A legszebb anya

Mindig ott van, ahol szükség van rá. Hallgat, ha hallgatni kell. Ölel, ha csemetéjének arra van szüksége. Elcsitítja a családi viszályokat. Képes arra, hogy megőrizze az otthon tisztaságát, a rendet akkor is, ha napi több, mint nyolc órát dolgozik a munkahelyén. Felteszi a kínos kérdéseket. Nem teszi fel a kínos kérdéseket. Felemeli a hangját, és pofonra jár a keze, mikor nevelni kell. Megérez mindent - az őszinte szeretetet, a félelmet, az örömöt, a haragot, a ragaszkodást, a hazugságot, az elköteleződést. Kivárja a megfelelő pillanatot. Fent marad hajnalig - vár. Felhív telefonon. Felhívható telefonon. Anya egy varázsló! Anya egy mágus!

Vajon tudok még írni?

Felmerült bennem a kérdés nemrégiben, hogy már nem is tudok írni - de az igazság az, hogy mostanában más szövegeket írok, mint korábban. Most pályázatokat írok a munkahelyemen, és mire este hazaérek, már nincs kedvem folytatni - mert belefáradok az újabb és újabb mondatok szerkesztésébe. Nagyjából ez történt az elmúlt egy évben, amióta nem született új bejegyzés.

Az az igazság, hogy eddig mindig a blog járt pórul - mindig a blog rovására írtam valami mást. Nem tudom azt mondani, hogy ezután másképp lesz, de rádöbbenek, hogy végső soron abból élek, hogy papírra vetek ötleteket, hogy alkotok, és sikerült úgy intézni az életemet, hogy beleférjen az írás.

Szebb lett, mint volt

Csak néztem a Tiszát - megint eltelt egy év, tele sokféle élményekkel és megtapasztalásokkal. Tavaly áradt a folyó - idén már sokkal nyugodtabb, egészen békés és tiszta. Ilyenkor valahogy nehéz elhinni, hogy valamikor, a nem is túl távoli múltban (1879. március) elmosta az egész várost, és Szegedet újra kellett építeni. Az itteniek valahogy megszokták ezt a dinamizmust, és védekeznek ellene - a Sárgában például cölöpökre építették az üdülőházakat, hogy ha ki is önt a Tisza, akkor se mosson el mindent.

Úgy gondolom, hogy az élet rendje is ez - egyik évben nyugodt minden, a másikban pedig kavargó és zavaros. Néha jönnek hatalmas viharok, áradások, amikor feljön a felszínre egy csomó kosz, és szutykos sár hömpölyög végig a lelkünkön, aztán ha elmúlt a kezdeti sokk, el lehet kezdeni a takarítást és az újjáépítést. Olyankor úgy érzem, hogy ki kell mondani azt, amit a király is igért annak idején: az én váram szebb lesz, mint volt ("Szeged szebb lesz, mint volt", Ferenc József).

Az én nagy árvízeim után noha tudatosan nem fogalmaztam meg ezt a célt magamnak, de az az igazság, hogy már nagyon régóta építkezem, és az életem egyre szebb. Talán ez is hozzátartozik az élet rendjéhez, hogy minél többször rombolják le az életemet a viharok, annál mesésebb kincseket tudok visszaépíteni utána.

De bármikor jöhet egy következő...

Boldog szülinapot, BÖSZ

Gyakran megadatik az ember életében, hogy létrehozhat valamit, ami egészen addig még nem volt. Ez lehet egy finom étel, egy tökélesre komponált fotó, egy szép vers, vagy egy andalító hangulat... de olykor megtörténik az, hogy a kezünk munkája nyomán életre kel egy eszmény, aztán mások ereje és lelkesedése nyomán tovább fejlődik, növekszik, és emberek életét, szemléletmódját változtatja meg. Nekem, és a BÖSZ többi alapítójának megadatott ez - ma látom, ahogy a közösségbe új dinamizmus épül, más ötleteket valósítanak meg, és álmokat váltanak valóra, mostmár 6 éve. Úgy érzem, hogy amíg vagyunk és van a BÖSZ, addig április elseje pirosbetűs ünnep.

Merre?

Alap esetben nem kenyerem a panaszkodás, de ezt most le akarom írni... Hét évesen bepakoltak az iskolában, aztán 24 évesen kijöttem a világba...

Sikeresen vettem az akadályokat, minden egyes próbát, vizsgát, nyavajatörést a hátam mögé utasítottam - képességi vizsga, érettségi, egyetemi alapképzés, mesterképzés, ilyen tanfolyam, olyan tréning. Itt visszhangzik még mindig a fejemben: "tanulj, mert magadnak tanulsz", "tanulj csikó, mert ló lesz belőled", "csináld, hogy legyen belőled valaki"...

Ma pedig, lassan 26 évesen, 17 év iskolába járás, vizsgázás, megfelelés után elmegyek egy-egy állásinterjúra, és azzal szembesülök, hogy nem lett belőlem az égvilágon senki. Egyetlen ember sem kérdezte még meg tőlem, hogy hányadik nekifutásra sikerült az érettségi? (Pedig azt mondhatnám, hogy elsőre.) Senki nem kérdezte meg azt sem, hogy milyen értékelést kaptam egyik vagy másik vizsgámra, dolgozatomra? Ellenben megkérdezték, hogy van-e 1-2-3-4-5-10 éves tapasztalatom? (Nincs. Ott van az önéletrajzomban, hogy 17 évig tanultam.)

Eladónak nem vesznek fel. Takarítónak nem vesznek fel. Pultosnak sem. Nem azért, mert nem tudnám megcsinálni... neeem... csak nincs róla papírom. Szívesen kapálnék - manapság már nem művelik meg a földet, nem kell napszámos sem, nekem pedig nincs telkem, hogy megműveljem. Jó a magyarnak a kínai fokhagyma és a török krumpli...

Nem kenyerem a panaszkodás... de hova tart ez a világ? Mi az, amit tehetek annak érdekében, hogy ha nem is leszek nagy ember, hős vagy gazdag, de legalább tényleg meg tudjak élni abból, ami vagyok?

Heti 1

Úgy döntöttem, hogy ezentúl minden héten fogok egy bejegyzést írni. Ez elég komoly vállalkozás, miközben gyakran hónapokig ültem a babérjaimon, és nem történt érdemben semmi. Mi a garancia, hogy most fog?... az égvilágon semmi...

Azt vettem észre magamon - pontosabban egész életemben tudtam magamról, hogy hajlamos vagyok halasztgatni a teendőket, utána meg pánikolok, hogy ezzel se, azzal se készülök el időben. Most törekszem arra, hogy ez másképp legyen - és erre egy nagyon jó eszköz lehet az, ha rendszerességre nevelem magam. Ezt indítom most el az életemben, törekszem minden erőmmel és erőm felett is.

(és máris megvan az e heti blogbejegyzés:D)

Visszatérés

Milyen egy akasztanivaló-semmirekellő-naplopó alak lehet az, aki ennyi hónapon - majdnem egy éven - keresztül hanyagolta a blogját? Figyelgettem én, meg nézegettem, de nem történt változás - nyilván azért mert nekem kellett volna változtatni! De most visszatérek, és rendszeres(ebb)en szeretnék majd gondolatokat megosztani.

Kezdetnek pár sor...

Visszanézve az elmúlt évemre, nagyon sok örömöt, tapasztalást, új ismeretséget tudok magam mögött, de azért volt jó néhány kudarc és "nem sikerült" is. Mindezek közben pedig úgy száguldott át rajtam ez az év, ahogy még egyik korábbi sem. Január elsején pislantottam egyet, és már február volt, aztán pislantottam még párat és mostmár decemberben vagyunk... Na, ennyit arról, hogy miért nem írtam olyan rég. Egyszerűen vittek magukkal az események, vagy éppen az eseménytelenség. 

Mint mindenki, azt várom én is, hogy a következő év jobb lesz, mint az előző - sokféle tekintetben tényleg lehet jobb, de nagyon sokmindennel tökéletesen elégedett vagyok  így, ahogy van. És szerintem a belső békességnek ez az egyik legfontosabb alapkövetelménye: legyek elégedett azzal, amit eddig a pontig megkaptam, de valahogy mégse érjem be kevesebbel, mint amit a tehetségem-ügyességem-szorgalmam révén még megszerezhetek.

A téli ünnepi időszak pedig pont alkalmas arra, hogy picit megálljunk, felemelkedjünk a mindennapok ügyes-bajos dolgaiból, és felülről szemléljük önmagunkat. Mit csináltam jól? Mehetek-e erre tovább, mint eddig? Előre visz-e az utam, amerre tartok, vagy stagnálok? Milyen hibákat követtem el? Boldog vagyok-e?

Minden régi és új olvasómnak áldott Karácsonyi Ünnepeket kívánok!