Zivatar

Mint barlangjából tekint ki a medve, úgy nézem én is a cikknyi erdőt az ablakom előtt - és hogy ne lássam közben a tízemeletes tömbházak sarkait, barlangba képzelem magam. Keskeny kicsi sáv, de domboldal a javából, olyan eleven és üde, amilyen csak lehet. Esik. Érzem a most hullott vícseppek illatát, az átmosott levegőt. Nézem és magamba szívom mind, amennyit lehet, és amennyi megadatik. Fülelem és megélem a zuhanást, az önfeledséget. Esőcsepp(nyi) vagyok. (De) Öntözök...

Közben meg napsugárhintóján kacarászva Isten fut végig a hegyen...

Ilyen nem is létezik...

Néha olyan helyzetekben találjuk magunkat, amiről korábban el sem képzeltük, hogy megtörténhet, sőt ha mondták volna, talán el sem hisszük.

Az élet milliónál is több váratlan eseményt tartogat. Biza rá kell jöjjünk, hogy Isten, a Sors, vagy nevezd, ahogy akarod el van látva jócskán fantáziával és humorérzékkel.

Tegnap déli 12-re elmentem vizsgázni, nem egyedül. A tanár hazaküldött mindannyiunkat azzal, hogy 10-től várt, de nem jelent meg senki, vitatkoztak vele, de hajthatatlan volt... Mit tehettünk volna? Fogtunk magunkat és ment mindenki, amerre látott.

A helyzet ennél sokkal összetettebb, és millió egy tényezőből áll - közös mulasztások, figyelmetlenség és nemtörődömség eredménye - amit nem áll szándékomban taglalni. Egy idő után az ember már csak a komikumot látja az ilyen szituációkban, és azt mondja: "ez egy álom, ilyen a valóságban nem fordulhat elő." És valóban, néha olyanok történnek amit nem szándékos - már-már véletlen bakik eredmény. Ezek önmagukban kis semmiségek, de összeadódva komplex eseményeket, hozzáállásokat és megnyilvánulásokat szülnek.

Senki sem hibás igazán, és tulajdonképpen mindenki az, mert mindenki hozzátett egy kicsit az egész nap jelenethez. Minden egyes apró darabka egyetlen hajszálnyi elmozdítása teljesen más végeredményt mutathatott volna. Dehát a "volna"...

Ettől szép a világ - hogy minden egyed, egyén, szó, mozdulat, gondolatfoszlány, jel menthetetlenül és megmásíthatatlanul hozzá tartozik.

Az isteni fantáziára csak kreativitással, a humorérzékre pedig csak nevetéssel lehet válaszolni. Minden egyes felháborodás, túlzás, elmélázás és figyelmenkívül-hagyás csak ront az események megítélésén.

Ma megint elmentem vizsgázni, időben. Még hamarabb is odaértem, mint kellett volna. Számítógépen kellett kidolgozni a tételeket, de elvették az áramot. Három órát vártam, míg sorra kerültem, megint nem egyedül. A tegnapi után ez már több mint röhelyes...

Minden helyzetben összesen két lehetőségünk adott, legyen az bármilyen katasztrófális, hihetetlen és nevetséges...
1. Kétségbeesünk, elkezdünk kapkodni, forgatjuk a fejünket jobbra-balra, pánikolunk, és amit tökéletesen tudunk, azt is elbénázzuk.
2. Higgadtan szembenézünk a történésekkel, és belenevetünk. Derűsen hajtjuk végre a feladatot vagy feladványt, legjobb ügyességünk és képességeink szerint. A többi meg már úgysem rajtunk múlik...

Minden, de minden csak hozzáállás és nézőpont kérdése, mert MINDEN része az egésznek, és MINDEN formálja jellemünket, oktat, nevel.

Ne félj mosolyogva szembenézni az idegesítően és rosszindulatúan vigyorgó kilátástalan helyzetekkel, mert ha most nem is pozitívnak mutatja magát a kép - "Valami lesz. Valami mindig van." (K. E.)

Csoportok...

Mikor végignézel a nagyvárosok utcáin, egy csomó emberrel találkozol. Olyan arcokról van szó, akik idegenek, de mégsem először látod őket...

Ha egy csoport vagy közösség tagja vagy, akkor nagyjából ezt tapasztalhatod: még mielőtt megtörténne látod, ahogy a másik kisepri a szeméből a haját, ahogy épp tüsszenteni, köhögni vagy szólni készül... És a következő pillanatban éppen az van, amit előzőleg elképzeltél... Hibátlan, tökéletes időutazás. Amikor már elég régóta össze vagytok zárva, elkezded érezni a többieket. Tudod, hogy mi fog történni a következő pillanatokban. Sejted, hogy olyamit is tehetnek, ami a Te boldogulásodat nehezíti, mégsem csinálsz semmit, csak ülsz és nézed, ahogy megint ki fogja seperni a szeméből a haját, ahogy meg fogja mozdítani a kezét, ahogy kimondja azt a szót, amit Te előre megsejtettél, ahogy... Idegesíteni kezd a tömeg, és minden egyes kicsi mozdulata, rezdülése, minden pillantás. Irritál. Elmennél messzire, hogy ne érezz, ne láss. Szabadulnál a felelősség elől, mert ha valamilyen rejtélyes "véletlen" folytán másképp történne, mint ahogy vártad volna, azért egyedül Te vagy a hibás, mert nem voltál elég figyelmes vagy szorgalmas.

Közösségben tudod, hogy melyik társadtól mire számíthatsz. Érdekel, és nem érdekel, kezeled, és hanyagolod. Tudod, hogy el kell fogladnod a többieket úgy, ahogy vannak. Ha keresztbe tesz, akkor is, ha bánt akkor is... ha szeret és kimutatja, akkor is - meg kell bocsáss.

Mindenki saját magával van elfoglalva - nem rosszindulatból vagy önteltségből, hanem azért, mert ez az emberi természetes működés rendje. Hiába háborodsz fel, ha a másik figyelmen kívül hagyja a többiek érdekeit... mert előbb vagy utóbb Te is ugyanezt fogod csinálni... nem rosszindulatból, nem haragból, - jó esetben - hanem egész egyszerűen azért, mert nem figyelhetünk egyszerre mindenkire a környezetünkből. Mert emberek vagyunk, néha a sértők, máskor a sértődöttek, egyszerre tettes és áldozat. Végülis... ha nem Te foglalkozol magaddal, akkor ki fog?

...még jobban irritál, még jobban menekülnél, haladnál, futnál, rohannál el innen - de visszafognak.

A roppant kettősség belülről feszít szét, mert ebben a pillanatban lehet, hogy Te vagy a sértődött, de a következőben lehetsz az is, aki a többiek ellen vét...

Két dolgot tehetsz: továbbállsz, vagy elfogadod, és megtanulod szeretni - mindenkit.