2011. szeptember 21., szerda

A kő


Egy kő vagy egy fa, amit lassan elkezd emészteni az idő vasfoga. Ennyi marad az emberből - egy ember munkájából, energiájából és szeretetéből. Aztán elkezd málani a kő, az évek egyre jobban kikoptatják mások agyából az emlékeket, s lassan már alig gondolnak ránk: elfogadják, feldolgozzák, megértik és aztán megszokják a halálunkat, és hogy már nem vagyunk többé.

Néhány kiváltságos ember emléke azért megmarad évezredeken vagy évszázadokon át, de a nagytöbbséget a feledés hantolja el. Mindezzel együtt valami azt súgja, hogy ez így van jól, mert igazából nem az a legfontosabb, amit magunk után hagyunk, hanem hogy életünkben milyen érzéseket keltünk a szeretteink lelkében.

Olyan rövid ez az élet, hogy szenvedéssel, boldogtalansággal, haraggal, békétlenséggel töltsük meg... S az a néhány évtized, amíg itt vagyunk, ha rövid is, de legyen minőségi, legyen szép, amire jó visszaemlékezni - mint a kis tetteimre meg a nagy öleléseimre. Idővel csak ennyi marad: az emlékek mások szívében - egy-egy mosoly vagy egy gondolat. S az az érzés arról szóljon, hogy mennyire szép volt velem és ne az maradjon, hogy mennyit tudtam szenvedni, sajnáltatni magam. Tulajdonképpen olyan mindegy, hogy ki miket csinál, ha egyszer bombákat szór el maga körül a világban, s azzal másokat ripityára tör...

Csak az a kő marad, amibe a nevünket vésik, s még pár betűt, amit valaki helyesnek gondol. S hihetetlen, most még olyan nehéz elképzelni, hogy pár évtized múlva a szüleimnek, aztán egyszer majd nekem is lesz egy ilyen...

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....