Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott. Látlak az elmémmel és a lelkemmel is. Senki és semmi nem tudta betölteni azt az űrt, amit magad után hagytál. Te pótolhatatlan vagy. A Te elvesztésed mutatta meg, hogy mi az elmúlás.

Itt vagy a zsigereimben, egy vagy velem. A testem és a lelkem emlékezett rád. Pedig mindenkiben Téged kutattalak. Mindenkitől azt vártam, hogy Hozzád vigyen közelebb. De már nincs szükségem erre. Mostmár képes vagyok másokat önmagukért szeretni. Csakis önmagukért, és nem magamért vagy érted. Most, hogy 29 éves lettem már nem keresek... már megtaláltam.

Újrakezdés

Ez egy nagyon kényes téma. Mert az újrakezdés mindig együtt jár egy zárszóval. Ha valaki elég bátor, akkor csak úgy kezd el egy új mondatot, ha az előző végére már pontot rakott. Lezárni valamit olyan végleges és megmásíthatatlan, hogy alapjaiban rendíti meg az ember. Gyökeres újratervezés. A legszigorúbb döntés a világon: tegnap még erre mentem, mától teljesen új irányba fordulok. Kiírni a pontot pokoli nehéz döntés. Rettenetesen nehéz...

Egyszerűen már nem csinálhatok úgy, mintha korábban mi sem történt volna. Nem megy minden ugyanúgy tovább. Bizonyos szempontból megint a nulladik kilóméterkőnél vagyok. Olyan, mintha valaki két kézzel átkulcsolná a bokámat és teljes erejéből rázna. Mint a fáról a gyümölcs, úgy hullnak le rólam a rétegek. Azok, amik lepotyognak, talán mind fölöslegesek voltak, de ami fontos, az marad.

Ha az újrakezdés mellett döntöttél, akkor gyökereinél rendíted meg azt, aki eddig voltál. Az újrakezdés az első, vagy inkább az első 20 millió pillanatban vérfagyasztó veszteséggel jár. Mindent tudtam magamról, az emberekről, a világról, amire szükségem volt, és amire adott pillanatban készen álltam. De most, hogy utól ért a döntés, a régi, megválaszoltnak hitt kérdések újra megfogalmazódnak. A vaskos és szigorú pont után csak kérdőjelek maradnak. Riasztó, rettentő kérdőjelek.

Hogyan kell élni? Hogyan kell jól élni? Hogyan kell szeretni? Hogyan kell jól szeretni? Kit kell szeretni? Ki a barát? Ki az ellenség? Visszafutni a gyökerekhez és ott leföldelni magam, vagy engedni, hogy sodorjon az ár? Egyáltalán ki vagyok és miben hiszek? És miben érdemes hinni?

Az újrakezdés legelőször egy pont, aztán veszteség, majd kérdőjelek. De jönnek majd újabbak, sőt felkiáltójelek is!

Engedelmes kutya

Az elmúlt 7 hétben Rony kutyámmal kutyaiskolába jártunk. Nem azért mentünk oda, mert ő rossz kutya, hanem azért, hogy megtanuljam, hogy miként kell egy kutyával bánni - azon túl, hogy megsétáltatom, megetetem.

Ő is tanult - vezényszóra ülni, feküdni, a szemembe nézni - és én is tanultam.

Nekem azt sikerült megértenem, hogy amikor Rony nem azt csinálja, amit kérek tőle, akkor ő nem rossz kutya. A hiba bennem van: nekem nem sikerült egészen pontosan elmagyaráznom neki, hogy ebben a világban, amit mi "emberi társadalomnak" hívunk ő csak úgy fog tudni boldogulni, ha rám figyel. 

Ő nem képes megérteni egy olyan világot, ami sejtek és vér helyett betonból, fémből és műanyagból épül fel, és nem tud kiigazodni a sok érthetetlen, bonyolult, néha felesleges szabály útvesztőjében. Én vagyok számára az idegenVEZETŐ, és nekem jól kell végeznem a dolgomat.

Szombaton vizsgáztunk, 93 pontra - nem rajta múlt a másik 7 pont!

***

Íme egy 100 pontos kutya:

Ünnepek előtt

Olyan ritkán állunk, és gondolkozunk el azon, hogy mi miért történik. Pontosítok... Olyan ritkán állok meg és gondolkozok el azon, hogy mi miért történik. Szédületes iramban történnek meg a napok, máról holnapra virradva már nem is leszek ugyanaz az ember. Ma lefekszem, holnap felkelek, teszem újra a kötelességemet, itthon, otthon, a munkámban. Kusza minden, kuszák a napok, kuszák az emberek, az események, tényleg minden kusza. De így van jól. Apukámnak ebben is igaza volt: mióta betöltöttem a 25-öt, már olyan hamar telnek a évek, hogy csak kapkodom a fejem.

Megint Karácsony. Két nap az egész. Fenyőillat. Rohanás a Tescoba. Kapkodás a rendért. Magány. Elbújás a világ elől. Kint háború. Bent vihar. Csend. Csendesség. 

Visszatekintés

Felnőttem. Igazából észre se vettem, hogy mikor történt, csak azt látom, hogy már rég nem vagyok gyerek. Dolgozom, pénzt keresek és abból megélek. A szüleimhez látogatóba jövők, évente néhány hétre, négy-öt alkalommal, ők nem jönnek soha. A régi barátaim közül már sokakkal csak alig tartom a kapcsolatot, még ritkábban találkozunk, szétszóródtunk a világban.

Felnőttek azok is, akikkel együtt voltunk gyerekek. Egyik hónapról a másikra, egyik évről a másikra a fiúk egyre férfiasabbak, a lányok egyre nőiesebbek lettek. Dolgoznak ők is, pénzt keresnek és megélnek belőle. A szüleikkel alig találkoznak, mindenkinek megvan a maga feladata, csinálja a maga munkáját. Közben alig beszélünk és még ritkábban találkozunk egymással.

És miközben én dolgozom és ők is dolgoznak, változunk. Rengeteg átalakulást tapasztalok magam körül. Az emberek, akikre gyerekként felnéztem, lassan összemennek, megőszülnek... Látok embereket az utcán, akiket ismertem erejük teljében, mostanra megroskadtak, megszaporodtak a barázdák az arcukon, és csodálkozva kérdezem magamtól: "Istenem, mennyi idő telt el, mióta nem láttam?" Van akiket már azonosítani sem tudok, csak az ismerős vonásait illesztgetem az emlékeimhez, és így tisztul lassan a kép.

Telnek a hónapok, az évek, és leperegnek egyenként a hónapjaim, az éveim - de 27 évesen, erővel telve még nem erre kell gondolnom. Mégis ha végigsétálok az utcán, ha találkozom az ismerőseimmel, barátaimmal, szeretteimmel, akiknek ugyanúgy telik az idő, mint nekem, akkor szomorúság tölt el, és visszavonulnék a szép, kellemes gyermeki emlékekbe. De az irány az előre, vissza a munkába, a mindennapokba, a tervekbe, az elképzelésekhez, mert haladni kell, menni muszáj.

EGYedül

Azt szokás mondani, hogy az igazán nagy dolgok mindig a csendben történnek - a magányban.

Én eddigi életemben kétféle magányt tapasztaltam: (1) az őrlőt, a biztonságtalant, a veszélyest, amiben egyedül vagyok, és nem lehet belőle kitörni; (2) a biztonságos, nyugodt magányt, amikor az agy, a szellem, a lélek olyan dimenziókba is képes eljutni, ahova másképp nem lenne lehetséges. Az előbbi megbénít, fél és nyüszít, a másik pedig ösztönöz, tettekre sarkall, kreatívvá tesz.

A kettő annyira különbözik egymástól, de egyvalamiben nagyon is hasonlít: mindkettő eltávolít az emberektől több-kevesebb időre, kiszakít a világból. A magánytól olyanok leszünk, mint a születő kisbaba, vagy a haldokló aggastyán, meztelenek, kiszolgáltatottak, menthetetlenül szuverén lények.

A legszebb anya

Mindig ott van, ahol szükség van rá. Hallgat, ha hallgatni kell. Ölel, ha csemetéjének arra van szüksége. Elcsitítja a családi viszályokat. Képes arra, hogy megőrizze az otthon tisztaságát, a rendet akkor is, ha napi több, mint nyolc órát dolgozik a munkahelyén. Felteszi a kínos kérdéseket. Nem teszi fel a kínos kérdéseket. Felemeli a hangját, és pofonra jár a keze, mikor nevelni kell. Megérez mindent - az őszinte szeretetet, a félelmet, az örömöt, a haragot, a ragaszkodást, a hazugságot, az elköteleződést. Kivárja a megfelelő pillanatot. Fent marad hajnalig - vár. Felhív telefonon. Felhívható telefonon. Anya egy varázsló! Anya egy mágus!

Vajon tudok még írni?

Felmerült bennem a kérdés nemrégiben, hogy már nem is tudok írni - de az igazság az, hogy mostanában más szövegeket írok, mint korábban. Most pályázatokat írok a munkahelyemen, és mire este hazaérek, már nincs kedvem folytatni - mert belefáradok az újabb és újabb mondatok szerkesztésébe. Nagyjából ez történt az elmúlt egy évben, amióta nem született új bejegyzés.

Az az igazság, hogy eddig mindig a blog járt pórul - mindig a blog rovására írtam valami mást. Nem tudom azt mondani, hogy ezután másképp lesz, de rádöbbenek, hogy végső soron abból élek, hogy papírra vetek ötleteket, hogy alkotok, és sikerült úgy intézni az életemet, hogy beleférjen az írás.

Szebb lett, mint volt

Csak néztem a Tiszát - megint eltelt egy év, tele sokféle élményekkel és megtapasztalásokkal. Tavaly áradt a folyó - idén már sokkal nyugodtabb, egészen békés és tiszta. Ilyenkor valahogy nehéz elhinni, hogy valamikor, a nem is túl távoli múltban (1879. március) elmosta az egész várost, és Szegedet újra kellett építeni. Az itteniek valahogy megszokták ezt a dinamizmust, és védekeznek ellene - a Sárgában például cölöpökre építették az üdülőházakat, hogy ha ki is önt a Tisza, akkor se mosson el mindent.

Úgy gondolom, hogy az élet rendje is ez - egyik évben nyugodt minden, a másikban pedig kavargó és zavaros. Néha jönnek hatalmas viharok, áradások, amikor feljön a felszínre egy csomó kosz, és szutykos sár hömpölyög végig a lelkünkön, aztán ha elmúlt a kezdeti sokk, el lehet kezdeni a takarítást és az újjáépítést. Olyankor úgy érzem, hogy ki kell mondani azt, amit a király is igért annak idején: az én váram szebb lesz, mint volt ("Szeged szebb lesz, mint volt", Ferenc József).

Az én nagy árvízeim után noha tudatosan nem fogalmaztam meg ezt a célt magamnak, de az az igazság, hogy már nagyon régóta építkezem, és az életem egyre szebb. Talán ez is hozzátartozik az élet rendjéhez, hogy minél többször rombolják le az életemet a viharok, annál mesésebb kincseket tudok visszaépíteni utána.

De bármikor jöhet egy következő...

Boldog szülinapot, BÖSZ

Gyakran megadatik az ember életében, hogy létrehozhat valamit, ami egészen addig még nem volt. Ez lehet egy finom étel, egy tökélesre komponált fotó, egy szép vers, vagy egy andalító hangulat... de olykor megtörténik az, hogy a kezünk munkája nyomán életre kel egy eszmény, aztán mások ereje és lelkesedése nyomán tovább fejlődik, növekszik, és emberek életét, szemléletmódját változtatja meg. Nekem, és a BÖSZ többi alapítójának megadatott ez - ma látom, ahogy a közösségbe új dinamizmus épül, más ötleteket valósítanak meg, és álmokat váltanak valóra, mostmár 6 éve. Úgy érzem, hogy amíg vagyunk és van a BÖSZ, addig április elseje pirosbetűs ünnep.

Merre?

Alap esetben nem kenyerem a panaszkodás, de ezt most le akarom írni... Hét évesen bepakoltak az iskolában, aztán 24 évesen kijöttem a világba...

Sikeresen vettem az akadályokat, minden egyes próbát, vizsgát, nyavajatörést a hátam mögé utasítottam - képességi vizsga, érettségi, egyetemi alapképzés, mesterképzés, ilyen tanfolyam, olyan tréning. Itt visszhangzik még mindig a fejemben: "tanulj, mert magadnak tanulsz", "tanulj csikó, mert ló lesz belőled", "csináld, hogy legyen belőled valaki"...

Ma pedig, lassan 26 évesen, 17 év iskolába járás, vizsgázás, megfelelés után elmegyek egy-egy állásinterjúra, és azzal szembesülök, hogy nem lett belőlem az égvilágon senki. Egyetlen ember sem kérdezte még meg tőlem, hogy hányadik nekifutásra sikerült az érettségi? (Pedig azt mondhatnám, hogy elsőre.) Senki nem kérdezte meg azt sem, hogy milyen értékelést kaptam egyik vagy másik vizsgámra, dolgozatomra? Ellenben megkérdezték, hogy van-e 1-2-3-4-5-10 éves tapasztalatom? (Nincs. Ott van az önéletrajzomban, hogy 17 évig tanultam.)

Eladónak nem vesznek fel. Takarítónak nem vesznek fel. Pultosnak sem. Nem azért, mert nem tudnám megcsinálni... neeem... csak nincs róla papírom. Szívesen kapálnék - manapság már nem művelik meg a földet, nem kell napszámos sem, nekem pedig nincs telkem, hogy megműveljem. Jó a magyarnak a kínai fokhagyma és a török krumpli...

Nem kenyerem a panaszkodás... de hova tart ez a világ? Mi az, amit tehetek annak érdekében, hogy ha nem is leszek nagy ember, hős vagy gazdag, de legalább tényleg meg tudjak élni abból, ami vagyok?

Heti 1

Úgy döntöttem, hogy ezentúl minden héten fogok egy bejegyzést írni. Ez elég komoly vállalkozás, miközben gyakran hónapokig ültem a babérjaimon, és nem történt érdemben semmi. Mi a garancia, hogy most fog?... az égvilágon semmi...

Azt vettem észre magamon - pontosabban egész életemben tudtam magamról, hogy hajlamos vagyok halasztgatni a teendőket, utána meg pánikolok, hogy ezzel se, azzal se készülök el időben. Most törekszem arra, hogy ez másképp legyen - és erre egy nagyon jó eszköz lehet az, ha rendszerességre nevelem magam. Ezt indítom most el az életemben, törekszem minden erőmmel és erőm felett is.

(és máris megvan az e heti blogbejegyzés:D)

Visszatérés

Milyen egy akasztanivaló-semmirekellő-naplopó alak lehet az, aki ennyi hónapon - majdnem egy éven - keresztül hanyagolta a blogját? Figyelgettem én, meg nézegettem, de nem történt változás - nyilván azért mert nekem kellett volna változtatni! De most visszatérek, és rendszeres(ebb)en szeretnék majd gondolatokat megosztani.

Kezdetnek pár sor...

Visszanézve az elmúlt évemre, nagyon sok örömöt, tapasztalást, új ismeretséget tudok magam mögött, de azért volt jó néhány kudarc és "nem sikerült" is. Mindezek közben pedig úgy száguldott át rajtam ez az év, ahogy még egyik korábbi sem. Január elsején pislantottam egyet, és már február volt, aztán pislantottam még párat és mostmár decemberben vagyunk... Na, ennyit arról, hogy miért nem írtam olyan rég. Egyszerűen vittek magukkal az események, vagy éppen az eseménytelenség. 

Mint mindenki, azt várom én is, hogy a következő év jobb lesz, mint az előző - sokféle tekintetben tényleg lehet jobb, de nagyon sokmindennel tökéletesen elégedett vagyok  így, ahogy van. És szerintem a belső békességnek ez az egyik legfontosabb alapkövetelménye: legyek elégedett azzal, amit eddig a pontig megkaptam, de valahogy mégse érjem be kevesebbel, mint amit a tehetségem-ügyességem-szorgalmam révén még megszerezhetek.

A téli ünnepi időszak pedig pont alkalmas arra, hogy picit megálljunk, felemelkedjünk a mindennapok ügyes-bajos dolgaiból, és felülről szemléljük önmagunkat. Mit csináltam jól? Mehetek-e erre tovább, mint eddig? Előre visz-e az utam, amerre tartok, vagy stagnálok? Milyen hibákat követtem el? Boldog vagyok-e?

Minden régi és új olvasómnak áldott Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

Kertecskék

Minden ember úgy születik, hogy van a lelkében egy kertecske, tele virágokkal, fákkal, bogarakkal - telides-tele az élettel, lelkesedéssel, álmokkal, csodákkal, hegyek-völgyekkel, zeg-zugokkal. Azonban nagyon sokan idejekorán kitárják ezt az emberek előtt: beengednek oda piszkos mancsokat és lábakat, megfontolatlanul, értelem nélkül, bedőlve pillanatnyi ígérteknek és ámításoknak. És sokszor, hjaj, de sokszor történik az, hogy az idegenek össze-vissza taposnak mindent – hazudva, csalva, törve-zúzva, rombolva, majd mikor kivonulnak onnan, hegek maradnak a nyomaik után: bekötözetlen és jóvátehetetlen sebek... A kertecske gazdája haldokolni kezd, aztán takarítani odabent, kirámolni a mocskot, ami maradt – ezzel együtt néha a szemétre kerül néhány értékes mag is, talán az utolsó és abból már nem lesz virág. Nő ott valami más, ami addig nem volt - lehet, hogy behurcolt gazok, lehet, hogy újjabb csodák. A sértett elindul egy másfajta úton, ha sok a gyom, akkor lefele a lejtőn - ki tudja hová, egyesek a szenvedélyekbe, mások a diliházba, vagy a pesszimizmusba...

Én nem ilyen vagyok, sosem voltam ilyen... Annyira nem, hogy sokáig senkit sem engedtem be oda, a kertecskémnek még csak a kapujáig sem. Idővel azonban túl üres volt – és összeszegettem virágaim magvait, és igyekeztem elültetni mások lelkébe. Így, vagy úgy, de mindenki eltaposott belőlük egy-egy szálat, senki sem tűr meg mást a maga portáján a sajátjain kívül. Az enyém pedig még mindig üres volt, növekedett ugyan illatban-pompában, de hiányzott belőle valami. Megnyílt a kapu, bejöttek páran egy képzeletbeli határvonal közelébe, éppencsak a vadregényes tájaimat súrolva, ahol még kényelmes volt, ahol még nem bántam volna annyira a rombolást sem.

Kertecském legmélyén – odabent a dzsumbuj kellős közepén, amit sűrű rengeteg védett a betolakodóktól – nő egy virág, ami meghatároz engem, ami ha elpusztul, akkor vele halok én is, de amit nem én öntözök, és nem én gondozok, hanem egy magasabb erő, amit nem érthetek. A fák és liánok közé egyetlen ember férkőzhetett be – csak egyetlenegy. Látott mindent, megkapott mindent, aki vagyok, meglátta azt a növényt is, amit féltve őrzök odabent – és rombolni kezdett. Könyörtelenül, kegyetlenül pusztított...

Mindenki eljut oda: „kit anya szült, az mind csalódik végül”...

Rá kell jönnöm, hogy az emberek nem jók vagy rosszak – ez a kategorizálás fabatkát sem ér. Csak emberek vannak, önzőek és magányosak, mint én, a maguk féltve őrzött világával, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ott, a kertecském középpontjában, a virágom körül. Vannak vidékek bennünk, amit magunk sem ismerünk annyira, hogy ápolni tudnánk. Ahhoz kertész kell, a Gondozó, aki lát, és még véletlenül sem rombol, hanem újabb és újabb magvakkal lát el attól a növénytől, ami mélyen a dzsungelemben létezik. 

A festő

Levonulok a palettáról,

hogy ne legyek rajta szín

- nem akar menni a hitvány,

úgy kell kimenekíteni...

Megérezte tervem a festő,

odakapott a penzlivel

- szégyenemben vörössé váltam,

kuncogtak rajtam a színek.

Nem úgy Fekete és Piros

kiket elöntött a sárga irígység

s a többi röhögve nézte,

hogy fakul mulatva Kék.

Az egész nem szólt már rólam,

valami mindenkivel történt - 

A festő vászonra kente

társaim, és lettek valami kép.

Én maradtam, ahol voltam

(s most sem rólam szól a vers):

fent, rajta a palettán,

 és napról-napra színesedek.

Budapest, 2012. szeptember. 30.

Azért szeretek verseket írni, mert azok valahogy mindig ki tudnak fejezni valami telejesen mást mint, amit érzek. Lehet játékos, szellemes, szeleburdi... sóvárgó, szomorú... A vers sose azt mutatja meg igazán, hogy bennem, szerzőben mi van, hanem valami fontosabbat, azt, ami Benned!

Hit

Minden kezdet nehéz, tudom, így van... Nehéz elkezdeni járni, megtanulni beszélni, iskolába menni, aztán nehéz felnőni is... és ahogy belekerülünk egy-egy új élethelyzetbe, úgy visszatekintve egyre könnyebbnek tűnik minden korábbi gond. Régmúlt tapasztalataimat, kicsiny sikereimet és kudarcaimat ma mind arra használom, hogy túléljem ezt a napot, hogy ez a mai nehezet átvészeljem valahogy. Kemény az élet... de bölcs és tanulságos is. Mert minden nap olyan dolgok elé állít, ami egy kicsit, parányit, de meghaladja azokat a képességeimet, amiket már megszoktam, és rutinszerűen alkalmazok. 

Sokmindenhez én, az ember kevés vagyok. De valami mégis visz tovább és azt mondja, hogy "noha ez neked nem megy, mégis meg fogod csinálni!" És ez a hang bennem ad új erőt... ez a hang lesz az, aminek egyszer igaza lesz - lehet, hogy nem ma, mert ma még küzdök kicsit, sokmindennel, de holnap valószínűleg hálás leszek érte. 

Isten pontosan tudja, hogy mire van szükségem... számon tartja, és megtalálja a módját, hogy rendelkezésemre bocsássa. Adott embereket, barátokat, családot, társat, lehetőségeket, leckéket... és cserébe annyit kér csupán: "Ne félj, csak higgy!"

Szabadság

Azt hiszem, hogy már van ezen a blogon ilyen című bejegyzés - nem keresem vissza, mert nem érdekel, hogy miként vélekedtem róla korábban.

Sokszor az ember játszik - sokszor a saját határaim, kétségeim, kételyeim és félelmeim rabja vagyok. Olyankor nem megy semmi. Nem tudok se tanulni, se dolgozni, nem kívánom az emberek társaságát és nem vágyom a csendre, a magányra sem, sőt még az írást is tehernek érzem.

Aztán az élet arra ösztönöz vagy kötelez, hogy szépen lassan levetkőzzünk. Először csak egy kalapot kényszerít le rólunk, aztán egy cipőt, egy zoknit, egy felső-, majd egy alsó ruhát is - és legvégül az álarcunkat. És így váltak a határaim önmagam tüzének martalékává... vagy csak szimplán kinőttem a jelmezemet, aminek anyaga lelkem szálai közé szorosan oda volt szőve. 

Ahogy a belémvarrt maskarát letépte rólam az élet, kiszakított belőlem is egy-egy darabot.

Olyan voltam, mint a lufiban a víz - ballon küllemű. S ahogy eldurrant körülöttem a műanyag, én nyomban szét is folytam. Elkezdtem nem lufi formájú, hanem víz alakú lenni. Talán elszivárgott belőlem innen-onnan - mint, ahogy jelmezemmel szakadtam szét - de így létezni végre önfeledt és szabad.

Valóság

Olvastam mindenfélét régebben és mostanában is. Olvastam bölcsektől, okosaktól, híresektől - és vannak pontok, amikor egyik sem ér semmit. Van, amikor mindegyik csak üres szavak, mondatok halmaza, mert ott mélyen belül van valami, ami túlmutat a bölcsek és okosak, de még a híresek menő és fennkölt eszmefuttatásain is. És ezt hívjuk valóságnak - a csupasz, meztelen, kiismerhetetlen, mámorító valóság egy érzés, kép vagy képzelet formájában jön. Túlmutat rajtam, az értelmi képességeimen - pedig nem tartom magam buta embernek. Mégis felülkerekedik rajtam, megemészt és szétzilál, közben pedig végigsöpör az életemen, itt bújkál a zsigereimben és nem hagy szóhoz jutni. 

A valóság csak van. Nyakon ragad. Átölel. Megfojt. Felemel. 

Pénz... pénz... pénz...

Nagyon sokminden ezen a világon pénzbe, ellenszolgáltatásba kerül - valamit várnak és kérnek cserébe: ki kell fizetni. Egy csomó mindenért fizettem már, de van olyan is, ami ingyen van - és attól tartok, hogy voltaképpen ezek azok, amik igazán értékesek. Ott van például a naplemente. Minden egyes este megcsodálhatjuk. Az égitestek járnak-kelnek anélkül, hogy áldásunkat adnánk rá vagy észrevennénk őket. A virágok is kinyílnak, akár kérjük őket, akár nem. A patak pedig csobog magától is. A kutyám szeme ugyanolyan mély és barna akár meglátom és belenézek, akár nem.

Létezik még egy fizetőeszköz, amiből mindenki kapott valamennyit a születésekor: idő. Úgy osztjuk be, ahogy akarjuk, arra fordíthatjuk, amire szeretnénk. Tölthetjük azzal, hogy például pénzt vásároljunk rá, tudást szerezzünk vele, de fordíthatjuk olyan élményekre is, amelyek belevésődnek lényünkbe, egészen mélyen - ahova kutyám barna szemének mélysége is rögzült a napokban. Azt hiszem, hogy ez ér a legtöbbet - ez az egyetlen, amit nem lehet bepótolni, és ha elvesztegettük olyasmire, ami nem adott élményt, akkor pazarlunk igazán. Mert ez a fizetőeszköz, az IDŐ is véges, és ebben a bizonytalan világban az az egy biztos, hogy egyszer el fog fogyni.

Önzés

Az emberek mind ugyanolyanok... és én is ugyolyan vagyok, mint minden más ember: önző. Azt hiszem, hogy amíg meg nem tanulunk lemondani róla, az egónkról, önmagunkról, addig belülről fog felemészteni és szétfeszíteni.

 

(Kép forrása)

Minden ember ugyanolyan. Egy-egy ponton mindenkivel konfrontálódunk. Egy-egy ponton mindenki aljas és gonosz lesz velünk - egy-egy ponton mindenkivel aljasak és gonoszak leszünk. Mindenkinek van valamije, amivel porig tud rombolni. Mindenki ellen van legalább egy olyan fegyverünk, aminek segítségével a földdel tehetünk egyenlővé az illetőt. És minden helyzetben benne van a lehetőség, hogy amikor szarban vagyunk, akkor a világ ott fog hagyni belefulladni. Az is lehet, hogy ezt érdemeljük...

Az embernek van ilyen oldala is... és minden embernek van. Mert mindenki ugyanolyan, csak az árnyalatok másak.