2012. február 4., szombat

Papírhajó


Hajtogattam – múltbéli emlékek és sérelmek lapjaiból. Lassanként felgyűjtöttem jó néhány hajót, csak szaporodtak, sokasodtak szépen, és idővel már nem igazán volt mit kezdeni velük...

Törnek és zúznak a szavaim. Sokszor nem érzem a súlyát annak, hogy amit kimondok az talán meg fog semmisíteni néhány világot. Utána a magyarázkodás, a „de nem is úgy gondoltam” már semmit sem ér, már semmit nem jelent, a tüske marad, és szúrhat megint ha egy-egy helyzetben előkerül.

Törnek és zúznak tetteim. Van hogy önkénytelenül, véletlenül, megfontolatlanul elkövetek valamit. Persze, olykor szándékosan is lehet, csinálhatok olyat, ami a másiknak fáj. Megtörténik, hogy nem is tudok róla, hogy bántottam, vagy előfordul, hogy elfelejtem, és idővel újra előjön: valaki figyelmeztet rá. Én csak ekkor kezdem el érezni a valódi súlyát, a valódi jelentőségét.

Törnek és zúznak mulasztásaim. Legtöbbször érzem, hogy mi lenne a helyes. Általában tisztában vagyok azzal, hogy mi a feladatom az adott helyzetben – tudom, hogy mit kell mondanom vagy mit kell tennem, s ez mégis elmarad. S mikor rájövök, hogy a megérzés jó volt, akkor látom a hiba súlyát. Ám ilyenkor már csak ennyi marad: „úgy kellett volna”.

...nem volt mit kezdeni velük, így szélnek eresztettük a hídról – és csak figyeltük csendben hogy repül, s majd úszik elbocsájtott hadi(sérelem)flottánk.

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....