2012. március 11., vasárnap

Kártyavár


Hatalmas felelősséggel tartozunk önmagunknak és a világnak. Iszonyat sokat számít az, hogy adott helyzetet hogyan kezelek, – egy mimika, egy grimasz, egy elfordulás, egy elnézés, sőt egy elpillantás, egy indulatos kézmozdulat, vagy egy bizonytalan sóhaj, de egy baljós gondolatfoszlány véletlen tükröződése is az arcomon, és egy rémület, ami a külvilágba sugározok, eszeveszett s tán indokolatlan amplitúdóval – mindennek jelentősége van. Súlyuk van nem csak a tetteknek, szavaknak és mulasztásoknak, hanem a gondolataimnak és az elfojtásaimnak is. Amikor visszafogok magamban valamit, ami kíméletlen erővel tör felém: megerőszakolom magamat. Ez legtöbbször félelemből ered, általában azért, mert képtelen vagyok felvállalni önmagam és az érzéseimet, és kimondani: „nézd, Világ, EZ vagyok, EZT szeretném, EZ tetszik, vagy EZ nem tetszik és ERRE vágyom, EZT pedig a hátam közepére sem kívnom – akár elfogadjátok, Emberek, akár nem, de EZ MIND BENNEM VAN! Ha minden kinevet, gúnyol, lenéz is, függetlenül attól, hogy ki és mit mond ILYEN VAGYOK...”

Ahányszor megerőszakolom magamat, kapok egy pofot. S minél többször fojtom el ugyanazt, annál erősebbet fog csapni legközelebb, amikor megint megteszem. Aztán eljön a nap, hogy akaratom ellenére elkezd ütlegelni rajtam keresztül másokat is – ez idő kérdése, mindenképpen elérkezik. Mintha kártyából építenék várat – olyasmiből készítek magamnak személyiséget, amilyen nem vagyok. Aztán jön egy gyanútlan szellő, és lerombolja a sokszor megfeszített munkával összetajkolt emeleteket. Nem az energiabefektetéssel volt a baj, hanem az alapanyaggal: nem a bennem lévő vasat, követ és tüzet pakoltam az építménybe, hanem papírt. Aztán összedőltem, mert nem tehettem mást.

Van valami törvényszerű ebben: az élet annyiszor kínál fel egy leckét, amíg megtanuljuk, addig jön elő egy probléma, amíg képessé válunk megoldani.

...csakhogy a legtöbbször ezt nem a világ látja, általában nem az emberek gúnyolnak, néznek le vagy nevetnek ki, hanem én, miközben annyi vas, kő és tűz van raktáron, hogy már nincs hova pakolni mindet.

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....