2012. április 29., vasárnap

Szabadban...

Jól esik egy kis csend. Valahogy régóta nem kaptam belőle... vagyis, okosabban mondva: nem engedtem meg magamnak. Sokszor túl fájdalmas ez. Túl ijesztő és üres az egyedüllét, de valahol kényelmes is, olyan gondtalan, alkalmazkodás nélküli, önfeledt, önmagam.

Mostmár csak inkább fülelek - hallgatom a csendet, az élet énekét.


2012. április 15., vasárnap

A pitypang




Leghűségesebb barátom emlékére - írtam egyszer egy ilyen című történetet. Igaz volt minden szava - benne minden mosoly és fölötte minden könny is. Ma megint évforduló van. Ma megint azok az órák játszanak - másként, igaz, más hangokon: a neszek kicsit záporszerűbb akkordokkal süvítenek bele a levegőbe.

Az elmúlt hat évben ez az első alkalom, hogy kijöttem Hozzád ezen a napon. Hogy korábban miért nem tettem? Ezt nem tudom, csak valahogy így alakult, valahogy sosem szántam rá magam. Már nincs hant, s nincsen kő sem, ami hírdetné, hogy mit keresek. Csak egy emlék van, egy hely, amin a domborulatot még ma is látom, ha szeretném...

Egy nyomorult kis pitypangot hoztam - nem volt drága, sem narancssárga, sőt, még csak szép sem. Csupán egy szimbólum... mert azt mondtam egyszer, hogy hantodon mindig lesz valami, ha nem más, akkor békavirág.

Az elmúlt években sokminden változott... Én a legtöbbet - a körülményeim, a felfogásom, a helyzetem, a korom csak másodlagos, harmadlagos, tizedleges. Sokmindent sokkal jobban látok, sokmindent sokkal jobban csinálnék, jobban tudnálak szeretni. De az, ahogy akkor láttam, az az egy még mindig áll: Te voltál a leghűségesebb barátom!

S ezért én most hoztam neked hat év után egy nyomorult pitypangot.

2012. április 6., péntek

Nagypéntek


Ma egész nap Túrmezei Erzsébet Ha valaki elmegy c. verse kavargott bennem:

Elfut az alkalom.
Elfut az életünk.
Ma még szolgálhatunk,
ma még szerethetünk.
Ma még bocsánatot
kérhetünk, adhatunk,
Egy-egy kedves kezet
ma még megfoghatunk.

(...)
Hiszen a ma mindig
Sürgető alkalom.
Elfut a pillanat!
Drága az alkalom.
(részlet)

S csak ennyi van... ma még szerethetek, megbocsájhatok, ha indokolt elnézést kérhetek. Nem új keletű, hogy előszedem ezt a témát. A halál szar ügy... Lehet, hogy van értelme, lehet, hogy nincs - minden esetre fáj.

Minden napomat úgy kéne éljem, mintha az utolsó lenne. Ez általában nem jön össze, mert hiába írom le, valahogy távolinak tűnik, mintha nem következhetne be soha. De tulajdonképpen vannak pontok, amikor meghalunk - amikor valahogy, valamilyen formában kilépünk a saját életünkből, egy másik, egy új létformába. Olykor van hozzá nézőközönség, máskor nincs, néha felénk nyúl közben egy kéz, megsimogatja a homlokunkat vagy visszaránt, máskor kapálózunk, mégsem felel senki.

Lehet, hogy az élet rendje a halál? Lehet, hogy normális az, hogy elpusztultam hat éve, elmúltam hat hónapja, pár hete, pár nappal és pár órával ezelőtt is? Fene tudja... De a humuszból mindig kinő valami...

Ma még egy-egy kedves kezet megfoghatok!

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....