Azt hiszem, hogy már van ezen a blogon ilyen című bejegyzés - nem keresem vissza, mert nem érdekel, hogy miként vélekedtem róla korábban.
Sokszor az ember játszik - sokszor a saját határaim, kétségeim, kételyeim és félelmeim rabja vagyok. Olyankor nem megy semmi. Nem tudok se tanulni, se dolgozni, nem kívánom az emberek társaságát és nem vágyom a csendre, a magányra sem, sőt még az írást is tehernek érzem.
Aztán az élet arra ösztönöz vagy kötelez, hogy szépen lassan levetkőzzünk. Először csak egy kalapot kényszerít le rólunk, aztán egy cipőt, egy zoknit, egy felső-, majd egy alsó ruhát is - és legvégül az álarcunkat. És így váltak a határaim önmagam tüzének martalékává... vagy csak szimplán kinőttem a jelmezemet, aminek anyaga lelkem szálai közé szorosan oda volt szőve.
Ahogy a belémvarrt maskarát letépte rólam az élet, kiszakított belőlem is egy-egy darabot.
Olyan voltam, mint a lufiban a víz - ballon küllemű. S ahogy eldurrant körülöttem a műanyag, én nyomban szét is folytam. Elkezdtem nem lufi formájú, hanem víz alakú lenni. Talán elszivárgott belőlem innen-onnan - mint, ahogy jelmezemmel szakadtam szét - de így létezni végre önfeledt és szabad.
