2011. október 21., péntek

Fellegváraim


Egy álom volt, amilyenről 8-10 éves királykisasszonyok álmodnak a várban, a falaik mögött, ahova rejtelmes és legyőzhetetlen gonosz erők zárták őket. Ahogy a legtöbben komolyan veszik az álmaikat, én is beleéltem magam egyikbe-másikba. De ha ez az egész nem volt valóság, akkor az érzések hogy lehettek volna azok? Mindannyian pompás meseírók vagyunk. Elképzelünk dolgokat, s mikor nem úgy alakul, ahogy előre kiterveltük, akkor húzunk még egy támfalat a meglévő mellé, hogy még véletlenül se lehessen áttörni azt. Ezt tesszük azért, mert abban a tévhitben élünk, hogy attól fogunk szenvedni, ha mások látnak minket... pedig... pedig az csak felszabadít(ana) önként vállalt rabságunk alól.

Minden álomnak alapja van - ha nem is olyan erős és kitartó, mint gondoljuk, de van neki. S mikor ezekre építkezünk, akkor tulajdonképpen fellegvárgyártásba kezdünk. Az lehet, hogy bizonyos szempontból előre visz, de a legtöbb szempontból nem, sőt csak hátra vet. Eközben pedig én, támfallal erősített fellegváram kövei mögött dohosodok és penészedek - ráadásul még az idő is tellik.

Még ma is számít egy-egy álom - hazudnék és csalnék, ha azt mondanám, hogy nem. Közhely, de igaz, hogy az ember mindig azokat a dolgokat bánja meg a legjobban, amiket elmulasztott, mert már soha nem fogja megtudni, hogy mi lehetett volna akkor, ha...

Abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy a falakra egyáltalán nincs szükség. Talán elég lenne szárnyakat növeszteni, s néha kirepülni a fellegváramban minden oldalról rámvetülő árnyék hűvösségéből...

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....