennek látjuk az életünket: egy csomó semmirekellő, degenerált féreg, akik csak jönnek-mennek a világ fertőjében, mélységes céltalanságba süppedve. Reménytelenül, elhagyatottan, magányosan, békétlenül, örömtelenül - megváltatlanul. Ma itt vagyunk. Holnap megint itt leszünk. Frászt - nem is vagyunk, csak vagyogatunk. Nézünk kifele a fejünkből, a semmibe - megfosztva önmagunktól és az üdvösség esélyétől... Ez ma a világ. Néhány lázas, gyerekcipős próbálkozás van ugyan imitt-amott, páran próbálnak kitörni, lázadni, de neszüket az önbizalmatlanság és bizonytalanság mélységes hallgatásba folytja. "Semmi vagyok! Gaz vagyok! Szerencsétlen!" - mondom magamnak, és valóban egyre kissebb, gazabb és szerencsétlenebb leszek.

Aztán egy nap - jó esetben - ráébredünk arra, hogy mennyi mindent elpocsékoltunk. Főleg az idönket: önsajnálatra. És akkor már próbálunk felemelkedni, de nem megy, mert semmik, gazok és szerencsétlenek vagyunk - innen már ki emel fel?... Rádöbbenünk, hogy az ég világon senki. Akkor még szerecsétlenebbekké válunk. És a lejtő egyre lejjebb visz, egyre mélyebbre és mélyebbre - mikor azt érezzük, hogy már elértük az árok legalját, akkor kiderül, hogy nem - lehet még sűlyedni, és még mindig, még mindig: feneketlen a lyuk.

Emberek, mi van velünk?... Hol van az, akire Isten azt mondta: "Ime igen jó!" Hol van? Nem találom a felszínen és nincs a fellegekben sem, hanem egy mély, sötét gödörben gubbaszt - reménytelenül. És senki, de senki nem fog oda lemenni, hogy felemeljen, SENKI!

Amíg én gödörben akarok lenni, addig ott is maradok - még ha nyomaszt is, ha félek a sötéttől, akkor is - mert semmi vagyok, gaz vagyok, szerencsétlen vagyok, és a semmiket, gazokat, szerencsétleneket senki nem veszi észre, és főleg nem emeli fel, SENKI! Meg különben sincs fény odalent! Feszengeni, sírni, fájni, nyüszíteni nem jó - az ijesztő, magányos, céltalan és reménytelen: így élni nem lehet. DE senki nem megy le, hogy felemeljen... SENKI!

Csak egyvalaki képes megszüntetni a nyüszítést, fájást, feszengést - és nem is kell önként lemenjen a gödör aljára : ÉN! Senki más nem jön le értem, hogy felemeljen, magamnak kell kijönni, és körülnézni: a világosságban. Lehet, hogy szemedem elvakítja a fény - lehet, hogy fáj, és rajtam múlik, hogy megpróbálom-e megint. Rajtam, senki máson sem. Elhiszem-e hogy vagyok valaki, hogy virág és nem gaz, hogy roppant szerencsés vagyok még így fénytől bódultan is?... Ha igen, akkor kezek nyúlnak felém - ha vísítok, sikítok és kapálódzok, mert ki akarok jönni, akkor talán 100 ember megijed, hogy magammal rántom, de csak lesz 1-2 aki utánam nyúl... De először nekem kell lépni - először kapálóznom kell - de csak akkor leszek rá képes, ha elhiszem, hogy bennem is van valami abból, amire Isten azt mondta a teremtéskor: "Íme igen jó!"

Amíg senkinek és szerencsétlennek vallom magam, addig senki és szerencsétlen maradok!

Kapálózásokban és felemelkedésekben bőséges Új Esztendőt kívánok!

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....