2010. július 19., hétfő

Narancsjelzés


Az embert gyilkolja az egó - tartják sokan, s gyakran így is van, mert nem tudunk mit kezdeni vele. Hova tegyük? Öljük megy, mielőtt megteszi ő velünk? Vajon az megoldás? Kudarcom az egóm gyógyszere és mérge...

Egészen eddig két megmozdulásom fulladt igazából említésre érdemes kudarcba. Az első az volt, amikor egy téli estén útjára engedtem a középpontomat, akkor még mit sem sejtve, és többé nem jött haza. Aztán eltemettem, és már nem is fog soha hazajönni. Alkalmadtán leszakítok neki egy-egy szál narancssárga virágot, és rájövök, hogy mi volt a kudarcom értelme: megtalálni azt, amiről tudom, hogy nem képes meghalni, mert ha él, velem együtt teszi, és ha hirtelen elmúlik, akkor már én sem leszek.

A második említésre érdemes kudarcom az, hogy bejutottam meg nem is az orvosira. Illúziók dongtak addig körül, mint legyek a dögöt, aztán körbefogott az értelem, egy másféle, mint amilyennek korábban hittem. Mostmár tudom, hogy sosem leszek orvos - ahogy már korábban is írtam - legalábbis a szó hagyományos értelmében. Helyette inkább azzá válok, akivé lennem kell, szépen lassan a sikereim és kudarcaim árán.

Ez utóbbi olyan, ami kiteljesedésének pillanatában nagyon tud fájni, és mindig csak az ember értlmén, egóján és lelkén múlik, hogy hogyan lendül túl rajta. Legkönnyebben úgy, ha beleröhögünk a szemébe és úgy csinálunk, mintha nem is lenne - csak egy lecke, amiből tanulni kell.

Mindkét nagyobb kudarcom, és a kicsik is, amelyekkel naponta szembesülök tőlem erednek - a bizonytalanságomból vagy túlzott magabiztosságomból, és bennem zárulnak - megoldásaimban.

Sokan kudarcot kudarcra halmozunk, és nem értjük, hogy miért, de mindegyik ugyanazt jelzi: valami új következik (és ezt tekintem narancssárga jelzésnek) - vagy azért, mert a régi elromlott, vagy azért, mert tovább kell lépni. Kimászni a kudarc által ásott gödörből csak változtatással lehet, ami sokszor fájdalmas, de naponta teret követel.

Minden esetre - levonom a következtetésemet és tovább megyek...

2010. július 9., péntek

Iskola - oktat, nevel, vagy úgy rossz, ahogy van?


Még most is emlékszem, milyen izgalommal vártam az első tanítási napot. Aztán mikor végre elérkezett, hátamra vettem az iskolástáskát, kezembe valaki virágot adott: „A tanítónéninek” – mondta... Akkor már nem nagycsoportos voltam, hanem első osztályos és ettől rendkívül elégedett. Aztán telt-múlt az idő, és rá kellett jönnöm, hogy az iskola mégsem olyan jó buli, mint gondoltam. Követelőzött a tanító néni: „Írj egy nagy nyomtatott ííí-betűt! Románul mondjad, hogy mi van a képen! Add össze azt a két számot!” Teltek az évek. Mikor már nagyobb voltam rájöttem, hogy az időm legnagyobb részét az iskolában töltöm – tanulással. Aztán mehetek haza – tanulni. Legalábbis úgy mondtuk, hogy tanulunk, igazából feladatokat teljesítettünk, és közben valami ránk ragadt.

Ott kellett lenni mindenféle órán, akár szerettük, akár nem. És igazából az ember legkésőbb 7-8 éves korára már megtanulja átvészelni, hogy olyasmit is végig kell csinálnia, amit nem akar. Így esett például, hogy 5 éven át néptáncoltam, és gyűlöltem az órák minden pillanatát. Nem azért, mert a tanárok hibáztak valamit, csak egész egyszerűen nem értettem, hogy ezt mért kell nekem végigcsinálni akkor is, ha nincs kedvem? (Választott tantárgy volt, csak éppen senki nem kérdezte meg, hogy választom-e?)

Feszengtem sokszor, például amikor egy-egy tanár régi sérelmeit úgy „bosszulta meg”, hogy forgatta a naplót, felelőt keresve. Ma már úgy érzem, hogy ez nem több, mint lelki terror, csak azért, hogy bántsuk a másikat – "ha nekem szar volt, legyen ezeknek is az!"

Az iskola beskatujázott. Megtanított arra, hogy társadalmi lényként viselkedjek. Megtanítottak számolni, írni, olvasni, aztán kitárták a világot: történem, földrajz, biológia, fizika, kémia, vallás. Még olyan is volt, hogy erkölcsi nevelés, technológia, logika. Tanítottak négy nyelvet is: román, német, angol, latin – mégis csak egyet tudok: a magyart! Engedtek hetente egy órában énekelni és rajzolni is. A tanárok jegyeket adtak, mikor milyet: 1-től 10-íg mindent megtapasztaltam a 12 éves kiképzésem alatt.

Ma úgy gondolom, hogy az iskola igencsak meghatározta azt, hogy kivé váltam. A gyerek, az önmagát kereső naív, buta ember elmegy iskolába, és eltölt ott legalább 10 évet – most ennyi a kötelező, és már majdnem felnőtt fejjel hagyja el a padokat. Hát hogyne formálná testet-lelket-szellemet? Akarva-akaratlanul ráragad valami, ha nem más, akkor a hangulat.

Az iskola kő-keményen nevel és oktat – egész tömegeket, ha úgy tetszik: közhülyítés, olyanra formál megannyi diákot, amilyenné akar! Porigrombolja az embert, aztán épít rá valamit – valami társadalmit, ami elfogadható a többi leigázott és újjátajkolt lény számára. Mindenki ezt tapasztalta, a következő generáció miért ne? És hogy örülnek neki, mikor leteszik a képességi, az érettségi vizsgát!...

Az iskola bábui a tanárok – és legtöbbjük alá is veti magát ennek a szerepnek. Olyan diákokat formál, akik tudnak írni, olvasni, számolni, évszámokat, törvényeket, szabályokat magoltak be a tudomány és nem-tudomány különböző területeiről, de nem tudnak TANULNI, és nem tudnak GONDOLKODNI, és nem tudnak SZERETNI. Ugyanakkor idegroncsok is – megpillantják Azt a bizonyos tanárt az utcán, és rögtön haptákba vágják magukat.

Bár, rosszat mondani egyetlen tanárra sem lehet! Sőt, le a kalappal előttük! Ők is alkatrészei a gépezetnek, akik az elején lelkesek, aztán idővel, ahogy telnek az évek egyre szürkébbekké és hétköznapiakká válnak. Százaknak adják le a leckét és van köztük, akikkel hetente egyszer-kétszer találkoznak. Egyetlen tanár sem vállalhatja fel diákjai nevelését. Mert az órarend erre nem ad keretet – időkeretet. Heti egy-két órában nem lehet egymást sem megismerni, sem tanítani, ez csak egyvalamire elég: oktatni, szabályokat, törvényeket megismertetni, és rávenni arra a gyereket, hogy „megtanulja”. Csak hosszú idő után kezd derengeni valami a másik emberből – tanárnak is, diáknak is. A tanár-diák kapcsolatok leggyakrabban csak információ adásra-vevésre alkalmasak – tanításra aligha.

Természetesen és szerencsére volt alkalmam megtapasztalni az ellenkezőjét is. Ezek voltak azok a tanárok és tantárgyak, amelyek hatottak rám. És igazság szerint néha elég egy-két jó szó is, abban az egy-két órában hetente, hogy hassunk egymásra, és tanuljunk egymástól valamit. De ez csak akkor működik, ha tanár és diák egymásban nem az Alanyt látja: aki/akit oktat, hanem a partnert keresi! És tapasztalataim szerint ilyen tanárok igenis vannak.

Fiatalságunk nagyrészét az iskolában éljük le – nevelnek és oktatnak minket. Mióta józan eszemet tudom, mindig éppen „tanulok”, és századunk rögeszméje, hogy a tudás csakis az iskolában szerezető meg. Igazából egy tanár semmi mást nem tesz, csak éppen rombolja vagy építi egy másik emberi lény még kiforratlan lelkék.

Ajánlom: www.nomi.freeblog.hu

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....