Véletlenek...

Érdekes ez a szó... és olyan gyakran élünk vele...
Véletlenül tapostam a lábadra, véletlenül estem el, véletlenül láttam egy nyulat, véletlenül buktam meg, véletlenül dobtak ki a munkahelyemről, véletlen, véletlen, véletlen, és ezredszerre is véletlen.
Én nem akarom érteni ezt a szót... Meggyőződésem, hogy mindennek van értelme, minden, de minden okkal történik: ha meggyújtok egy gyufaszálat, vagy ha megnyerem a lottó-főnyereményt. A fejlődésemet szolgálja az, ha megiszok egy üveg sört, és ha elolvasok egy könyvet - csak legfeljebb másként hat, és más érzékemet erősíti vagy gyengít. Minden múltbéli esemény rányomja pecsétjét a jövőmre. A MOST-tól holnap más ember leszek, ha nem is gyökeresen változtatott meg, de akkor is más leszek, egy szikrányit, vagy egy szilánknyit.
Semmi nem mindegy, és semmi nem VÉLETLEN.
Néhány hónappal ezelőtt történt. A buszon ráléptem egy bácsi lábára, nem ritka esemény a tömött harmincason. Bocsánatot kértem, mint egy jólnevelt egyetemista, a bácsi meg vigyorgott, és azt mondta: "ez jelent valamit". Nem hagyott gondolkozási időd: "Tudja hogy mit, kisasszony?". Megráztam a fejemet: nem, nem tudom (és nem is érdekel). Illedelmesen megmondta, hogy mit jelent. Elmosolyodtam, tisztelettudóan köszöntem, majd vigyorogva szálltam le a buszról. Nem emlékszem, hogy milyen nap volt, nem emlékszem arra sem, hogy mit csináltam azután, csak ennyi: "véletlenül" ráléptem valakinek a lábára.

Nehézségeink

"Miért ilyen nehéz minden?" - kérdezte, és én ráhagytam, hogy nehéz...
Egy-egy pillanatban tényleg azt érezzük, hogy szanaszét szakadunk, darabokra törünk, éget, viszket, kapar, szúr, és mindenféle éles tárgyat forgatnak a testünkben. De megedződünk. Észrevétlenül és biztosan. Ugyanaz a fájdalom holnap már nem visel meg annyira, mint tegnap, sőt, elmúlik, és amikor visszanézünk, azt látjuk, hogy nem is volt olyan rossz, és talán képesek lennénk rá megint, még egyszer. De mikor eljutottunk ide, akkor már nem kell megismételni semmit, akkor történhetnek új dolgok. Lehet, hogy még nehezebb lesz, és még jobban fog fájni, de azt is végig csináljuk, azt is megéljük, azt is túléljük, és abból is csak a szép emlékek, a "mégsem volt olyan rossz" marad meg.

Hisztizni könnyű, és gyakran kell is...

Egy létrán mászkálunk egész életünkben, próbálunk mindig feljebb és feljebb jutni, néha visszalépünk, ugyanattól szenvedünk, mint korábban, máskor felkapaszkodunk egyszerre több fokot is. A végén pedig eljutunk valahova, és már nem ugyanazok vagyunk, mint amikor elindultunk. És nagyon sok múlik azon, hogy vigyorogva, vagy hisztizve tesszük-e meg a felfele vezező utat...