Mennyien vagyunk ezen a Földön, akik reménytelennek látjuk az életünket: egy csomó semmirekellő, degenerált féreg, akik csak jönnek-mennek a világ fertőjében, mélységes céltalanságba süppedve. Reménytelenül, elhagyatottan, magányosan, békétlenül, örömtelenül - megváltatlanul. Ma itt vagyunk. Holnap megint itt leszünk. Frászt - nem is vagyunk, csak vagyogatunk. Nézünk kifele a fejünkből, a semmibe - megfosztva önmagunktól és az üdvösség esélyétől... Ez ma a világ. Néhány lázas, gyerekcipős próbálkozás van ugyan imitt-amott, páran próbálnak kitörni, lázadni, de neszüket az önbizalmatlanság és bizonytalanság mélységes hallgatásba folytja. "Semmi vagyok! Gaz vagyok! Szerencsétlen!" - mondom magamnak, és valóban egyre kissebb, gazabb és szerencsétlenebb leszek.
Aztán egy nap - jó esetben - ráébredünk arra, hogy mennyi mindent elpocsékoltunk. Főleg az idönket: önsajnálatra. És akkor már próbálunk felemelkedni, de nem megy, mert semmik, gazok és szerencsétlenek vagyunk - innen már ki emel fel?... Rádöbbenünk, hogy az ég világon senki. Akkor még szerecsétlenebbekké válunk. És a lejtő egyre lejjebb visz, egyre mélyebbre és mélyebbre - mikor azt érezzük, hogy már elértük az árok legalját, akkor kiderül, hogy nem - lehet még sűlyedni, és még mindig, még mindig: feneketlen a lyuk.
Emberek, mi van velünk?... Hol van az, akire Isten azt mondta: "Ime igen jó!" Hol van? Nem találom a felszínen és nincs a fellegekben sem, hanem egy mély, sötét gödörben gubbaszt - reménytelenül. És senki, de senki nem fog oda lemenni, hogy felemeljen, SENKI!
Amíg én gödörben akarok lenni, addig ott is maradok - még ha nyomaszt is, ha félek a sötéttől, akkor is - mert semmi vagyok, gaz vagyok, szerencsétlen vagyok, és a semmiket, gazokat, szerencsétleneket senki nem veszi észre, és főleg nem emeli fel, SENKI! Meg különben sincs fény odalent! Feszengeni, sírni, fájni, nyüszíteni nem jó - az ijesztő, magányos, céltalan és reménytelen: így élni nem lehet. DE senki nem megy le, hogy felemeljen... SENKI!
Csak egyvalaki képes megszüntetni a nyüszítést, fájást, feszengést - és nem is kell önként lemenjen a gödör aljára : ÉN! Senki más nem jön le értem, hogy felemeljen, magamnak kell kijönni, és körülnézni: a világosságban. Lehet, hogy szemedem elvakítja a fény - lehet, hogy fáj, és rajtam múlik, hogy megpróbálom-e megint. Rajtam, senki máson sem. Elhiszem-e hogy vagyok valaki, hogy virág és nem gaz, hogy roppant szerencsés vagyok még így fénytől bódultan is?... Ha igen, akkor kezek nyúlnak felém - ha vísítok, sikítok és kapálódzok, mert ki akarok jönni, akkor talán 100 ember megijed, hogy magammal rántom, de csak lesz 1-2 aki utánam nyúl... De először nekem kell lépni - először kapálóznom kell - de csak akkor leszek rá képes, ha elhiszem, hogy bennem is van valami abból, amire Isten azt mondta a teremtéskor: "Íme igen jó!"
Amíg senkinek és szerencsétlennek vallom magam, addig senki és szerencsétlen maradok!
Kapálózásokban és felemelkedésekben bőséges Új Esztendőt kívánok!
2010. január 12., kedd
2009. december 20., vasárnap
Karácsonyi őrület
Már megfertőzött mindenkit – keresztényt, zsidót, muzulmánt és ateistát.
Korábban... szebbnél szebb ajándékokat vettünk. Mindegy, hogy mi, csak lehetőleg minél többe kerüljön, vagy ha nem is, legyen a legszínesebb a csomagolás, minél vastagabb a „csokimáz”.
Korábban... szebbnél szebb ajándékokat vettünk. Mindegy, hogy mi, csak lehetőleg minél többe kerüljön, vagy ha nem is, legyen a legszínesebb a csomagolás, minél vastagabb a „csokimáz”.
Aztán azt mondta a tévé, rádió, újság, internet, hogy gazdasági válság van. Fordult egyet a világ, és divatossá váltak a kézzel készített kütyük. Nincs már pénzünk drága ajándékra, helyét átvette a „szívből, csak Neked készítettem” szlogen. Mennyivel hangzatosabb és elmélyültebb ez, mint a csilli-villi drágaság.
Mikor születésnapod van, adok Neked valamit, ha karácsony van, akkor is.
Az ünnepek ma a pénzről szólnak: a gazdagságról vagy a szegénységről. Közben pedig, nagy szeretetünkkel éppen a lényegről feledkezünk meg, éppen arra nem jut időnk: az odafigyelésre – egymás lelkébe nézésre.
Mikor éppen ajándékozol, azt figyelmesen teszed-e? Amíg az üzletekben bóklászol, addig nem hiányzol-e valakinek nagyon-nagyon? Amíg a karácsonyi ételt-rendet teremted elő, addig nem vágyakozik valaki arra, hogy meghallgasd a gondját-baját?...
Mind a csodát várjuk... most éppen a karácsonytól. Ki a pihenést, ki a családi eseményeket, ki az ünnepet, ki a megváltót. Aztán eltellik a karácsony, jó volt szép volt, de mégsem történt semmi. Három nap múlva folytatódik minden ugyanúgy. Nincs csoda és belekeseredünk, hogy nincs.
De az ember még akkor is remél: majd húsvétkor, majd a születésnapján, majd a következő választásokkor, majd a következő vakációban, vagy ha megházasodott, ha gyermeke lesz, ha meghal... Akkor majd eljön a várva-várt csoda. DE akkor sem történik semmi, akkor is megy majd minden a régi kerékvágásban – ha van pénzünk ismét ajándékot veszünk egymásnak, ha nincs, akkor megint készítünk valamit, mert mindenki ezt teszi.
Leéljük az életünket úgy, hogy soha nem fedeztük fel a kiskutyánk, kismacskánk, apánk-anyánk, testvérünk, barátunk, párunk szívdobbanásának ritmusában bújkáló csodát... sem a fizikai test önmagában rejlő pompázatosságát – ami működik az ajándékaid nélkül is. Nemcsak a kiskutyád, kismacskád, apád-anyád, testvéred, barátod, párod sejtjeiről, szöveteiről, szinapszisairól van szó, hanem arról is, hogy ő odafigyel Rád. Hogy egy-egy pillanatban észreveszi azt, hogy milyen nagyszerű dolog a Te létezésed, hogy milyen szépen meg vagy „alkotva” Te is...
Figyelem-odafigyelés: ez a legtöbb, amit adhatunk egymásnak, és a legkevesebb, amivel tartozunk – a többi csak lom, kacat, haszontárgy vagy ideológia... Azt hiszem, hogy ez az első IGAZI lépés egymás felé – ezt nemcsak karácsonykor és a születésnapján tudod megvenni-elkészíteni neki...
Figyelj! – aztán jöhet az ajándékozás...
2009. december 12., szombat
Mondanék valamit...
Valamit, amit még nem láttak emberek,
amit csak az ért, aki igazán szeret...
Ha nehéz az élet, a világ éget,
és úgy érzed, hogy minden elhagyott téged,
veszély tör reád, nincs menekvés,
valahol felcsillan egy csíknyi remény!
Felnő a világ, felnövünk vele,
de úgyis marad bennünk egy csipetnyi gyermek,
aki bújna, menekülne kifele innen,
de megbénul, mert hidegen élnek.
Mondanék valamit, amit senki se tud,
ordítanám a valót vadul!
De nem látom és nem ismerem,
mert gyermeked vagyok és védtelen...
Mondanék szépet és mondanék jót,
hogy tudja meg Isten, hogy mit adott!
Mondanék-mondanék... csak mondanám már...
aztán néma mosolyra görbül a szám:
Köszönöm! Köszönöm az ÉDESANYÁM!
Kolozsvár, 2009. november 23.
(Édesanyámnak, születésnapjára)
amit csak az ért, aki igazán szeret...
Ha nehéz az élet, a világ éget,
és úgy érzed, hogy minden elhagyott téged,
veszély tör reád, nincs menekvés,
valahol felcsillan egy csíknyi remény!
Felnő a világ, felnövünk vele,
de úgyis marad bennünk egy csipetnyi gyermek,
aki bújna, menekülne kifele innen,
de megbénul, mert hidegen élnek.
Mondanék valamit, amit senki se tud,
ordítanám a valót vadul!
De nem látom és nem ismerem,
mert gyermeked vagyok és védtelen...
Mondanék szépet és mondanék jót,
hogy tudja meg Isten, hogy mit adott!
Mondanék-mondanék... csak mondanám már...
aztán néma mosolyra görbül a szám:
Köszönöm! Köszönöm az ÉDESANYÁM!
Kolozsvár, 2009. november 23.
(Édesanyámnak, születésnapjára)
2009. november 16., hétfő
Felnőtt gyermek(2)
És szeretem az állatokat is. Aki már figyelt pókot "vadászni", az tudja, hogy miről beszélek, és az is, aki már látott lovat a csikójával együtt legelni, vagy hallott madárfiókacsivittelést elcsendesedni, amikor a szülők visszarepültek a fészekhez...
Csodálom Istent, a természetet azért, ahogyan megalkotta ezeket a lényeket, akik mindig tudják, hogy mi a feladat. Félig-meddig ökológus vagyok, nem lenne helye elfogultságnak, de úgy gondolom, hogy az, akinek valaha kutyája-macskája volt, nem tud objektív lenni, amikor Róla vagy Róluk elmélkedik.
Nekem volt mindkettő. Talán örököltem az odaadást és rajongást, amivel a természetet tüntetem ki.
13-14 évesen nehéz volt megválni a cicámtól. Megértettem, és tudtam, hogy nem maradhat tovább a közelemben. Szabadjára engedtem, elvadult, évek óta nem láttam.
A kutyám nagyjából akkoriban csöppent az életembe, amikor Eszter is. Visszagondolva igencsak teljes lehetett az az időszak. Emlékszem, ahogy Buksi, a tenyérnyi kis fekete szőrcsomó a szoba szőnyegén botladozott. Idővel igaz barát és többé-kevésbé társ lett a mindennapokban. Együtt keltünk és feküdtünk, minden reggel első dolgom az volt, hogy őt üdvözöljem, minden este utolsó percben vele voltam.
Úgy voltam Buksinak a cinkosa, mint a gyerekek: minden csínyben, rosszaságban. Hányszor engedtem meg unokahugomnak olyasmit, amiért a szülők joggal lehetnének rám dühösek, és hányszor néztem félre, amikor a kutyám olyat tett, amit más tiltott, vagy nem nézett jó szemmel... Így kellett legyen, mert lélekben ugyanaz a gyerek voltam, vagyok, aki képes komolyan venni a feladatát, de tudja milyen "úgy csinálni, mintha..."
Buksihoz foggal-körömmel ragaszkodtam, el nem tudtam képzelni egyetlen okot sem, ami eltávolíthatja tőlem. Azt hittem örökké velem marad. Tévedtem.
A napokban eszembe jutott, hogy: "el kellett volna kísérjem". Én okoztam a halálát, persze nem szándékosan, csak naívságbül. Útjára engedtem, ahogy korábban számtalanszor, de arról a sétáról már nem jött "haza". Birtokolni akartam, hogy az enyém legyen, azt hiszem ezért fájt annyira, és ezért hiányzik még most is néha, ha rá gondolok, hű barátként, édes testvérként.
Azóta beletörődtem. Lezárult periódus. Édes-keserű cukokra az az időszak, amit nem egyszer verseltem meg. Örülök, hogy itt van minden nap a szívemben, és tudom hogy amíg élek, onnan nem törli ki semmi. Megértettem minden leckét, amit az élet tálcán kínált fel. Megválaszoltam a miérteket és hogyanokat. Megtanultam, hogy a múltam vezetett ide, onnan hoztam, aki vagyok, és minden, de minden okkal történik, a legkevésbé sem véletlenül.
Eszter maradt. Növekszik szellemi, testi és lelki mivoltában. Szíve ugyanakkora, mint évekkel ezelőtt: elég nagy ahhoz, hogy beférjen oda az egész világ.
Nemrég ültünk egymás mellett. Játszani nem lehetett, mert a pillanat komolyságot követelt. Akkor szólalt meg a hatéves unokatestvérem, csendben, hogy csak én halljam:
- Orsi, én emlékszem Buksira. - megrémültem. Pár pillanatig úgy tettem, mintha nem hallanám, azt hiszem, nem fogtam fel, amit világosan, tisztán kimondott...
- Ez honnan jutott eszedbe, Esztikém? - kérdeztem zavaromban
- Van egy fényképünk róla. Én emlékszem Buksira. - ismételte meg végtelen természetességgel. Még nem volt négyéves a gyerek, amikor a baleset történt, de ha ő azt mondja, hogy emlékszik rá, akkor minden bizonnyal úgy is van. Pár pillanattal később, feleszmélésem után megöleltem a hatéves unokahugomat, és a fülébe súgtam, mint a világ legtitkosabb igazságát:
- Én is!
Most is látom szemeim előtt, ahogy elmosolyodik Eszter, vagy karbateszi a kezét és durcásan morog valamit. Bárhogy is viselkedjen, egy biztos: ő egy kisangyal, a Teremtő által földreküldött igazság. Szememben a gyermek a régi korok nagy bölcsévé változott, aki mindent tud, de semmit nem mond el azért, hogy magam jöjjek rá a Nagy Titkokra. A hatéves Eszter hirtelen igaz baráttá nőtt, aki felnőttebb és okosabb, mint minden felnőtt. Bámulatos metamorfózis, és nem győzök csodálkozni rajta.
Nem tudom, hogy holnap vajon fog-e emlékezni erre a pár szóra, amit akkor váltottunk, de abban biztos vagyok, hogy Buksira igen. Ösztönös kis létével talán képes lesz embereket megtanítani arra, hogy higyjenek a mesékben. Még mindig létezik a királylány, aki olyan szép, hogy nem lehet ránézni, és létezik a királyfi, aki fehér lovon jön, és megmenti szerelmét a hétfejű sárkánytól. Létezik szeretet, ragaszkodás és összetartozás.
Csodálom a gyerekeket. Az őszinteségüket, a tisztaságukat és gyakran irigylem is őket a tudásukért...
Csodálom Istent, a természetet azért, ahogyan megalkotta ezeket a lényeket, akik mindig tudják, hogy mi a feladat. Félig-meddig ökológus vagyok, nem lenne helye elfogultságnak, de úgy gondolom, hogy az, akinek valaha kutyája-macskája volt, nem tud objektív lenni, amikor Róla vagy Róluk elmélkedik.
Nekem volt mindkettő. Talán örököltem az odaadást és rajongást, amivel a természetet tüntetem ki.
13-14 évesen nehéz volt megválni a cicámtól. Megértettem, és tudtam, hogy nem maradhat tovább a közelemben. Szabadjára engedtem, elvadult, évek óta nem láttam.
A kutyám nagyjából akkoriban csöppent az életembe, amikor Eszter is. Visszagondolva igencsak teljes lehetett az az időszak. Emlékszem, ahogy Buksi, a tenyérnyi kis fekete szőrcsomó a szoba szőnyegén botladozott. Idővel igaz barát és többé-kevésbé társ lett a mindennapokban. Együtt keltünk és feküdtünk, minden reggel első dolgom az volt, hogy őt üdvözöljem, minden este utolsó percben vele voltam.
Úgy voltam Buksinak a cinkosa, mint a gyerekek: minden csínyben, rosszaságban. Hányszor engedtem meg unokahugomnak olyasmit, amiért a szülők joggal lehetnének rám dühösek, és hányszor néztem félre, amikor a kutyám olyat tett, amit más tiltott, vagy nem nézett jó szemmel... Így kellett legyen, mert lélekben ugyanaz a gyerek voltam, vagyok, aki képes komolyan venni a feladatát, de tudja milyen "úgy csinálni, mintha..."
Buksihoz foggal-körömmel ragaszkodtam, el nem tudtam képzelni egyetlen okot sem, ami eltávolíthatja tőlem. Azt hittem örökké velem marad. Tévedtem.
A napokban eszembe jutott, hogy: "el kellett volna kísérjem". Én okoztam a halálát, persze nem szándékosan, csak naívságbül. Útjára engedtem, ahogy korábban számtalanszor, de arról a sétáról már nem jött "haza". Birtokolni akartam, hogy az enyém legyen, azt hiszem ezért fájt annyira, és ezért hiányzik még most is néha, ha rá gondolok, hű barátként, édes testvérként.
Azóta beletörődtem. Lezárult periódus. Édes-keserű cukokra az az időszak, amit nem egyszer verseltem meg. Örülök, hogy itt van minden nap a szívemben, és tudom hogy amíg élek, onnan nem törli ki semmi. Megértettem minden leckét, amit az élet tálcán kínált fel. Megválaszoltam a miérteket és hogyanokat. Megtanultam, hogy a múltam vezetett ide, onnan hoztam, aki vagyok, és minden, de minden okkal történik, a legkevésbé sem véletlenül.
Eszter maradt. Növekszik szellemi, testi és lelki mivoltában. Szíve ugyanakkora, mint évekkel ezelőtt: elég nagy ahhoz, hogy beférjen oda az egész világ.
Nemrég ültünk egymás mellett. Játszani nem lehetett, mert a pillanat komolyságot követelt. Akkor szólalt meg a hatéves unokatestvérem, csendben, hogy csak én halljam:
- Orsi, én emlékszem Buksira. - megrémültem. Pár pillanatig úgy tettem, mintha nem hallanám, azt hiszem, nem fogtam fel, amit világosan, tisztán kimondott...
- Ez honnan jutott eszedbe, Esztikém? - kérdeztem zavaromban
- Van egy fényképünk róla. Én emlékszem Buksira. - ismételte meg végtelen természetességgel. Még nem volt négyéves a gyerek, amikor a baleset történt, de ha ő azt mondja, hogy emlékszik rá, akkor minden bizonnyal úgy is van. Pár pillanattal később, feleszmélésem után megöleltem a hatéves unokahugomat, és a fülébe súgtam, mint a világ legtitkosabb igazságát:
- Én is!
Most is látom szemeim előtt, ahogy elmosolyodik Eszter, vagy karbateszi a kezét és durcásan morog valamit. Bárhogy is viselkedjen, egy biztos: ő egy kisangyal, a Teremtő által földreküldött igazság. Szememben a gyermek a régi korok nagy bölcsévé változott, aki mindent tud, de semmit nem mond el azért, hogy magam jöjjek rá a Nagy Titkokra. A hatéves Eszter hirtelen igaz baráttá nőtt, aki felnőttebb és okosabb, mint minden felnőtt. Bámulatos metamorfózis, és nem győzök csodálkozni rajta.
Nem tudom, hogy holnap vajon fog-e emlékezni erre a pár szóra, amit akkor váltottunk, de abban biztos vagyok, hogy Buksira igen. Ösztönös kis létével talán képes lesz embereket megtanítani arra, hogy higyjenek a mesékben. Még mindig létezik a királylány, aki olyan szép, hogy nem lehet ránézni, és létezik a királyfi, aki fehér lovon jön, és megmenti szerelmét a hétfejű sárkánytól. Létezik szeretet, ragaszkodás és összetartozás.
Csodálom a gyerekeket. Az őszinteségüket, a tisztaságukat és gyakran irigylem is őket a tudásukért...
Felnőtt gyermek(1)
Most találtam rá egy korábbi írásomra, és úgy döntöttem, hogy megosztom Veletek! Terjedelme miatt három részletben teszem közzé...
Csodálom a gyerekeket. Az őszinteségüket, a tisztaságukat, és gyakran irigylem is tudásukat, mert nekik még mindig létezik a csodaszép királylány, akikről a mesék azt mondják, hogy : " a napra lehet nézni, de rá nem", és létezik a királyfi fehér lovon, aki megmenti őt a gonosz mostohájától vagy a hétfejű sárkánytól. Ők még elhiszik, hogy az élet arról szól, hogy reggel felkelünk játszani, este pedig lefekszünk megálmodni a másnapi játékot. Irigylem a tudásukat és az egyszerű természetességből fakadó kiváncsiságukat. "Az mi?", "Miért?", "Hogyan?" Sok embert csak idegesít, és lenézően kijelentik: "Csak" Pedig a gyerek azért van, hogy felfedezze és meghódítsa magának a Világot.
Egy ideje már csak a gyerekeken látom a hónapok, évek múlását, pedig még csak 20 éves vagyok.
Eszter, az unokahugom még csak most született, 14 éves voltam, szülei bátran, félelem nélkül adták karjaimba, vagy hagytak magamra vele, hogy vigyázzak rá. Tisztán emlékeszem arra, amikor pár hónapos korában mellette ültem az ágyon és "beszélgettünk". Még én is elhittem, hogy nagyon fontos dolgokat vitatunk meg. Ő hangosan nevetett, és engem ez tett boldoggá. Volt időszak, amikor úgy éreztem, hogy csak nekem kacag, nekem mosolyog és nekem sír. Elképzelhetetlen volt akkor, hogy más is befurakodjon játékainkba, gyermekszövetségünkbe.
Telt az idő és nagyon sokminden megváltozott, Eszter megtanult járni, okosodott. Azokat a szavakat mondta ki először, amiket én tanítottam neki. A "mámá" és "tátá" után olyanok következtek, amelyeket sok felnőtt is nehezen sajátít el. Fogalma sem volt, hogy mit jelentenek ezek, de mondta, és valahányszor újra találkoztunk, így fogadott: "mitokondrium!"
Szeretek részt venni a gyerekek játékában, mert rádöbbent, hogy a valóság nem egyéb, mint az "úgy csinálok, mintha..." Megszűnik olyankor a világ, az idő, a feladatok, a tennivalók, a problémák, és csak egyvalami marad: "úgy csinálni, mintha..."
Talán sokaknak nehezükre esik leülni a földre a legók és lufik közé, és elfogadni, hogy a kisemberek országában partnerként viszonyul mindenki egymáshoz. Sokszor élvezem, hogy ide-oda rángatnak, és maga a mennyország, amikor egy-két-három emberpalánta forog, körbe-körbe körülöttem. Jó érzés megölelni egy síró gyereket, tudni, hogy abban a pillanatban csak egyetlen feladat létezik, ami millió egyébbel ér fel: megvígasztalni.
Pár napja azon veszem észre magam, hogy Eszter már 6 éves...
Csodálom a gyerekeket. Az őszinteségüket, a tisztaságukat, és gyakran irigylem is tudásukat, mert nekik még mindig létezik a csodaszép királylány, akikről a mesék azt mondják, hogy : " a napra lehet nézni, de rá nem", és létezik a királyfi fehér lovon, aki megmenti őt a gonosz mostohájától vagy a hétfejű sárkánytól. Ők még elhiszik, hogy az élet arról szól, hogy reggel felkelünk játszani, este pedig lefekszünk megálmodni a másnapi játékot. Irigylem a tudásukat és az egyszerű természetességből fakadó kiváncsiságukat. "Az mi?", "Miért?", "Hogyan?" Sok embert csak idegesít, és lenézően kijelentik: "Csak" Pedig a gyerek azért van, hogy felfedezze és meghódítsa magának a Világot.
Egy ideje már csak a gyerekeken látom a hónapok, évek múlását, pedig még csak 20 éves vagyok.
Eszter, az unokahugom még csak most született, 14 éves voltam, szülei bátran, félelem nélkül adták karjaimba, vagy hagytak magamra vele, hogy vigyázzak rá. Tisztán emlékeszem arra, amikor pár hónapos korában mellette ültem az ágyon és "beszélgettünk". Még én is elhittem, hogy nagyon fontos dolgokat vitatunk meg. Ő hangosan nevetett, és engem ez tett boldoggá. Volt időszak, amikor úgy éreztem, hogy csak nekem kacag, nekem mosolyog és nekem sír. Elképzelhetetlen volt akkor, hogy más is befurakodjon játékainkba, gyermekszövetségünkbe.
Telt az idő és nagyon sokminden megváltozott, Eszter megtanult járni, okosodott. Azokat a szavakat mondta ki először, amiket én tanítottam neki. A "mámá" és "tátá" után olyanok következtek, amelyeket sok felnőtt is nehezen sajátít el. Fogalma sem volt, hogy mit jelentenek ezek, de mondta, és valahányszor újra találkoztunk, így fogadott: "mitokondrium!"
Szeretek részt venni a gyerekek játékában, mert rádöbbent, hogy a valóság nem egyéb, mint az "úgy csinálok, mintha..." Megszűnik olyankor a világ, az idő, a feladatok, a tennivalók, a problémák, és csak egyvalami marad: "úgy csinálni, mintha..."
Talán sokaknak nehezükre esik leülni a földre a legók és lufik közé, és elfogadni, hogy a kisemberek országában partnerként viszonyul mindenki egymáshoz. Sokszor élvezem, hogy ide-oda rángatnak, és maga a mennyország, amikor egy-két-három emberpalánta forog, körbe-körbe körülöttem. Jó érzés megölelni egy síró gyereket, tudni, hogy abban a pillanatban csak egyetlen feladat létezik, ami millió egyébbel ér fel: megvígasztalni.
Pár napja azon veszem észre magam, hogy Eszter már 6 éves...
2009. november 2., hétfő
Szabó Lőrinc: Az egy álmai
Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegeken
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjakmég tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
s mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmarad
sértetlenül?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderül!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegeken
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjakmég tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
s mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmarad
sértetlenül?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderül!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
2009. november 1., vasárnap
Barát...
A barát az az, aki szárnyak ad, megnevettet, aki veled együtt sír és veled együtt éhezik, ha kell. A barát meghallgat, és tanácsot ad: tükröt mutat. A barát az, aki belenéz a tükörbe. A baráttal jól esik egy-egy hideg őszi estén leülni egy pohár finom forraltbor vagy -csoki mellé, és megvitatni az élet nagy kérdéseit és értelmét. Meggyújtani egy szál gyertyát, és együtt nézni, ahogy leég, közben összemolyosogni, és megérteni: jól van... nagyon jól van minden így.
A barát az, aki a legkönnyebben a földbe tud döngölni - persze akaratlanul. A barát ott tappint, ahol a legjobban fáj, ott éget ahol a legkínosabb, oda tartja a tükröt, ahova a legkevésbé sem akarunk nézni. A vita a baráttal megöl... A kibékülés a baráttal újjászül...
Barátom az, aki nyitott rám, és nem hibát, a gyarlóságot és az értelmetlenséget keresi bennem, hanem meglátja az istenit - a fentről gyúrt csodát...
A barát az, aki a legkönnyebben a földbe tud döngölni - persze akaratlanul. A barát ott tappint, ahol a legjobban fáj, ott éget ahol a legkínosabb, oda tartja a tükröt, ahova a legkevésbé sem akarunk nézni. A vita a baráttal megöl... A kibékülés a baráttal újjászül...
Barátom az, aki nyitott rám, és nem hibát, a gyarlóságot és az értelmetlenséget keresi bennem, hanem meglátja az istenit - a fentről gyúrt csodát...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)