Heti 1

Úgy döntöttem, hogy ezentúl minden héten fogok egy bejegyzést írni. Ez elég komoly vállalkozás, miközben gyakran hónapokig ültem a babérjaimon, és nem történt érdemben semmi. Mi a garancia, hogy most fog?... az égvilágon semmi...

Azt vettem észre magamon - pontosabban egész életemben tudtam magamról, hogy hajlamos vagyok halasztgatni a teendőket, utána meg pánikolok, hogy ezzel se, azzal se készülök el időben. Most törekszem arra, hogy ez másképp legyen - és erre egy nagyon jó eszköz lehet az, ha rendszerességre nevelem magam. Ezt indítom most el az életemben, törekszem minden erőmmel és erőm felett is.

(és máris megvan az e heti blogbejegyzés:D)

Visszatérés

Milyen egy akasztanivaló-semmirekellő-naplopó alak lehet az, aki ennyi hónapon - majdnem egy éven - keresztül hanyagolta a blogját? Figyelgettem én, meg nézegettem, de nem történt változás - nyilván azért mert nekem kellett volna változtatni! De most visszatérek, és rendszeres(ebb)en szeretnék majd gondolatokat megosztani.

Kezdetnek pár sor...

Visszanézve az elmúlt évemre, nagyon sok örömöt, tapasztalást, új ismeretséget tudok magam mögött, de azért volt jó néhány kudarc és "nem sikerült" is. Mindezek közben pedig úgy száguldott át rajtam ez az év, ahogy még egyik korábbi sem. Január elsején pislantottam egyet, és már február volt, aztán pislantottam még párat és mostmár decemberben vagyunk... Na, ennyit arról, hogy miért nem írtam olyan rég. Egyszerűen vittek magukkal az események, vagy éppen az eseménytelenség. 

Mint mindenki, azt várom én is, hogy a következő év jobb lesz, mint az előző - sokféle tekintetben tényleg lehet jobb, de nagyon sokmindennel tökéletesen elégedett vagyok  így, ahogy van. És szerintem a belső békességnek ez az egyik legfontosabb alapkövetelménye: legyek elégedett azzal, amit eddig a pontig megkaptam, de valahogy mégse érjem be kevesebbel, mint amit a tehetségem-ügyességem-szorgalmam révén még megszerezhetek.

A téli ünnepi időszak pedig pont alkalmas arra, hogy picit megálljunk, felemelkedjünk a mindennapok ügyes-bajos dolgaiból, és felülről szemléljük önmagunkat. Mit csináltam jól? Mehetek-e erre tovább, mint eddig? Előre visz-e az utam, amerre tartok, vagy stagnálok? Milyen hibákat követtem el? Boldog vagyok-e?

Minden régi és új olvasómnak áldott Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

Kertecskék

Minden ember úgy születik, hogy van a lelkében egy kertecske, tele virágokkal, fákkal, bogarakkal - telides-tele az élettel, lelkesedéssel, álmokkal, csodákkal, hegyek-völgyekkel, zeg-zugokkal. Azonban nagyon sokan idejekorán kitárják ezt az emberek előtt: beengednek oda piszkos mancsokat és lábakat, megfontolatlanul, értelem nélkül, bedőlve pillanatnyi ígérteknek és ámításoknak. És sokszor, hjaj, de sokszor történik az, hogy az idegenek össze-vissza taposnak mindent – hazudva, csalva, törve-zúzva, rombolva, majd mikor kivonulnak onnan, hegek maradnak a nyomaik után: bekötözetlen és jóvátehetetlen sebek... A kertecske gazdája haldokolni kezd, aztán takarítani odabent, kirámolni a mocskot, ami maradt – ezzel együtt néha a szemétre kerül néhány értékes mag is, talán az utolsó és abból már nem lesz virág. Nő ott valami más, ami addig nem volt - lehet, hogy behurcolt gazok, lehet, hogy újjabb csodák. A sértett elindul egy másfajta úton, ha sok a gyom, akkor lefele a lejtőn - ki tudja hová, egyesek a szenvedélyekbe, mások a diliházba, vagy a pesszimizmusba...

Én nem ilyen vagyok, sosem voltam ilyen... Annyira nem, hogy sokáig senkit sem engedtem be oda, a kertecskémnek még csak a kapujáig sem. Idővel azonban túl üres volt – és összeszegettem virágaim magvait, és igyekeztem elültetni mások lelkébe. Így, vagy úgy, de mindenki eltaposott belőlük egy-egy szálat, senki sem tűr meg mást a maga portáján a sajátjain kívül. Az enyém pedig még mindig üres volt, növekedett ugyan illatban-pompában, de hiányzott belőle valami. Megnyílt a kapu, bejöttek páran egy képzeletbeli határvonal közelébe, éppencsak a vadregényes tájaimat súrolva, ahol még kényelmes volt, ahol még nem bántam volna annyira a rombolást sem.

Kertecském legmélyén – odabent a dzsumbuj kellős közepén, amit sűrű rengeteg védett a betolakodóktól – nő egy virág, ami meghatároz engem, ami ha elpusztul, akkor vele halok én is, de amit nem én öntözök, és nem én gondozok, hanem egy magasabb erő, amit nem érthetek. A fák és liánok közé egyetlen ember férkőzhetett be – csak egyetlenegy. Látott mindent, megkapott mindent, aki vagyok, meglátta azt a növényt is, amit féltve őrzök odabent – és rombolni kezdett. Könyörtelenül, kegyetlenül pusztított...

Mindenki eljut oda: „kit anya szült, az mind csalódik végül”...

Rá kell jönnöm, hogy az emberek nem jók vagy rosszak – ez a kategorizálás fabatkát sem ér. Csak emberek vannak, önzőek és magányosak, mint én, a maguk féltve őrzött világával, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ott, a kertecském középpontjában, a virágom körül. Vannak vidékek bennünk, amit magunk sem ismerünk annyira, hogy ápolni tudnánk. Ahhoz kertész kell, a Gondozó, aki lát, és még véletlenül sem rombol, hanem újabb és újabb magvakkal lát el attól a növénytől, ami mélyen a dzsungelemben létezik. 

A festő

Levonulok a palettáról,

hogy ne legyek rajta szín

- nem akar menni a hitvány,

úgy kell kimenekíteni...

Megérezte tervem a festő,

odakapott a penzlivel

- szégyenemben vörössé váltam,

kuncogtak rajtam a színek.

Nem úgy Fekete és Piros

kiket elöntött a sárga irígység

s a többi röhögve nézte,

hogy fakul mulatva Kék.

Az egész nem szólt már rólam,

valami mindenkivel történt - 

A festő vászonra kente

társaim, és lettek valami kép.

Én maradtam, ahol voltam

(s most sem rólam szól a vers):

fent, rajta a palettán,

 és napról-napra színesedek.

Budapest, 2012. szeptember. 30.

Azért szeretek verseket írni, mert azok valahogy mindig ki tudnak fejezni valami telejesen mást mint, amit érzek. Lehet játékos, szellemes, szeleburdi... sóvárgó, szomorú... A vers sose azt mutatja meg igazán, hogy bennem, szerzőben mi van, hanem valami fontosabbat, azt, ami Benned!

Hit

Minden kezdet nehéz, tudom, így van... Nehéz elkezdeni járni, megtanulni beszélni, iskolába menni, aztán nehéz felnőni is... és ahogy belekerülünk egy-egy új élethelyzetbe, úgy visszatekintve egyre könnyebbnek tűnik minden korábbi gond. Régmúlt tapasztalataimat, kicsiny sikereimet és kudarcaimat ma mind arra használom, hogy túléljem ezt a napot, hogy ez a mai nehezet átvészeljem valahogy. Kemény az élet... de bölcs és tanulságos is. Mert minden nap olyan dolgok elé állít, ami egy kicsit, parányit, de meghaladja azokat a képességeimet, amiket már megszoktam, és rutinszerűen alkalmazok. 

Sokmindenhez én, az ember kevés vagyok. De valami mégis visz tovább és azt mondja, hogy "noha ez neked nem megy, mégis meg fogod csinálni!" És ez a hang bennem ad új erőt... ez a hang lesz az, aminek egyszer igaza lesz - lehet, hogy nem ma, mert ma még küzdök kicsit, sokmindennel, de holnap valószínűleg hálás leszek érte. 

Isten pontosan tudja, hogy mire van szükségem... számon tartja, és megtalálja a módját, hogy rendelkezésemre bocsássa. Adott embereket, barátokat, családot, társat, lehetőségeket, leckéket... és cserébe annyit kér csupán: "Ne félj, csak higgy!"

Szabadság

Azt hiszem, hogy már van ezen a blogon ilyen című bejegyzés - nem keresem vissza, mert nem érdekel, hogy miként vélekedtem róla korábban.

Sokszor az ember játszik - sokszor a saját határaim, kétségeim, kételyeim és félelmeim rabja vagyok. Olyankor nem megy semmi. Nem tudok se tanulni, se dolgozni, nem kívánom az emberek társaságát és nem vágyom a csendre, a magányra sem, sőt még az írást is tehernek érzem.

Aztán az élet arra ösztönöz vagy kötelez, hogy szépen lassan levetkőzzünk. Először csak egy kalapot kényszerít le rólunk, aztán egy cipőt, egy zoknit, egy felső-, majd egy alsó ruhát is - és legvégül az álarcunkat. És így váltak a határaim önmagam tüzének martalékává... vagy csak szimplán kinőttem a jelmezemet, aminek anyaga lelkem szálai közé szorosan oda volt szőve. 

Ahogy a belémvarrt maskarát letépte rólam az élet, kiszakított belőlem is egy-egy darabot.

Olyan voltam, mint a lufiban a víz - ballon küllemű. S ahogy eldurrant körülöttem a műanyag, én nyomban szét is folytam. Elkezdtem nem lufi formájú, hanem víz alakú lenni. Talán elszivárgott belőlem innen-onnan - mint, ahogy jelmezemmel szakadtam szét - de így létezni végre önfeledt és szabad.

Valóság

Olvastam mindenfélét régebben és mostanában is. Olvastam bölcsektől, okosaktól, híresektől - és vannak pontok, amikor egyik sem ér semmit. Van, amikor mindegyik csak üres szavak, mondatok halmaza, mert ott mélyen belül van valami, ami túlmutat a bölcsek és okosak, de még a híresek menő és fennkölt eszmefuttatásain is. És ezt hívjuk valóságnak - a csupasz, meztelen, kiismerhetetlen, mámorító valóság egy érzés, kép vagy képzelet formájában jön. Túlmutat rajtam, az értelmi képességeimen - pedig nem tartom magam buta embernek. Mégis felülkerekedik rajtam, megemészt és szétzilál, közben pedig végigsöpör az életemen, itt bújkál a zsigereimben és nem hagy szóhoz jutni. 

A valóság csak van. Nyakon ragad. Átölel. Megfojt. Felemel.