2011. július 23., szombat

Az út



Ott voltam... ahol életem eddigi legjelentősebb pillanata, legfontosabb döntése zajlott le, és ahol eldőlt minden azóta eltelt napom - meghatározza a tetteim és mulasztásaim jelentős részét. Kerültem a helyet - régóta, aztán ma mégis kénytelen voltam arra menni. Láttam az utcát, néztem hosszasan. Most üres volt - kicsit más az este meg a forgalom, mint amire emlékszem, és most emberek sem jártak a környéken. Bizonyos szempontból egyedül voltam, bizonyos szempontból nem. Villogtak, száguldoztak az autók, elvakítottak, s mintha ismerném őket mind személyesen. Tűrtem az ijesztő fénycsóvák közeledését - aztán mikor odaértek hozzám (minden esetben) rájöttem, hogy mégsem tudok róluk semmit.


Nem fáztam, nem éreztem azt sem, hogy tovább kéne mennem. Meg sem untam a nézelődést, csak kerestem a pozíciót, a pontot, ahol fontos szavak hangoztak el valaha, és ahol meghoztam A döntést. S ekkor már tudtam, hogy értelmetlen itt lennem, mert amúgy is ezerszer láttam ezt a képet képzeletben, ami innen nyílik az útra. Akkor sem érzékelhetném ilyen tisztán ezt a helyet, ha a szemem ép lenne. Akkor a legélesebb minden, ha gondolatomba villan A pillanat, amikor elengedtem őt.


Továbbléptem - a jelenben, a múltban és képletesen is. Nem kell többet újraéljek, mert elégszer láttam képzeletben ahhoz, hogy pontosan tudjam, mi történne később. Nem kell a többi helyszínét megnézni, tudom a döntésem következményit, ismerem minden hajlatát, rezzenését, valótlan-valóságát.


Tudom milyen - s tudom azt is, hogy mindig ismerni fogom. Néhány kép van a helyből, amit képtelenség kitörölni - ha akarnám se tudnám, és ha valaha azt fogom mondani, hogy elfelejtettem, akkor büntessetek meg, mert hazudok! A képek, a döntés - eddigi életem legjelentőségteljesebb pillanata és legfontosabb döntése meghatározza, hogy ki vagyok most, hogy kivé váltam.

2011. július 19., kedd

A palota jó lesz?... "Nem-nem, inkább a kunyhót kérem!"



Tessék:





"Szép öcsém be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál." - írja Arany János a Toldiban. Talán ugyanezekkel a szavakkal fejeznék ki néhányan magukat ma is, de mivel nem ismerik a költeményt, csak ennyit mondanak: "Apám is szegény volt, én is az maradtam", vagy "Vannak emberek, akik szegénységre születnek". Itt még nyelek egyet, aztán megjegyzik: "S nekünk itt a helyünk, ezt kell elfogadni, sajnos a gyermekeinknek is csak ennyi jut" Na ez a kijelentés már jó nagy lendületet ad, hogy a falra másszak.

Igen, ez ilyen... több ezer éve a társadalmunk így épül fel: vannak benne tehetősebb és rosszabbul szituált emberek, családok. De ez még nem jelent semmit. Egy szegény ember, 1-2 szobával a házában miért lenne több vagy kevesebb, mint az, akinek 12 szobája van? Nem élhet ugyanolyan teljes és minőségi életet, mint a másik? Nehezebben boldogul, tény, többet kell dolgoznia, meg hinnie és reménykednie...

"De értsd meg, hogy szegények vagyunk" - nagy orrlógatások és szenvedés - "Nekünk soha nem lesz...", "Mi soha nem fogunk...", "A társadalmi különbségek...", "Sajnos a gyerekem se...", "Neki sem jár több..." Kissebbségi komplexus*pesszimizmus a köbön, na az aztán a halálos fegyver - s mindig önmagunk felé irányul... "Megalázó ez a szegénység, nagyon..."

Minden, de minden legnagyobbrészt a fejben dől el. Ha úgy állok hozzá, hogy többre vihetem, mint a szüleim, akik nehéz munkával megkeresett kenyeret ettek, akkor minden esélyem meg is van rá, de ha belesüppedek az általam kreált alacsonyabb rangúságba, akkor mindigis ott fogok maradni. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy leírjam magam! Úgy minden könnyebb, ha kijelentem: "hát nem lesz soha szebb házam, mert szegény vagyok" - és akkor nem kell erőfeszítéseket tenni, hogy jobb legyen... Sokkal könnyebb pokollá tenni a magunk és egymás életét és azt elviselni ezzel a hozzáállással, mint tenni valamit a változásért - azért, hogy többre vigyem.

"Sajnos a társadalmi helyzetem... nem tudok a gyerekeknek többet adni, nem tehetek semmi többet érte" (Kérdem én, akkor miért vállaltál gyereket???) - aztán: "Jaj, fiam, olyan szegények vagyunk, látod hogy élünk, sajnos te is ugyanilyen sorsnak nézel elébe" - és ha ezt a gyerek minden nap hallja, akkor elhiszi, és ő is ugyanilyen kissebbségi komplexusos és pesszimista lesz, és még a lehetőséget is elvetted tőle (TE, a szülő!!!), hogy többre vigye! Szegénynek lehet születni, de szegénységre nem - mert (még egyszer) ez a fejben dől el - 2 szobás házban is lehet minőségi életet élni - rácsodálkozni a világra, egymásra, örülni a szépnek, egészséges és szeretetteljes kapcsolatokat építeni! És NEM, kedves Toldi Miklós, NEM a társadalmi helyzeted a hibás, ha nem tudod segíteni, hogy többre vigye a gyermeked, hanem TE vagy a GYENGE, mert begyepesedett és múltszázadi a gondolkodásod, amivel lehúzod magadat, de őt is! A ROSSZ anyagi (vagy vélt előnytelen társadalmi) helyzet csak JÓ ürügy és JÓ kifogás arra, hogy ne kelljen köveket megmozgatni egy boldog és minőségi élet érdekében. A TE felelősséged, Toldi Miklós, hogy a gyerekednek jobb legyen, mint Neked volt. De ha Te csak arra vagy képes, hogy beleneveld őt abba a szarba, amit Te érzel (vagy amit szüleid beléd is belédneveltek), akkor inkább ne vállalj gyereket! Ne tégy pokollá még egy életet! A TE FELELŐSSÉGED!

Aztán Tolni szerencsére nem hitt a vitéz szavának, puszta erejével (és NEM származásátból kifolyólag) végül elnyeri tetteiért a király jutalmát. De ehhez el kellett indulnia - változatott, másképp csinálta, mint eddig! Volt célja, és elhitte, hogy lehet jobb is. Ez egy nem mindennapi történet - de tudod mit? Csak a hozzáállásod és a befektetett energiád szabja meg, hogy a Tied sikertörténet lesz-e vagy kudarc? Nem hiszem, hogy feltétlenül a 12 szoba jelzi majd a sikert... hanem a közérzeted, a mosolyod, az örömöd, a gyermeked öröme, a néha felhős, de tisztuló kapcsolatok, az önbizalom, hogy "héé, ha akarom lehet még jobb is"...

Szegénységbe, szegénynek lehet születni, de igazán szegénnyé csak lenni/válni szoktak az emberek!


Nos? Melyiket kéred? Palota vagy kunyhó?

http://www.youtube.com/watch?v=uPlsunWf368&feature=related

2011. július 5., kedd

Szilánk




Lassan mindennek elérkezik az ideje... Mind őrizgetünk egy-egy szilánkot lényünk egészéből, ami lepattant rólunk egy-egy (darabokra)törés során. Így őriztelem egy részt Belőled is - hosszú éveken át: valami olyasmit, ami segít, hogy megtapasztaljalak mindig, amikor kedvem van, vagy nyugtalan vagyok. Titokban forgattam, nézegettem, szagolgattam, ízleltem néha. Aztán előbb képletesen, majd szó szerint is, szélnek eresztettelek!



Egy doboz mélyén volt egy rejtett darab, egy ideje már fölöslegesen - értelmetlen, vagy ha az nem is, de mindenképpen haszontalan kacat, ami visszaránt, s nem hagyja a totális elengedést. Zavaró a tudat, ha van egy lom, ami emlékeztet valamire, ami fájt egykor. Mert bármennyire is újrakezdünk dolgokat, mindig van hova nyúlni, ha szeretnénk, vagy ha nyugtalanok vagyunk.



Mostmár nincs. Olyan végleges az elengedés, olyan egyértelmű, világos és tiszta, ahogy annak lennie kell.



Mindennek eljön az ideje... Lehet sűrgetni, lehet visszafogni, de egyiket sem érdemes. Mind őrizgetjük a darabkáinkat - tartogatjuk, s egyszer csak értéktelenné válik a tárgy, amihez emlékeket kapcsoltunk. Ilyenkor érdemes megszabadulni tőle... Kidobni valamit csak egy pillanat - szétszórni valamivel több, de felvállalni a nélküle-létet, nos, annak szélsőséges esetekben, de sokszor egy élet sem elég. Ha mégis sikerül, minden új értelmet nyer - egyik pillanatról a másikra, mert ahogy szétszórtam részedet, már tudom, hogy soha többé nem tapasztallak meg.

De megy minden tovább a maga útján, és megélek valami mást...

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....