Kapcsolatok

"Gondoljon mindazokra, akikre nem fordít elég figyelmet, mert egy napon, mikor eltűnnek az életéből, túl késő lesz!"

(Francois Lelord)

Emberek, - akik életünk valamelyik szakaszában a közelünkben voltak: felneveltek, megöleltek, olykor pofon vágtak, de minden esetre szerettek, mert éppen azt tarották helyesnek - rokonok, barátok, ismerősök, idegenek... Adott pillanatban azok a személyek, akik részt vettek életünk egy-egy előző mozzanatában már nem annyira fontosak, már nem keressük annyiszor a társaságukat, mint korábban. Egyes kapcsolatok kihűlnek, kötelékek elszakadnak, ragyogások elhalványulnak. Néha azért nem árt, ha eszünkbe jut, hogy ott voltak valaha: ma már megfeledkezünk róluk, de régen fontosak voltak. Egy-egy lépést talán az ő támogatásukkal tettünk meg, egy betegséget vagy szívfájdalmat az ő ölelésükkel, tanácsukkal, bíztatásukkal vészeltünk át. Lehet, hogy megöregedtek, eltávolodtak, kiábrándultunk belőlük, azonban jól eshet a viszontlátás... még mielőtt késő lenne! Ki tudja? Talán valami előre nem sejtett mondanivalónk is akad...

Próba

Mindennapjaink próbára tesznek minket.

Nem mindig tudom eldönteni, hogy éppen mi a helyes, mit kell tennem, hogy megfeleljek, hogy jó legyek, hogy ne maradjanak kimondatlan tüskék, és nem elvarrt ormótlan madzagok. Hibát hibára halmozok, kihívásokat bukok el, megbántok másokat, vagy nem állok ki valakiért úgy, ahogy szeretnék, ahogy megérdemli... ember vagyok - más mentségem nincs rá, és nem is keresek...

Lehet, hogy eltört

Apróság

Vannak nyomok és léteznek jelek,

melyek összehozzák olykor az embereket.

Mindenhol fénylenek éjjel csillagok,

de van, aki nem látja, csak kutatja a Napot.

Válaszút

Néha megtörténik... Néha az ember lúzernek érzi magát. S most így vagyok vele én is. Nemcsak most - sokszor. Vannak kudarcaim: kicsi és nagyok, másokéhoz képest mérhetetlenek, de legalább vállalom értük a felelősséget. Sokszor nem világos, hogy hol rontok el dolgokat, máskor egyértelmű, hogy miért nem úgy alakult egy-egy szituáció, ahogy szerettem volna.

Figyelmet és törődést adok embereknek, s nem értékelik, eldobják, megtapossák, vagy csak szimplán hátat fordítanak neki. Másoknak alig adok - ők mégis szeretnek, keresik a társaságomat. Milyen kell legyen az ember? Milyen kell legyek, hogy jó legyek? Már nem érdekel. Igazából nem felelhetek meg mindenkinek. Ez van. Ez vagyok. Ez a csomag. Akinek nem tetszik, annak fel is út, le is út!

Fellegváraim

Egy álom volt, amilyenről 8-10 éves királykisasszonyok álmodnak a várban, a falaik mögött, ahova rejtelmes és legyőzhetetlen gonosz erők zárták őket. Ahogy a legtöbben komolyan veszik az álmaikat, én is beleéltem magam egyikbe-másikba. De ha ez az egész nem volt valóság, akkor az érzések hogy lehettek volna azok? Mindannyian pompás meseírók vagyunk. Elképzelünk dolgokat, s mikor nem úgy alakul, ahogy előre kiterveltük, akkor húzunk még egy támfalat a meglévő mellé, hogy még véletlenül se lehessen áttörni azt. Ezt tesszük azért, mert abban a tévhitben élünk, hogy attól fogunk szenvedni, ha mások látnak minket... pedig... pedig az csak felszabadít(ana) önként vállalt rabságunk alól.

Minden álomnak alapja van - ha nem is olyan erős és kitartó, mint gondoljuk, de van neki. S mikor ezekre építkezünk, akkor tulajdonképpen fellegvárgyártásba kezdünk. Az lehet, hogy bizonyos szempontból előre visz, de a legtöbb szempontból nem, sőt csak hátra vet. Eközben pedig én, támfallal erősített fellegváram kövei mögött dohosodok és penészedek - ráadásul még az idő is tellik.

Még ma is számít egy-egy álom - hazudnék és csalnék, ha azt mondanám, hogy nem. Közhely, de igaz, hogy az ember mindig azokat a dolgokat bánja meg a legjobban, amiket elmulasztott, mert már soha nem fogja megtudni, hogy mi lehetett volna akkor, ha...

Abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy a falakra egyáltalán nincs szükség. Talán elég lenne szárnyakat növeszteni, s néha kirepülni a fellegváramban minden oldalról rámvetülő árnyék hűvösségéből...

A kő

Egy kő vagy egy fa, amit lassan elkezd emészteni az idő vasfoga. Ennyi marad az emberből - egy ember munkájából, energiájából és szeretetéből. Aztán elkezd málani a kő, az évek egyre jobban kikoptatják mások agyából az emlékeket, s lassan már alig gondolnak ránk: elfogadják, feldolgozzák, megértik és aztán megszokják a halálunkat, és hogy már nem vagyunk többé.

Néhány kiváltságos ember emléke azért megmarad évezredeken vagy évszázadokon át, de a nagytöbbséget a feledés hantolja el. Mindezzel együtt valami azt súgja, hogy ez így van jól, mert igazából nem az a legfontosabb, amit magunk után hagyunk, hanem hogy életünkben milyen érzéseket keltünk a szeretteink lelkében.

Olyan rövid ez az élet, hogy szenvedéssel, boldogtalansággal, haraggal, békétlenséggel töltsük meg... S az a néhány évtized, amíg itt vagyunk, ha rövid is, de legyen minőségi, legyen szép, amire jó visszaemlékezni - mint a kis tetteimre meg a nagy öleléseimre. Idővel csak ennyi marad: az emlékek mások szívében - egy-egy mosoly vagy egy gondolat. S az az érzés arról szóljon, hogy mennyire szép volt velem és ne az maradjon, hogy mennyit tudtam szenvedni, sajnáltatni magam. Tulajdonképpen olyan mindegy, hogy ki miket csinál, ha egyszer bombákat szór el maga körül a világban, s azzal másokat ripityára tör...

Csak az a kő marad, amibe a nevünket vésik, s még pár betűt, amit valaki helyesnek gondol. S hihetetlen, most még olyan nehéz elképzelni, hogy pár évtized múlva a szüleimnek, aztán egyszer majd nekem is lesz egy ilyen...

Félelem - falak

Nap mint nap olyan szituációkba kerülhetek, amilyenben nem voltam korábban, vagy olyan lépéseket kell megtennem, amitől egész életemben féltem, rettegtem, amiket megkerültem, vagy feladtam. S nap mint nap, amikor hagyom, hogy ezek a helyzetek bekövetkezzenek, vagy meglépem, amit kíván, felszakad egy-egy szem az általam barkácsolt acélláncból és leesik egy-egy tégla a burokként körém csavart falaimból.

Ez kiszolgáltat ugyan mások kényének-kedvének, védtelenné tesz idegenek és barátok előtt, de valami könnyebbséget ad, valami magánytalanságot, ami szépséggel tölti meg az üres hétköznapokat is. Ha ledöntöm a félelmeimet, boldogabb vagyok, mintha nem tenném. Ha megsemmisítem őket, több mindenre vagyok képes és megvalósíthatok olyasmit is, amit korábban elképzelni sem tudtam. Nem hiszem, hogy a félelemnélküliség jelentené a bátorságot. Aki nem retteg semmitől, az bolond, aki mindenkit bizalmába fogad, az naív. Az igazi bátorságot a félelmeim leküzdése, s a hitemben való bizalmam teljes megvalósulása jelenti.