Ébredezés

Vannak pontok, amikor átértékelődnek az emberben a dolgai. Amikor egészségesek vagyunk, akkor nem tudjuk értékelni az apró pillanatokat. Például azt, hogy tavaszodik, hogy süt a nap, hogy megcsap az ibolya illata. Ezek kicsiny élmények, de hihetetlen szerephez jutnak olyankor, amikor kiszolgáltatottakká válunk. Aztán mekkora dolog egyedül elmenni 10 métert az EKG-ig gyalog, vagy a mosdóig, segítség, tolókocsi nélkül. Milyen nagy esemény lehet, amikor nem más takar be... és az mennyit számít, hogy vannak emberek, akik meglátogatnak a kórházban, délután felhívnak telefonon, kérdezősködnek, aggódnak, vagy kikísérnek a kertbe levegőzni. DE mekkora árulás velük szemben az, amikor nyűgölünk, nem szeretjük az életet, mekkorát vétünk ilyenkor azok ellen, akik felhívnak, meglátogatnak, kivisznek...

Vannak pillanatok, amikor átértékelődik minden. Problémák nem léteznek, vagy ha igen, akkor foggalmunk sincs róluk. Legalábbis nekem nincs. Mennyit hibáztam, mennyit bújkáltam és féltem ok nélkül - feleslegesen, butaságból, hülyeségből. Mekkora dolog az, mikor mindenki azt mondja: "most te vagy az első, minden egyéb csak másodlagos, harmadlagos, negyedleges lehet". És mekkora élmény megérteni azt, hogy ami rendesen fontosnak számít, sőt sorsdöntőnek érzünk, az mennyire kicsi, mennyire apró körülmény a nagy egészben, és lényegét veszti, mihelyt elfogadom, hogy most én vagyok az első...

Vannak pontok, amikor átértékelődik az élet. Isten azt mondja, hogy még mindig szeret - nem haragszik annyira, amennyire megérdemelném, és a régi egyesség még mindig él, Ő komolyan vette, emlékszik rá. Igen... Ő komolyan vette, és tartja is magát hozzá...

Szürke szvetter

Karakteresen esetlen figura szállt fel a buszra: csont és bőr, nyúlánk, nagyorrú alak, ócska szürke szvetterben. Kopott szatyrot lóbált karcsú nadrágja mellett. Visszataszító külseje valahogy mégis magára vonzotta a tekintetemet - össze is néztünk. Akkor ismertem fel -valamikor 7 évvel ezelőtt, nem is olyan rég, de évezredeknek tűnik, ökológiát próbált tanítani nekem - legalábbis ez lett volna a dolga.

Szánalmas emberre emlékszem, akinek beszédét nem lehetett hallani, gondolatait lehetetlen követni, írása pedig olyan apró volt, hogy néha maga sem tudta kibetűzni. A félév első három hónapjában az egész osztály négyesre állt, de még megbuktatni se volt képes senkit. Szeptember elejétől márciusig minden egyes nap ugyanaz a szürke, ázott szagú szvetter lógott rajta, mindig ugyanolyan lassan és hallkan beszélt. Örültünk, mikor megszabadultunk tőle, aztán sok-sok év kellett elteljen ahhoz, hogy megértsem és megszeressem az ökológiát.

Ma meg egy nyomorult kisegér, egy jelentéktelennek tűnő, emlékekből ismert, még mindig visszataszító ember felült a buszra, a szemembe nézett és nem ismert fel. Még mindig ugyanazt a szürke szvettert viseli, még mindig sovány, szerintem ugyanúgy beszél és ugyanúgy ír, mint 7 évvel ezelőtt... Csak egyvalami változott rajta: megőszült... igen, határozottan szürke lett a haja...

Hibáink

Naponta követek el hibákat, hajtok végre olyasmit, amit nem kéne, teszek tönkre valamit, amért korábban talán hónapokat is dolgoztam. Ez vagyok: tökéletes tökéletlenség, ahogy azt kitalálták a nagyok.

Léteznek nagy baklövések. Nekem is vannak, és büszke vagyok rájuk. Mindegyikből tanultam valamit – gyakran kínkeservesen, a saját káromból - a saját hasznomra. És úgy gondolom, hogy ezeket így kell elfogadni. Minden van valamiért, és rajtunk múlik, hogyan fogadjuk: elutasítással vagy tárt karokkal! Igen, az élet mindig tanít valamit, ha nyitottak vagyunk a fejlődésre.

Néha elkövetünk saját magunk ellen valamit. Ez nem is baj, csak akkor, ha közben elszalasztunk egy lehetőséget, ami lehet, hogy soha többé nem fog visszajönni. Ilyenkor már nem tudhatjuk meg, hogy mi lehetett volna akkor, ha... Az idő és a lehetőségek elszalasztásától kéne óvakodnunk leginkább.

Mindent helyre lehet hozni. Ügyességgel és kis kreativitással ki lehet váltani a pillanatnyi együgyűséget, butaságot. Csak az nem mindegy, hogyan állunk hozzá. Minden ezen múlik, ha helyre akarunk hozni valamit, akkor képesek is vagyunk rá. Ha nem... akkor ki tudja? Talán semmi sem véletlen.

Csak egyvalamit, az időt nem szabad elszalasztani, mert azt már senki sem adhatja vissza többé...

ReGenesis

Általában a filmeket azért nézzük meg, hogy kikapcsoljanak, illetve bevezessenek egy olyan világba, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk, de érdekesnek tűnik... Olykor előfordul az is, hogy egyik-másik film hat ránk - gondoljunk csak a horrorfilmeket követő rémálmokra, vagy a drámák közbeni pityergésre. Szerves részét képzik a mindennapjainknak. Vannak jó filmek és rosszak - benne jó vagy rossz színészek, ügyes vagy ügyetlen rendezők. És léteznek olyan filmek is, amelyeknek mondanivalójuk van, és olyanok is, amelyeket cselekménye hosszú huza-vona eredményeképpen bontakozik ki - például Dallas (amit a maga idejében több millióan követtek nap mint nap a televíziók előtt), vagy a Barátok közt (amit évek óta folyamatosan gyártanak, és még mindig nem unta meg a nézőközönség), na meg persze ott van a Vészhelyzet is (aminek mind a 15 évadát képes voltam végignézni, és csak azért álltak le a további gyártásával, mert a sorozat írója időközben elhunyt).

Egy jó sorozatot kerestem, ami kikapcsol és egy olyan világba kalauzol el, ami érdekel, amiről tudok is valamennyit, de nem eleget. Elolvastam a ReGenesis c. kanadai filmsorozat bemutatóját ("A jövő itt van. Bioterrorizmus. Lombikbébik. Genetikailag módosított élelmiszerek. Az emberiség istent játszik, azt hiszi, mindenre képes, mindent megtehet. A kérdés csak az, minek nevezzük ezt: haladásnak vagy őrültségnek? (...) Ám mi történik akkor, ha az ellenőrzés kicsúszik a kezünkből, az általunk beindított programok életre kelnek?"). Ez az, - mondtam - ez érdekel, és elkezdtem nézni. Rögtön az első részben egy csomó kérdéssel találtam szemben magam, és epizódról epizódra érkeztek a válaszok, és kerültek előtérbe újabb és újabb kérdések. Nem mindennapi, de roppant élet- és időszerű események, problémák váltották egymást, amelyeket nem lehet beskatulyázni vagy elbagaterizálni. A filmben, ahogy a valóságban is, vér folyt, emberek vesztették életüket az emberi butaság miatt, vagy csak egyszerűen azért, mert a természet győzött. Egy tudós csoport, akiket szintén elért egyik, vagy másik baj, próbált válaszokat és megoldásokat keresni rájuk - olykor sikerült, máskor nem. A sorozat utolsó epizódjáig tökéletesen megformált karakterekkel találkozunk - akiket a szerző nagy hozzáértéssel, a színészek pedig pazar játékkal hívtak életre.

Az amerikai filmek, amikkel minden nap találkozunk, istenné emelik a hatóságokat - ha a rendőrség nem is kapja el a gyilkost, betörőt, ott van az FBI és ők majd megmondják a tuti, ebben a kanadai sorozat azonban nemcsak betekintést nyúlt egy biológiai laboratórium működésébe, hanem intelligensen értelmezi is a világot - a nemtörődömséget, a butaságot, a pénzvágyat, meg azt, hogy politika és bürokrácia gyakran útjban áll nemcsak a tudásbeli fejlődésnek, hanem válaszok alkalmazásában is. Az világot egyesek érdeke mozgatja - és csak ijesztően ritkán a közérdek...

Úgy gondolom, hogy a ReGenesis utolsó része miatt írom most ezeket a sorokat. Egyáltalán nem illik a képbe - az alkotók mindvégig igyekeztek megőrizni a tudományosságot, hogy a szakszavakat értelmesen használják, itt viszont egy utópiáról van szó. Mintha szakított volna az egésszel, amit egészen addig képviseltek - és a néző csak utolsó 5 percben jön rá arra, hogy nem, mert a sorozat így alkot egész képet. 4 évad alatt bemutattak számos megoldást, bioterrorizmussal, -balesetekkel kapcsolatban, de itt rávilágítanak arra, hogy léteznek olyan problémák, amelyekkel szemben az ember képtelen érdemben fellépni. Talán az emberiség sorsát forszírozza az egész film - hogy azt hisszük magunkról, hogy mindenre képesek vagyunk, hogy mindent meg tudunk magyarázni ésszerűen, azonban vannak olyan pontok, ahol a tudás véget ér - ahol a butaság, a kapzsiság többet számít az embernél...

Jean Rostand, francia biológus és filozófus szavaival élve, amelyekkel a ReGenesis utolsó évada is végződik: "A tudomány istenné tett minket, holott még embernek lenni sem vagyunk érdemesek."

Szabadság

Azt hiszem, hogy a szabadság az, amit nem lehet megállítani, ha lenni akar, akkor van is...

.

A madarak szabadok. Azért nem szeretem bezárva látni őket, mert olyankor meg vannak fosztva valamitől - csonkák, és mégis kinek tetszik a szétszaggatott élet? Úgy hiszem, hogy szabadnak lenni annyit jelent, mint élni: szárnyakkal vagy szárnyak nélkül, de repülni valamerre, egy meghatározott, pontosan kifejezhető cél felé.

.

Mi emberek vajon mit kezdünk vele? Sokszor semmit. Ott van a lehetőség minden egyes napon, órában, percben, mi mégis mókuskerékben csonkán élünk, mert ezt szoktuk meg. Ezt verik belénk darabokra vágott szüleink, kiknek vállára még ma is ránehezedik az iga terhe. Semmiért, vagy alig valamiért éjt nappalá téve dolgozni kell - mert ilyen az élet, mert nincs más választásunk. Aztán ezt veri belénk az oktatás - akár tetszik, akár nem, tenni kell: tegnap magoltál, ma magolsz, holnap-holnapután, vagy majd egyszer vizsgázol belőle. És rá kell jönnünk, hogy mégsem tudunk semmit, mégsem tudunk élni, mert minden időnket azzal töltöttük, hogy olyasmit sajátítsunk el, amihez semmi közünk, aminek semmi köze a léthez.

.

Aztán minden tovább húzza az embert: a munka, a munkahely, a barátok, a társa(k), a vallása, és mikor már azonosult mindezzel, akkor a hite is. Mert már semmit nem szabad, és tovább húzunk mindent, lefelé, a gettó és pokol felé. A csirkéknek levágjuk a szárnyát, hogy a tyúk majd ne repüljön el - és ez a jobbik eset, mert máshol meg bezárják egy ketrecbe, ami alig nagyobb, mint ő maga; a kutyákat láncra verjük, az erdőket elkerítjük - se ki, se be senki sem! A szabadság maga egy illúzió, mert elhisszük, hogy az. Körülnézünk és azt látjuk, hogy nem létezik. Voltak ugyan a történelemben nevetséges próbálkozások - és azokat az embereket hősnek tekintjük, pedig nem voltak se jobbak, se rosszabbak nálunk. Csak párat említve: 1849, 1964, 1989 - "szabadságot" szeretett volna az ember - és csak értelmezés kérdése, hogy mit jelent ez a szó...

.

Az ember rab, és maga ölti lelkére és a többiekre a csíkos ruhát. Aki felkapaszkodik a börtön falán, a szögesdrót felé, azt visszarántják, mondván: "Ne hülyéskedj, épp most szállsz ki, amikor gazdasági válság van?!" A nagyok meg azt mondják: "Nyugalom, megoldjuk. Most egy kicsit nagyon rossz nektek, de majd jobb lesz!" És még a törekvés érzi butának magát, hogy ezt biza elszúrta, mert most szar, de jobb lesz. Talán az a baj, hogy mindig más a bűnbakk - akkor más is kell megoldja a problémáinkat...

.

Hajós András énekelte egyszer: "Egyre tisztábban látszik a kép, én is élesebb vagyok, s az a hülyegyerek, aki volt, aki voltam, márt tudja, hogy a nagyok a legnagyobb részt csak ostobák, és miattuk lett ez szar világ!" Az Ember már nem akar biológiai lény lenni, de még nem képes tudatos lényként viselkedni... Akkor vajon ki is ő?

.

Egyvalami még mindig biztos: a szabadságot arról lehet megismerni, hogy ha lenni akar, akkor van is...

.

.

.

Ugyanebben a témában, ajánlom: http://nomi.freeblog.hu/

A tónál

Akkor verőfényesen sütött a nap. Ültem a tó mellett. Egyedül, de sok ember haladt el mellettem: öregek, fiatalok, boldogok, szomorúak, társsal vagy magányosan, és én semmi mást nem tettem, csak hátradőltem a padon, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy arcomat a fény minden hullámhosszával végigsimítsa - pedig én nem is szeretek napozni. A tavon barátok, szerelmesek, szülők, gyerekek csónakáztak. Hallottam az újongást, az örömöt, a nevetést, a cívódást - madarakét és emberekét is.

Meleg volt - túl meleg. Felálltam. Elballgtam a buszmegállóig. Magamban beszéltem, de senki nem lepődött meg rajta.

Közeledett a busz. Barátom elköszönt, és én néztem utána, mint aki tudja, hogy életükben soha nem fognak találkozni többé, és még utolsó emlékképként magába akarja szívni az alakot, hogy mindenkorra megmaradjon. Leráztam magamról a döbbenet köteleit. Beletörődtem. Felszálltam a buszra.

Szemszögek

Hallgasd: http://www.youtube.com/watch#!v=Esc3Da_yw2Y&feature=related

Nemrégiben azt mondták nekem, hogy Louis Armstrong What a wonderful world c. dala egy tökéletes alkotás, amiben minden egyes hangjegy a helyén van, és igazságként szól mind a hangszerek szintjén, mind az előadó torkából. Ezzel a kijelentéssel tökéletesen egyet értek, mert született számtalan fordítás és feldolgozás belőle, énekelték sokan, sokféleképpen, de valahogy még mindig az eredetit hallgatjuk legszívesebben.

Aztán végiggondolom a dal keletkezésének történetét. Úgy hiszem, hogy minden egyes vers ugyanazon a folyamaton megy keresztül. A szerzőben motoszkálni kezd valami, akkor még teljesen zagyva gondolatok. Ha valaki érti a jeleket, akkor papírra is veti - van amikor készen születnek a rímek, dübörög a ritmus, máskor azonban utólag kell hozzátenni, korrigálni. Amikor az utolsó betűt kialakítja a művész, a vers abban a pillanatban készen van. Ott, és akkor az ember elégedett, és alkotása tökéletes, mert minden benne van, amire egy tökéletlen szerző képes. És ott van a dallam is, aminek szintén formálódnia kell - bár erről nem sokat tudok...

Korábban azt hittem, hogy az ember létezése során a tökéletesség felé törekszik, arra, hogy szent legyen. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez korán sincs így. A legtöbb ember nem törekszik semmire, és él egyik napról a másikra, vagy pedig éppen ellenkezőleg: hatalomra tör, és soha, de soha nem lesz sem szent, sem erkölcsileg feddhetetlen, de még csak jó sem, és valahol nagyon távol marad attól, ami szerintem tökéletes. Az ember nem lehet ilyen... csak legfeljebb az alkotása által, és akkor is csupán néhány pillanatra, amikor éppen készen van, mert utána a kritikusok felfedezik benne az apró hibákat, de a nagy baklövéseket is. Az ember nem lehet tökéletes, csak benne az Isten...

Gothe szerint: "Tetteidnek tudjál örülni,/Más tetteit tudd megbecsülni,/Főleg ne gyűlölj egy embert se,/ S a többit hagyd az Úristenre!" Azt hiszem, hogy ez a tökéletlen ember tökéletességének ismérve... az elégedettség, mert az összes többi szempontból lehet gyarló és elesett, de ha elégedett saját magával és másokkal, akkor véghez tudja vinni azt, amit Armstrong, kimondani, hogy: "Milyen csodálatos a világ!"

Ugyanebben a témában, ajánlom: http://nomi.freeblog.hu/archives/2010/07/28/Tokeletes_tokeletlensegek/