Visszatérés

Milyen egy akasztanivaló-semmirekellő-naplopó alak lehet az, aki ennyi hónapon - majdnem egy éven - keresztül hanyagolta a blogját? Figyelgettem én, meg nézegettem, de nem történt változás - nyilván azért mert nekem kellett volna változtatni! De most visszatérek, és rendszeres(ebb)en szeretnék majd gondolatokat megosztani.

Kezdetnek pár sor...

Visszanézve az elmúlt évemre, nagyon sok örömöt, tapasztalást, új ismeretséget tudok magam mögött, de azért volt jó néhány kudarc és "nem sikerült" is. Mindezek közben pedig úgy száguldott át rajtam ez az év, ahogy még egyik korábbi sem. Január elsején pislantottam egyet, és már február volt, aztán pislantottam még párat és mostmár decemberben vagyunk... Na, ennyit arról, hogy miért nem írtam olyan rég. Egyszerűen vittek magukkal az események, vagy éppen az eseménytelenség. 

Mint mindenki, azt várom én is, hogy a következő év jobb lesz, mint az előző - sokféle tekintetben tényleg lehet jobb, de nagyon sokmindennel tökéletesen elégedett vagyok  így, ahogy van. És szerintem a belső békességnek ez az egyik legfontosabb alapkövetelménye: legyek elégedett azzal, amit eddig a pontig megkaptam, de valahogy mégse érjem be kevesebbel, mint amit a tehetségem-ügyességem-szorgalmam révén még megszerezhetek.

A téli ünnepi időszak pedig pont alkalmas arra, hogy picit megálljunk, felemelkedjünk a mindennapok ügyes-bajos dolgaiból, és felülről szemléljük önmagunkat. Mit csináltam jól? Mehetek-e erre tovább, mint eddig? Előre visz-e az utam, amerre tartok, vagy stagnálok? Milyen hibákat követtem el? Boldog vagyok-e?

Minden régi és új olvasómnak áldott Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

Kertecskék

Minden ember úgy születik, hogy van a lelkében egy kertecske, tele virágokkal, fákkal, bogarakkal - telides-tele az élettel, lelkesedéssel, álmokkal, csodákkal, hegyek-völgyekkel, zeg-zugokkal. Azonban nagyon sokan idejekorán kitárják ezt az emberek előtt: beengednek oda piszkos mancsokat és lábakat, megfontolatlanul, értelem nélkül, bedőlve pillanatnyi ígérteknek és ámításoknak. És sokszor, hjaj, de sokszor történik az, hogy az idegenek össze-vissza taposnak mindent – hazudva, csalva, törve-zúzva, rombolva, majd mikor kivonulnak onnan, hegek maradnak a nyomaik után: bekötözetlen és jóvátehetetlen sebek... A kertecske gazdája haldokolni kezd, aztán takarítani odabent, kirámolni a mocskot, ami maradt – ezzel együtt néha a szemétre kerül néhány értékes mag is, talán az utolsó és abból már nem lesz virág. Nő ott valami más, ami addig nem volt - lehet, hogy behurcolt gazok, lehet, hogy újjabb csodák. A sértett elindul egy másfajta úton, ha sok a gyom, akkor lefele a lejtőn - ki tudja hová, egyesek a szenvedélyekbe, mások a diliházba, vagy a pesszimizmusba...

Én nem ilyen vagyok, sosem voltam ilyen... Annyira nem, hogy sokáig senkit sem engedtem be oda, a kertecskémnek még csak a kapujáig sem. Idővel azonban túl üres volt – és összeszegettem virágaim magvait, és igyekeztem elültetni mások lelkébe. Így, vagy úgy, de mindenki eltaposott belőlük egy-egy szálat, senki sem tűr meg mást a maga portáján a sajátjain kívül. Az enyém pedig még mindig üres volt, növekedett ugyan illatban-pompában, de hiányzott belőle valami. Megnyílt a kapu, bejöttek páran egy képzeletbeli határvonal közelébe, éppencsak a vadregényes tájaimat súrolva, ahol még kényelmes volt, ahol még nem bántam volna annyira a rombolást sem.

Kertecském legmélyén – odabent a dzsumbuj kellős közepén, amit sűrű rengeteg védett a betolakodóktól – nő egy virág, ami meghatároz engem, ami ha elpusztul, akkor vele halok én is, de amit nem én öntözök, és nem én gondozok, hanem egy magasabb erő, amit nem érthetek. A fák és liánok közé egyetlen ember férkőzhetett be – csak egyetlenegy. Látott mindent, megkapott mindent, aki vagyok, meglátta azt a növényt is, amit féltve őrzök odabent – és rombolni kezdett. Könyörtelenül, kegyetlenül pusztított...

Mindenki eljut oda: „kit anya szült, az mind csalódik végül”...

Rá kell jönnöm, hogy az emberek nem jók vagy rosszak – ez a kategorizálás fabatkát sem ér. Csak emberek vannak, önzőek és magányosak, mint én, a maguk féltve őrzött világával, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ott, a kertecském középpontjában, a virágom körül. Vannak vidékek bennünk, amit magunk sem ismerünk annyira, hogy ápolni tudnánk. Ahhoz kertész kell, a Gondozó, aki lát, és még véletlenül sem rombol, hanem újabb és újabb magvakkal lát el attól a növénytől, ami mélyen a dzsungelemben létezik.