2015. december 9., szerda

Ünnepek előtt

Olyan ritkán állunk, és gondolkozunk el azon, hogy mi miért történik. Pontosítok... Olyan ritkán állok meg és gondolkozok el azon, hogy mi miért történik. Szédületes iramban történnek meg a napok, máról holnapra virradva már nem is leszek ugyanaz az ember. Ma lefekszem, holnap felkelek, teszem újra a kötelességemet, itthon, otthon, a munkámban. Kusza minden, kuszák a napok, kuszák az emberek, az események, tényleg minden kusza. De így van jól. Apukámnak ebben is igaza volt: mióta betöltöttem a 25-öt, már olyan hamar telnek a évek, hogy csak kapkodom a fejem.

Megint Karácsony. Két nap az egész. Fenyőillat. Rohanás a Tescoba. Kapkodás a rendért. Magány. Elbújás a világ elől. Kint háború. Bent vihar. Csend. Csendesség. 


2015. november 11., szerda

Visszatekintés

Felnőttem. Igazából észre se vettem, hogy mikor történt, csak azt látom, hogy már rég nem vagyok gyerek. Dolgozom, pénzt keresek és abból megélek. A szüleimhez látogatóba jövők, évente néhány hétre, négy-öt alkalommal, ők nem jönnek soha. A régi barátaim közül már sokakkal csak alig tartom a kapcsolatot, még ritkábban találkozunk, szétszóródtunk a világban.

Felnőttek azok is, akikkel együtt voltunk gyerekek. Egyik hónapról a másikra, egyik évről a másikra a fiúk egyre férfiasabbak, a lányok egyre nőiesebbek lettek. Dolgoznak ők is, pénzt keresnek és megélnek belőle. A szüleikkel alig találkoznak, mindenkinek megvan a maga feladata, csinálja a maga munkáját. Közben alig beszélünk és még ritkábban találkozunk egymással.

Kép forrásához katt!

És miközben én dolgozom és ők is dolgoznak, változunk. Rengeteg átalakulást tapasztalok magam körül. Az emberek, akikre gyerekként felnéztem, lassan összemennek, megőszülnek... Látok embereket az utcán, akiket ismertem erejük teljében, mostanra megroskadtak, megszaporodtak a barázdák az arcukon, és csodálkozva kérdezem magamtól: "Istenem, mennyi idő telt el, mióta nem láttam?" Van akiket már azonosítani sem tudok, csak az ismerős vonásait illesztgetem az emlékeimhez, és így tisztul lassan a kép.

Telnek a hónapok, az évek, és leperegnek egyenként a hónapjaim, az éveim - de 27 évesen, erővel telve még nem erre kell gondolnom. Mégis ha végigsétálok az utcán, ha találkozom az ismerőseimmel, barátaimmal, szeretteimmel, akiknek ugyanúgy telik az idő, mint nekem, akkor szomorúság tölt el, és visszavonulnék a szép, kellemes gyermeki emlékekbe. De az irány az előre, vissza a munkába, a mindennapokba, a tervekbe, az elképzelésekhez, mert haladni kell, menni muszáj.

2015. június 11., csütörtök

EGYedül

Azt szokás mondani, hogy az igazán nagy dolgok mindig a csendben történnek - a magányban.

Én eddigi életemben kétféle magányt tapasztaltam: (1) az őrlőt, a biztonságtalant, a veszélyest, amiben egyedül vagyok, és nem lehet belőle kitörni; (2) a biztonságos, nyugodt magányt, amikor az agy, a szellem, a lélek olyan dimenziókba is képes eljutni, ahova másképp nem lenne lehetséges. Az előbbi megbénít, fél és nyüszít, a másik pedig ösztönöz, tettekre sarkall, kreatívvá tesz.

A kettő annyira különbözik egymástól, de egyvalamiben nagyon is hasonlít: mindkettő eltávolít az emberektől több-kevesebb időre, kiszakít a világból. A magánytól olyanok leszünk, mint a születő kisbaba, vagy a haldokló aggastyán, meztelenek, kiszolgáltatottak, menthetetlenül szuverén lények.

2015. május 3., vasárnap

A legszebb anya

Mindig ott van, ahol szükség van rá. Hallgat, ha hallgatni kell. Ölel, ha csemetéjének arra van szüksége. Elcsitítja a családi viszályokat. Képes arra, hogy megőrizze az otthon tisztaságát, a rendet akkor is, ha napi több, mint nyolc órát dolgozik a munkahelyén. Felteszi a kínos kérdéseket. Nem teszi fel a kínos kérdéseket. Felemeli a hangját, és pofonra jár a keze, mikor nevelni kell. Megérez mindent - az őszinte szeretetet, a félelmet, az örömöt, a haragot, a ragaszkodást, a hazugságot, az elköteleződést. Kivárja a megfelelő pillanatot. Fent marad hajnalig - vár. Felhív telefonon. Felhívható telefonon. Anya egy varázsló! Anya egy mágus!


2015. április 19., vasárnap

Vajon tudok még írni?

Felmerült bennem a kérdés nemrégiben, hogy már nem is tudok írni - de az igazság az, hogy mostanában más szövegeket írok, mint korábban. Most pályázatokat írok a munkahelyemen, és mire este hazaérek, már nincs kedvem folytatni - mert belefáradok az újabb és újabb mondatok szerkesztésébe. Nagyjából ez történt az elmúlt egy évben, amióta nem született új bejegyzés.

http://www.papir-sziget.hu/erdekessegek/toltotoll-tortenete


Az az igazság, hogy eddig mindig a blog járt pórul - mindig a blog rovására írtam valami mást. Nem tudom azt mondani, hogy ezután másképp lesz, de rádöbbenek, hogy végső soron abból élek, hogy papírra vetek ötleteket, hogy alkotok, és sikerült úgy intézni az életemet, hogy beleférjen az írás.

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....