Interjúk


A tettek mezején (2/2)


Kétségtelen, hogy a környezettudatosság mára egy elcsépelt fogalom lett, kicsit néha divatirányzatnak is érezhetjük. Azonban, ha jobban belegondolunk, akkor nem alaptalan az, hogy egyre többeket és jobban foglalkoztat. Ezen téma kapcsán két olyan személyt kérdeztünk meg, akik talán az életüket tették fel arra, hogy plántáljanak valamit az emberek közé: egy fát, egy virágot, ismeretet, tudást…

Kovács Csongor, a kolozsvári székhelyű Zöld Erdély Egyesület vezetője, a szervezetet társaival egyetemistaként álmodta és alapította meg. Céljuk az volt, hogy a fiatalok oktatása, illetve az idősebb generációk tájékoztatása révén hozzájáruljanak egy környezettudatos társadalom kialakulásához.

Több éve jelen vagy a Kolozsváron zajló, magyar nyelvű környezetvédelmi mozgalomban. Miért tartod fontosnak ezt?
Egy egyszerű példával mutatnám be az okot. Ahhoz, hogy most számítógépen írhassak, sokféle érc bányászatára volt szükség – ez pedig erdőirtással, zagytározók létesítésével járt. Ezután az alapanyagból különböző gyárakban alkatrészeket állítottak elő – ami levegő-, víz- és talajszennyezést jelent, amelyeket valahogyan elszállítottak (levegőszennyezés) arra a helyre, ahol összeszerelték őket. Majd ismét teherautókra került a kész termék, hogy én az üzletben megvásárolhassam azt. Most pedig, üzemeltetés közben áramot használ, amit valahol egy füstöt pöfékelő hőerőműben állítanak elő. Összefoglalva tehát: minden mai emberi tevékenység, közvetve vagy közvetlenül, együtt jár valamilyen pusztítással. Ezt nevezem környezetvédelmi alapproblémának, amit nem lehet teljesen feloldani, hacsak vissza nem megyünk a barlangokba, vagy nem mászunk fel ismét a fára. Ilyen megközelítésben sokan mondhatják, hogy „akkor mi értelme az egésznek?” Szélmalomharc, és kár is foglalkozni vele.

Mégis nap mint nap dolgozol a környezetpusztítás ellen…
Úgy gondolom, hogy ha minden problémát nem is tudunk megoldani, az még nem mentesít az alól, hogy ne csináljunk semmit. Márpedig rengeteg tennivaló akad, és az a szép a környezetvédelmi mozgalomban, hogy bárki részt tud venni benne. Sok kicsi pedig sokra megy. Vannak akik tiltakoznak – odaláncolják magukat egy fához, és ezzel megakadályoznak egy-egy környezetvédelmi szempontból káros projektet, legyen az bálnavadászat, erdőirtás. Mások fákat ültetnek, szemetet szednek, tájékoztatnak, vagy nevelnek, megint mások tudatosan igyekeznek élni, odafigyelnek az áramfogyasztásra, vízhasználatra, közlekedésre, hogy minél kisebb kárt okozzanak és minél kevesebb erőforrást használjanak el. Olyan személyek is vannak, akik a döntéshozókat igyekeznek meggyőzni arról, hogy olyan törvényeket, előírásokat vagy döntéseket hozzanak, amelyek még menthetik a menthetőt. Mindezen tevékenységekből összeáll egy nagy környezetvédelmi összkép, amely ha nem is tudja megszüntetni a problémákat, de mérsékli azt. Így minél többen vesznek részt benne, annál valószínűbb, hogy elérünk egy olyan összhatást, amelynek következtében emberi társadalmunk – mint a természet része – fenntarthatóvá válik, és nem teszi teljesen élhetetlenné saját életterét.

Mit jelent számodra az a szó, hogy környezettudatosság?
Ez az embernek egy olyan gondolkodó tudatállapota, ami mérlegre teszi a tevékenységei által generált környezeti ártalmakat is, és ennek fényében hoz döntéseket, amihez persze információkra és tudásra van szükség. Minél nagyobb ismeretanyaggal rendelkezünk, annál optimálisabb döntéseket hozhatunk. Így a környezettudatosságban különböző mélységekről beszélhetünk, de figyelembe kell vennünk azt is, hogy senki nincs, aki mindennel tisztában lenne; vannak korlátaink. Nap mint nap valós, torzított és hamis információk tömege áraszt el bennünket, ezért nem egyéni, hanem inkább társadalmi szinten válhatunk igazán környezettudatossá. A folyamatban azonban egyenként nagyon fontos szerepet játszunk mind, hiszen ha egy értékrendet vagy viselkedésformát sok ember sajátít el, az előbb-utóbb társadalmi szinten is megjelenik. Hiszek abban, hogy tudatos választásainknak, cselekedeteinknek hatása van.

Mindez hogy működik a gyakorlatban?
Mondok egy példát: ha sok ember dönt úgy, hogy autó helyett inkább kerékpárral közlekedik, ez kialakít egy társadalmi normát. Ennek köszönhetően idővel nem a benzint használó és káros anyagokat kipufogó piros sportkocsi, hanem a jó bicikli lesz a „menő”, és egyre többen fogják ezt használni a mindennapjaikban.

Mit tapasztalsz, az emberek nyitottak a környezettudatosságra?
Általában sokan belátják és elfogadják a környezetvédelem fontosságát, és ennek megfelelően szóban nyitottak rá, csakhogy a legtöbb esetben ez itt meg is reked. Amikor cselekedni kéne, akkor változik a hozzáállás, és győzedelmeskedik a nemtörődömség, a kényelem vagy az anyagi haszonlesés. Ha megkérdezed az embereket, az derül ki, hogy soha senki nem dobálja szét a hulladékot, azonban ha körülnézel, akkor szemét árasztja el a településeket, erdőket, patakokat.

Hogyan látod, milyen következményei lehetnek annak, ha az emberek nem ébrednek rá a környezeti problémák jelentőségére?
Sokan elvigyorodva legyintenek, amikor valaki azt mondja, hogy a saját jövőnket veszélyeztetjük. Pedig a környezeti problémák már a nyakunkon vannak, csakhogy a változások emberi léptékben csak lassan mennek végbe. Például: apám gyerekkorában a szülővárosát átszelő patakban még fürödtek és horgásztak a gyerekek, onnan itatták az állatokat, öntözték a kerteket. Ma ugyanez a vízfolyás egy bűzölgő szennyvízcsatorna, tele szeméttel. Ha ez egyik napról a másikra következett volna be, az emberek nagyon felháborodtak volna, és tettek volna ellene. Ugyanez zajlik globális szinten is, lásd a sokat vitatott éghajlatváltozást, erdőirtásokat, elsivatagosodást, talaj- és vízszennyezést. Ami pedig még inkább súlyosbítja a helyzetet, az az, hogy minden mindennel összefügg. Az említett elszennyezett patakocska ma már a források vizeit is ihatatlanná tette, palackozott vagy mélyfúrású kutakból származó vízre van szükségünk. Ez pedig visszamutat a korábban említett környezetvédelmi alapproblémához – a palackozott vizet szállítani kell, a flakonokból szemét lesz. Röviden: ha az embereket a természet védelme önmagában nem is motiválja, akkor a társadalmunk fennmaradása, illetve a saját egészségünk, jövőnk veszélyeztetése meg kellene érintse minél többjüket, minél hamarabb.

Elsősorban a Zöld Erdély Egyesületben tevékenykedsz. Hogyan foglalnád össze ennek a szervezetnek a legfontosabb célkitűzéseit?
Arra törekszünk, hogy a fiatalok oktatása, képzése, valamint az idősebb generációk tájékoztatása révén hozzájáruljunk egy környezettudatos társadalom kialakulásához. Ezenkívül támogatunk minden olyan kezdeményezést, amely Erdély fenntartható fejlődését célozza meg. Egyesületünk regionális szervezet, amely igyekszik területileg és szakágazatok szerint is átfogóan kezelni az erdélyi környezetvédelmi kérdéseket, problémákat.

Ezt milyen tevékenységek által éritek el?
Tevékenységünk jelentős része a környezetromboló tevékenységek és projektek elleni fellépés, ugyanakkor egyesületünk másik fontos gerincét a proaktív, alkotó környezetvédelmi törekvések adják: környezet-tudatosító kampányok, ismeretterjesztő előadások, a vonatkozó jogalkotás segítése, a természetvédelmi területek kezelése, a fiatalok képzése és tájékoztatása, valamint a konkrét környezetvédelmi akciók (faültetés, szemétszedés stb.) szervezése.

Tiltakozás
Munkánk során gyakran konfrontálódunk pillanatnyi politikai-gazdasági hasznot szem előtt tartó csoportokkal. Velük szemben, mi a környezet és így a társadalom hosszútávú érdekeit igyekszünk érvényesíteni. Ez az a típusú tevékenység, amely által a politikai-gazdasági szféra megbélyegzését vonjuk magunkra: „fejlődésgátlók” vagyunk – állítják, ahogy megkaptuk azt a verespataki bányaprojekt kapcsán is.

Internet
Mi üzemeltetjük a greendex.ro portált, amelynek célja megjeleníteni és terjeszteni a Világhálón a környezetünkre vonatkozó információkat, történéseket és véleményeket. Az oldal ugyanakkor tükrözni a zöld mozgalom szemléletmódját és értékrendjét, annak sajátos erdélyi és civil vonatkozásaival. A közölt tartalmak által a környezettudatos szemlélet és magatartás elterjesztéséhez kívánunk hozzájárulni.

Természetvédelem
A Zöld Erdély Egyesület látta el az elmúlt öt évben a fajgazdagságáról híres Kolozsvári Szénafüvek Természetvédelmi Területek gondnokságát. Az itt folytatott állandó tevékenységek mellett (őrködés, kutatás, felügyelet és karbantartás) egy tanösvényt is sikerült kialakítanunk és megnyitnunk a nyilvánosság számára.

Környezeti nevelés
Egyesületünk számtalan előadást, foglalkozást tartott iskolákban, különböző rendezvényeken. Az általunk használt tananyagok gyakorlatiasak, és a mai életvitelünkhöz illeszkednek, könnyen alkalmazhatóak osztályfőnöki órákon, vagy tanrenden kívüli iskolai foglalkozások alkalmával is.

Említetted a Verespatakra tervezett aranybánya tervét, amely ellen foggal-körömmel tiltakozol az elmúlt időszakban. Miért tartod minden áron fontosnak a projekt megakadályozását?
Mi, a koncepció ellenzői környezetvédelmi, jogi és emberjogi, műemlékvédelmi, gazdasági, szociális és erkölcsi alapon elfogadhatatlannak tartjuk a cég elképzeléseit. A Verespatakot körülvevő négy hegyet külszíni fejtéssel kitermelnék, amelyek helyén kráterek maradnának. A technológiai folyamatból 215 millió tonna nehézfémekkel és ciánkomponensekkel terhelt hulladék kerülne ki, amit egy kőgáttal elzárt völgyben helyeznének el. A tervezett zagytározó alját semmilyen módon nem tervezik szigetelni, így az a levegő mellett biztosan és folyamatosan szennyezné a felszíni és a felszín alatti vizeket egyaránt. A völgyzáró gát és a mögötte felhalmozott bánya-hulladék évszázadok múlva is ott lesz, és gátszakadás esetén példa nélküli katasztrófát okozhat. Ez egy olyan terv, ami környezetvédelmi szempontból teljesen elfogadhatatlan, és az elmúlt években minden legális eszközzel igyekeztünk megakadályozni a megvalósítását. A településen évente megszervezett Széna fesztivál célja elindítani – a történelmi és természeti értékeken, műemlékeken és interkulturalitáson alapuló – turizmust, a fenntartható fejlődést.

Számos más erdélyi civil szervezettel közösen korábban elindítottátok a Környezettudatos vásárló kampányt. Kérlek, fejtsd ki, hogy miért tartod fontosnak a vásárlási szokásaink megváltoztatását?
Egyrészt: a távoli országokból importált termékek szállítása során jelentős széndioxid-kibocsátást okoznak, ez pedig az egyik legfontosabb tényező, ami közrejátszik a éghajlat megváltozásában. Másrészt: a helyi gazdaság csak akkor működhet jól, ha termelünk is, nemcsak importálunk. Ha a gazdáinkat megnyomorítjuk és tönkretesszük azzal, hogy az idegen portékákat részesítjük előnyben, akkor más országok és multinacionális vállalatok kiszolgáltatottjaivá válunk. Ha nincs helyi termelés, akkor nincs munkahely és nincs fizetés sem. Amíg a hétköznapi vásárlásaink során az egyiptomi burgonyát, brazil csirkét, kínai fokhagymát és görög paradicsomot részesítjük előnyben a hazaiakkal szemben, nem is várhatunk el természetes időjárást és működő gazdaságot. Próbálunk rávilágítani arra, hogy naponta bárki – különösebb erőfeszítések nélkül is – tehet valamit a globális felmelegedés és a gazdasági válság ellen, mindössze azzal, hogy tudatosan választja ki azokat a termékeket, amelyeket az üzletben a kosarában pakol. Ez ilyen egyszerű…

Melyek az általad vezetett szervezet jövőbeni tervei?
Ami az egyesület jövőjét illeti, az az emberi és anyagi erőforrásaink függvénye. Igyekszünk minél többeket bevonni a tevékenységünkbe, továbbvinni az elkezdett programokat, és emellett az új kihívásokra is reagálni, új ötletekkel és projektekkel közeledni céljaink elérése felé.

Melyek a te személyes céljaid a környezetvédelemben?
Én egy élhetőbb, zöld Erdélyt szeretnék: tiszta levegőt, egészséges termőföldet, patakokat, erdőket és olyan településeket, valamint gazdasági-ipari tevékenységeket, amelyek ebbe a környezetbe fenntarthatóan beilleszkednek. Jó lenne egy olyan társadalomban élni, amely nem fásul bele a folyamatos rohanásba, nem merül el a fogyasztói társadalom pénzorientált örvényeiben. Olyan emberek társaságára vágyom, akik meg tudják különböztetni a szükségleteiket az igényeiktől, a pénzt az értéktől, és a jólétet a jól léttől, és nem cserélnének el egy fáramászós-patakbanfürdéses-bújócskázós hétvégét az egészséges gyermekeikkel pár száz euróért.

(Forrás: BÖSZmeségek, 2012., Az interjú teljes hosszúságában megjelent a Fénypont oldalán is Sok kicsi sokra megy címmel.)

 
***
A tettek mezején (1/2)

Kétségtelen, hogy a környezettudatosság mára egy elcsépelt fogalom lett, kicsit néha divatirányzatnak is érezhetjük. Azonban, ha jobban belegondolunk, akkor nem alaptalan az, hogy egyre többeket és jobban foglalkoztat. Ezen téma kapcsán két olyan személyt kérdeztünk meg, akik talán az életüket tették fel arra, hogy plántáljanak valamit az emberek közé: egy fát, egy virágot, ismeretet, tudást…

Pócs Géza Kalotaszegi HANGYA Egyesület megálmodója, kezdeményezője és alelnöke. A szerveződés lelkes fiatalokból áll, kiknek célja egyebek mellett a a tájegység terület- és turizmusfejlesztése, környezet- és természetvédelme, az ésszerű és hatékony gazdálkodás előmozdítása, képzés, és nevelés… A HANGYA szövetkezetei a II. Világháború előtt Magyarország szinte minden településén jelen voltak, mára időszerű tartalommal, a fenntartható fejlődés eszményével újraindulni látszik a mozgalom, amelynek ékes bizonyítéka a Kalotaszegen is megalakult erdélyszintű HANGYA Egyesület bánffyhunyadi fiókja.

Nemrégiben a kezdeményezésedre létrejött egy civil szerveződés Bánffyhunyadon. Miért tartod fontosnak a környezetvédelmet?
Azért, mert én személy szerint egy olyan világban szeretnék élni, ahol a jó társadalmi- és természeti környezet mindenki számára hétköznapi. Ahhoz, hogy ezt elérhessük az embereket nevelni, és az életformájukat szervezni kell. A természet sokszor védtelen a szükségtelen kihasználással szemben, és úgy gondolom, hogy a sérült terülteket érdemes és szükséges helyreállítani. Tevékenységemmel ezt a két célt kívánom szolgálni.

Mit jelent számodra az a szó, hogy környezettudatosság?
Azt jelenti, hogy tudatában vagyunk annak, hogy a környezetünk befolyásol minket, mi pedig visszahatunk rá. Akkor lehetek környezettudatos, ha úgy járok a világban, hogy tisztában vagyok azzal, hogy döntéseim következményei halálom után is megmutatkoznak majd a világban. Míg egy elültetett fa élhet 300 évet, addig egy kidobott PET palack akár több ezer évig is ott marad a természetetben…
3. Mit tapasztalsz, az emberek nyitottak a környezettudatosságra?
Van egy réteg, akik nyitottak rá, de nagyon kevés olyan személlyel találkoztam eddig, akik valóban átlátják, hogy milyen módon árt vagy segít az ő közegének, életterének egy-egy tevékenység. A többség megelégszik annyival, hogy „így csinálom, mert azt mondták, hogy ez zöld”.
4. Hogyan látod, milyen következményei lehetnek annak, ha az emberek nem ébrednek rá a környezeti problémák jelentőségére?
Azok az egyének, akik homokba dugják a fejüket a gondok elől szegényebbé fogják tenni a saját és mások életét. Minél több ilyen személy mászkál a világban, annál több utólag nem orvosolható kárt hagynak maguk után.
5. Melyek a Te személyes céljaid a környezetvédelemben? Kérlek, mesélj az általad vezetett szervezet jelenlegi tevékenységeiről és jövőbeni lehetőségeiről?
Célom: a társadalami- és a természeti könyezet jobbítása. Tudom, hogy ez egyeseknek elcsépeletem hangzik, de eddigi tapasztalatatim meggyőztek arról, hogy kitartással és egy jó stratégiával messze el lehet jutni. Jelenleg a HANGYA Egyesület bánffyhunyadi fiókjának vagyok az alelnöke. A szervezet alig egy hónapos és jelenlegi törekvéseink új tagok vonzására irányulnak. Távlatban egy többrétű és működő szervezetté szeretnénk fejlődni, amelynek szakosztályai önállóan is képesek gazdasági- és környezetvédelmi tevékenységek lebonyolítására.
(Forrás: BÖSZmeségek, 2012.)
  
***

Neveljük egymást!

Beszélgetés Pál Zoltánnal


Napjainkban egyre többen és egyre többet beszélnek arról, hogy már nem fenntartható ez a fajta élet a Földön. Katasztrófa-filmeket készítenek, szenzációhajhász cikkek jelennek meg a sajtóban a témáról. Tudósok, és magukat annak tartó emberek szólalnak meg a televízióban, miközben átlagemberként fogalmunk sincs arról, hogy miben is gyökerezik a probléma. Erről faggattam Pál Zoltánt, a Kolozsvári Babes - Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának egyik oktatóját.

Hogyan került közelebbi kapcsolatba a környezetvédelemmel?
Hetedik osztályos koromban az újságból értesültem arról, hogy az egyik marosvásárhelyi civil szervezet kerékpártúrát szervez. Ennek apropóján kerültem egy környezetvédő csoport közelébe. Megtetszett a tevékenységük, a gondolkodásmódjuk, így én is csatlakoztam hozzájuk. Idővel egyre nagyobb részt vállaltam a munkából, és próbáltam az osztály- és iskolatársaimat is bevonni. Olyan figyelemfelkeltő akciókat hívtunk életre, amelyekkel nem sértettük az ország törvényeit, a célközönség mégis felfigyelt a „zöld” üzenetekre. Aztán várost váltottam, más civil szervezetekben is tevékenykedni kezdtem. Igazából ekkor döbbentem rá arra, hogy mekkora tömegeket képes megmozgatni az ember, ha akar. Később lehetőségem nyílt egyetemi pályán folytatni az utamat. Rájöttem, hogy a környezetvédelemben a közvetlen megmozdulások mellett a nevelés az, ami hosszútávon gyümölcsöző lehet. Most már tíz éve tanítok itt, az egyetemen, és ez alatt több száz fiatal került ki a Földrajz Kar szakjairól. Sikerült elültetni a fejükben a környezettudatosság csíráját, és szakemberként, tanárként ezért képesek jó példát mutatni másoknak is.

A környezeti problémák

Napjainkban gyakran hallunk arról, hogy az emberiség felélte tartalékait, és már a következő generációk forrásait fogyasztjuk. Valóban akkora a gond, amekkora visszhangja van?
Nem vagyok híve a nagy katasztrófa-elméleteknek, de sajnos nem mondhatom, hogy nincs baj. Úgy gondolom, hogy az emberiség globális léptékben mért problémája egyetlen tőmondatban megfogalmazható: „Sokan vagyunk!”. Innen vezethető le minden egyéb gond. Számos tanulmány született erre vonatkozóan, de ezek a becslések különböző feltevéseken alapulnak. Például: ha a jelenlegi állapotok fennmaradnak, akkor bolygónk 8 milliárd embert tud eltartani. Szerintem ez azért egy elrugaszkodott hipotézis, mert a körülmények folyamatosan változnak - gondoljunk csak például a talajerózióra, amelynek következtében a termőföld felülete folyamatosan csökken.

Melyek a bolygó fő környezeti problémái?
A leggyakrabban a globális felmelegedést emlegetjük. Ennek vannak hívei, de szkeptikusok is akadnak szép számmal. Például a geológusok szoktak azzal érvelni, hogy egy vulkánkitörés több szén-dioxidot termel, mint az egész emberiség egy évben. Vannak ennél sokkal veszélyesebb üvegházhatású gázok is, mint például a nitrogén-oxidok, de az előbbi könnyebben megfogható és számítható, így ezzel kezdtek játszani. Világkonferenciákat szerveznek azért, hogy határértékeket, rátákat szabjanak meg arra vonatkozóan, hogy mennyi szén-dioxidot termelhet egy-egy ország. Franciaországnak fejlettebb ipara van, több szén-dioxidot produkál, mint a megengedett, de számára ez nem probléma, mert vannak visszafogottabb államok is, mint például Románia, amelytől meg lehet vásárolni a fennmaradó rátát. De megkérdezem: a francia átlag polgár változtatni fog valamit a mindennapjain attól, hogy meghúztak számára egy határt? Hozzájárultunk aktívan a környezetvédelemhez? Nem, mert nem a szén-dioxid-termeléshez nyúltunk hozzá, hanem számolgattunk és spekuláltunk, és ez csak a pénzről szól. Felmelegednek a tengerek, de ez még mindig apróság a fagyott talajok, a permafroszt felolvadása mellett, amelynek során ismét rengeteg szén-dioxid szabadul fel.

Miért gond az éghajlatváltozás?
Igazából nem az a baj, hogy felmelegszik a klíma, hanem, hogy megbolydult az időjárás, és nem követi a természetes ciklusokat, azaz kiszámíthatatlanná válik. Ennek hatásait már nagyon kezdjük érezni. Csak a tavalyi évben 35 millió ember hagyta el az otthonát megélhetési problémák miatt.

Mi van még, amivel szembe kell néznie az emberiségnek?
Az erőforrások egyenlőtlen megoszlása igencsak elcsépelt téma, de el kell fogadnunk, hogy aktuális foglalkozni vele. A gond abból adódik, hogy ebben a fejlődő, egymás modelljeit átvevő világban, a könnyű információáramlásnak köszönhetően az afrikai országokban is úgy szeretnének élni, mint például Németországban. Ez az erőforrások nagyobb felélését hozza magával, ami nem fenntartható. Igazából egy rosszul szervezett társadalomban élünk, ahol kezdenek előbukkanni a problémák: szennyezettek a vizek, megoldatlan a hulladékkezelés. Olyan vegyszerek vannak jelen a kereskedelemben, talajban, levegőben, a saját étrendünkben, amelyeknek egyáltalán nem ismerjük az egészségre gyakorolt hatását. Szerintem a nagy piacgazdasági modell már nem fenntartható. A társadalomnak meg kell találnia az optimális megélhetést és erőforrás-felhasználást, valamint az ezzel járó szennyezés kérdését is meg kell oldania.

Az emberiség nagyon sok szemetet termel. Környezetvédőkén hogyan viszonyuljunk a hulladék problematikájához?
Itt, az egyetemen már nem egyszer végeztük el a következő egyszerű kísérletet. A hallgatók elhozták otthonról a saját háztartási hulladékukat, itt szétválogattuk azokat, és „kielemeztük” őket. Minden alkalommal arra a következtetésre jutunk, hogy a szemetünk 90-95%-a voltaképpen másodlagos nyersanyag! Ha már az egyéntől kezdve megvalósulna a szelektív gyűjtés és az újrahasznosítás, akkor csupán a fennmaradó 5-10%-nyi veszélyes hulladék miatt kéne aggódnunk. Ezért nem szabad bedőlni a nagy projekteknek. Kovászna megyében környezetvédelmi forrásokból egy hatalmas, az uniós szabványoknak megfelelő hulladéktárolót terveznek. De felteszem a kérdést: hogyan fog ettől megoldódni a probléma? Mitől fog a lakosság kevesebb szemetet termelni? Mitől környezetvédelem ez? Én azt mondom, hogy sokkal nagyobb eredményeket érhetnénk el tizedannyiból, ha azt a pénzt az emberek nevelésére fordítanánk, valamint szelektív hulladékgyűjtést szerveznénk, és annak végén újrahasznosítanánk. Megint oda lyukadunk ki, hogy ez a meggondolatlan alapokra épült társadalom a feje tetejére állt – a valódi megoldások helyett sok energiát és pénzt ölünk betonépítmények létesítésébe.

Hogyan hat mindez az emberre?
Sokkal gyengébbek és betegebbek vagyunk, mert a társadalom tőlünk olyan munkamódszert követel, ami a székekhez köt, ennek következtében nem mozgunk eleget.  Ehhez hozzáadódik az is, hogy a táplálkozásunk kezd nagyon egyöntetűvé válni, tele vagyunk vegyszerekkel. Ha beteg a 21. század embere, akkor mit csinál? Gyógyszerekkel tömi magát, amelyeknek a mellékhatásait nem ismerjük, aztán ezekre újabb pirulákat ír fel az orvos.

A lehetőségek

Miben látja a megoldást? Egyáltalán kinek dolga tenni a környezeti problémák ellen?
- A megoldás három irányból jöhet:
  1. Az állam és az a feletti szervezkedési szint – itt főleg a törvényhozásról van szó.
  2. A közösségi szint – erről akkor beszélhetünk, amikor csoportok, települések környezettudatosan kezdenek gondolkodni. Ide tartoznak a civil kezdeményezések is, ami általában önkéntes alapon működik. Bármit is csinál egy csapat, jelenlétével hat a körülötte lévő társadalomra, értéket ad hozzá. Nagyon fontos, hogy a sajtó is reálisan közelítse meg a problémát, és ne ugyanolyan szenzációhajhász módon, ahogy tette azt az utóbbi száz évben. Egy azonban biztos: nem tévénézéssel fogjuk megoldani a bajokat. Jó lenne, ha a tömegtájékoztatás felelősségteljes és hiteles lenne, így az átlagember a civil szervezeteken és oktatáson túl, a médiából is hallana e kérdésekről.
  3. Egyéni szinten lehet a legtöbbet tenni, azáltal, hogy okosan választunk életstílust. Az ehhez szükséges tudás pedig főleg az iskolából és a civil szférából érkezik. Az oktatásnak itt óriási szerepe van – ha a kisgyerek már az óvodában, aztán az iskolában, később az egyetemen is hallja a „ZÖLDségeket”, akkor kikerülve onnan, szakemberként, tanárként, szülőként már másképp fog viszonyulni saját környezetéhez. Természetesen fontos az is, hogy nem elég csak beszélni e témákról, hanem példát is kell mutatni. Ehhez azonban el kell hinnünk, hogy az egyéni változtatások hatására idővel a társadalom is átalakul.

Az egyén hogyan járulhat hozzá a mindennapjaiban környezete megóvásához?
Egyszerűen, kis odafigyeléssel már nagy eredményeket érhetünk el. Kapcsoljuk le a villanyt – cseréljük energiatakarékosra az izzókat, mert főleg a mi pénztárcánkról van szó! Fogyasszunk helyi termékeket, változtassuk meg a vásárlási szokásainkat – mert ha a környékbeli termelő megél, az nekünk is jó! Kezdjünk el kicsit szerényebben élni – miért kéne egy háztartásba két-három autó? Miért kell mindig tele legyen a hűtőszekrény? Kevesebb is lehet elég, sőt, kevesebbel lehetünk boldogabbak is! Próbáljunk függetlenedni az olyan rendszerektől, amelynek végén elzárhatják a csapot – és ez a szabadság erőt ad, másképp fogunk viszonyulni saját magunkhoz, és nem fluktuálunk, mint a tőzsde. Fogyasszunk kevesebb áramot, vizet, gázt. Ha mindezt már megvalósítottuk, akkor mindenki tanítson, neveljük egymást, osszuk meg az ilyen jellegű tudást!

Mit tapasztal, az emberek nyitottak a környezettudatosságra?
A gazdasági válság nagyon jókor jött ilyen szempontból, mert az emberek egyre inkább elkezdtek gondolkodni azon, hogyan lehetnek energiatakarékosak. Tehát nem annyira meggyőződésből, mint inkább pénzügyi megfontolásból kezdenek egyre befogadóbbak lenni a környezetvédelmi megoldásokra. Ha ez megfelelő neveléssel társul, akkor leszünk igazán hatékonyak.

Mit gondol a 2012-es világvége-jóslatokról?
A nagy katasztrófa-elméletekkel nem kell messzire menni, mert mi magunk már produkáltunk annyi problémát, hogy van bőven mit megoldani. Ha egy pólusvándorlást említünk, mint lehetséges eseményt, az az elektromos rendszerek megbolydulását jelenti, és egy olyan világban, ahol mindent számítógépek vezérelnek, ezáltal a nagyvárosi polgár teljesen kiszolgáltatottá válik. Ezzel ellentétben, a falusi, önellátásra berendezkedett emberre mindez kevésbé hatna. Ezért nem hiszek a világméretű katasztrófákban – szerencsére annyira még nem tudták uniformizálni a társadalmat, hogy egy csettintésre bajba kerüljön minden. A függetlenség, a sokszínűség, az ész kifizetődő tulajdonságok. Úgy gondolom, hogy egy ilyen törés előtt állunk – ki kell mozduljon ez a társadalom a jelenlegi helyzetéből, és új felfutási vonalak kell, hogy jelentkezzenek. Szerintem nem fogunk kihalni, hanem a jelenlegi helyzet, ez a válaszút egy élhetőbb, felelősebb társadalmat fog szülni, amiben képesek leszünk érdemben átszervezni a mindennapokat.

(Forrás: goldspirit.hu, 2010.)



***

„Jót tenni jó!”

Beszélgetés Böjte Csabával


Talán tényleg természetfeletti erők tartják egyben Déva várának falait. Az ember, aki a magasba tart, képtelen elvonatkoztatni a ballada szavától: „Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette:/ Kinek felesége hamarabb jő ide,/ Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tűzbe,/ annak gyönge hamvát keverjük a mészbe,/ Avval állítsuk meg magos Déva várát,/ Csak így nyerhessük el annak drága árát”. Ám a kép bennünk abban a pillanatban szertefoszlik, ahogy belépünk a régi ferences kolostor szerény, fehér, otthonos falai közé, ahol Csaba testvér – itt mindenki így nevezi – békés és határozott temperamentumával fogad.  Lelkesedés és szeretet tölti be a szobát, amint elkezd gyermekeiről mesélni.

Milyen körülmények között éltek korábban az Alapítvány intézeteibe érkezett gyerekek?
Azok, akik hozzánk kerülnek, otthon a nélkülözést, a veszekedéseket szokták meg, így nagyon sokat jelent számukra a tiszta ruha, a meleg ágy, a főtt étel, a szép szó, amit mi biztosítani tudunk számukra. Csodálatos élmény látni, ahogyan az első fürdés után ezek a gyerekek átalakulnak, megszépülnek. Percek alatt az addig konok, kételkedő „rosszcsont” egy hálás, szeretteljes „kisangyallá” változik. Természetesen a teljes „metamorfozis” hosszabb folyamat, mert sokszor nagyon alapvető dolgokkal sincsenek tisztában. Ebben az időszakban nagyon oda kell rájuk figyelni, és türelemmel elmagyarázni, hogy miért nem helyes, ha például lopnak vagy hazudnak. A nyomornegyedekben ugyanis nem létezik magántulajdon. Ahol tízen laknak egy kis szobában, mindenük közös, így természetes, hogy a papucsot az használja, akinek éppen szüksége van rá. Tehát ha a gyerek elvesz valamit, ami nem az övé, akkor az nem feltétlenül azért van, mert rossz, hanem egész egyszerűen másképpen volt korábban szocializálva.

Általában meddig maradnak itt a gyerekek?
A mi családunk olyan, mint egy nagy fa, amelynek az ágára az ég madara rászállhat, és megpihenhet rajta. Van, aki egyszerűen továbbrepül, más fészket épít rá, a harmadik odut váj a törzsbe. A legkevésbé sem szándékom ketrecbe vagy kalitkába zárni a gyerekeket. Előfordult például az is, hogy talpra állása után a szülő egyszerűen hazavitte a gyereket. Az esetek 80%-ban azonban sajnos ez nem történik meg. Már annak nagyon örülünk, ha egyáltalán meglátogatják őt, vagy a vakáció során gondját viselik. Nálunk ugyanis nincs olyan gyerek, akinek ne lennének rokonai. Azt tapasztalom, hogy amikor otthonról visszajönnek akár egy hétvége után, sokkal kezelhetőbbek. A családi környezetben kicsit megnyugszanak, és visszatérve újult erővel folytatják a mindennapokat.

Mit gondol, hogyan lehet szellemi és lelki értelemben is egészséges gyermeket nevelni?
Katolikus keresztény ember vagyok, és hiszem, hogy Isten nem teremt „selejtet”. Mindenki lelkébe, szívébe sok-sok értéket rejt, amelyek csak arra várnak, hogy kibontakozhassanak. Nevelés, és legfőképpen önnevelés révén jönnek felszínre a bennünk csillogó kincsek. Ha a gyereket elkezdi érdekelni az, hogy általa milyen „szimfóniák” akarnak megszólaltatni, csakis akkor tudom valóban segíteni őt. Amikor látja, hogy nem ellenfél, hanem partner vagyok, akkor szövetségeseként fog bennem megbízni, mert tudja, hogy tőlem kapja a „gólpasszokat”, neki csak „kapura kell lőni”. Egyértelmű, hogy mindenki hálás, ha egy jó labdát kap. Azt szoktam mondani a „gyerekeimnek”, hogy nem számít, miben jók, csak azt szeretném, hogy abban, amit vállalnak, bajnokká legyen. Hiszem, hogy legbelül minden ember arra vágyik, hogy felnőhessen, kibontakozhasson.

Ebben az értelemben használja gyakran az írásaiban a „szárnyalás” szót?
Az ember számára az jelenti a boldogságot, ha engedi felszínre törni a benne lévő értékeket, és meg tudja valósítani azokat a szép gondolatokat, terveket, álmokat, amelyeket magában őriz. Ha már van szárnyunk, akkor bontsuk ki, emelkedjünk az égbe, tehát váljunk azzá, akinek születtünk. Különben csak vergődünk, mint a partra vetett hal, vagy valami buta, fölösleges cél miatt szaladgálunk. Hiszem, hogy elérhető a boldogság ezen a Földön. Sokan azt mondják, hogy a világ nem fejlődik, hanem egy helyben „toporog”. Megkérem azt, aki így gondolja, hogy látogasson el például a szalontai házunkba, és nézze meg, hogy az egykori román laktanyában, ahol régen katonák masíroztak, most hatvanöt gyerek kacag és játszik. Ennek az álomnak a megvalósítása valóban „szárnyalást” feltételezett, és el kellett hinnem, hogy Isten általam akarja a „háborúk fészkét” – a kaszárnyát - szeretetotthonná varázsolni, nemzetközi összefogás révén.

Elégedett-e mindazzal, amit mostanáig sikerült elérnie az Alapítványnak?
Sem az állam, sem az egyház nem képes a szociális problémákat megoldani, és nekem sem ez a feladatom. Akkor lenne jobb a világ, ha mindenki hajlandó lenne lehajolni az elesettekhez. Itt nem feltétlenül csak a gyerekekre gondolok. Nekem az a célom, hogy megmutassam az embereknek, hogy jót tenni jó, és a lehetőség mindenki előtt nyitott, mert sajnos minden városban vannak koldusok, és otthontalan gyerekek.

Melyek a jövőbeni tervei?
Most már nem az a legfontosabb, hogy újabb és újabb házakat nyissunk. Ez nem azt jelenti, hogy nemet fogok mondani, ha valaki felajánl egy alkalmas ingatlant, de nem ebbe az irányba akarok tovább menni. Hanem bátorítani szeretném a fiatalokat, hogy merjenek családot alapítani, felelős szülőként alkotni és teremteni. Azáltal, hogy valaki igent mond egy csepp kis életnek új világok nyílnak ki előtte. Olyan döbbenetes élmény, amikor egy védtelen kis ember a lüktető szívével az nyakadba csimpaszkodik. Bár nem élek családban, apának érzem magam, mert ezek a gyerekek hozzám jönnek és nekem mondják el a szerelmüket, félelmeiket, örömüket.

Az anyagin túl milyen segítségre számít a továbbiakban?
Túl sokan zárkóznak be a házba és látják értelmetlennek az életüket. Én arra szólítanám fel őket, hogy jöjjenek el hozzánk, és segítsenek nekünk! Mindig szövetségeseket, munkatársakat keresek, akik hajlandóak odaszánni az életükből a gyerekeknek, ha csak egy hétvégét is. Amikor az ember nem használja az izmait, a szellemi képességeit, akkor leépül. Az erőnk, időnk, munkabírásunk nem fog elraktározódni későbbre, hanem elvész. Ha képesek vagyunk áldozatokat hozni, akkor sokkal többet kapunk majd vissza.

Hogyan látja, mi tartja össze ilyen szorosan az önök közösségét?
Ez a világ olyan, mint egy puzzle, amelynek minden darabja külön-külön szemét, de ahogy egymás mellé kerülünk egy szép kép, Isten Országa kezd kirajzolódni, de csak akkor, ha bele tudok simulni a másik hajlataiba. Az embertársaim erényeit és hibáit ki kell tudjam egyenlíteni a sajátommal. Ez csak összefogásban valósulhat meg, ha mindenki tudatosan vállalja, hogy a másikra is szükség van – legyen bármilyen kicsi darabocska – ahhoz, hogy teljes legyen a mozaik. Közösségünknek pontosan az a célja, hogy az egymásban lévő jót felerősítsük.

Mit jelent fényt vinni az emberek szívébe?
A sötétség a világosság hiánya, tehát nem lehet összetörni és kilapátolni az ablakon. Sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát. Tehát nem a rossz, a hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt, a saját és mások életében egyaránt. Jézus Krisztus azt mondta, hogy minden ember előtt áll két út. Az egyik kibontakozáshoz, növekedéshez vezet, a másik pedig a legsötétebb pokolba visz. Csak tőlünk függ, hogy mikor és melyiket választjuk.

Honnan tudhatjuk, hogy jófele tartunk-e?
Amikor az ember a szívében, lelkében békét, örömöt érez, és nem esik nehezére reggel felkelni, akkor biztosan jó irányba tart. A fiú azt a lányt kell elvegye, akinél szebbet el sem tud képzelni, és akiért le tudná hozni a csillagokat is az égről. Nem szabad megalkuvásokba bocsájtkozni, mert egy életünk van, ami nagy kincs. Az értéket pedig csak értékért érdemes odaadni, felesleges elkótya-vetyélni apró semmiségekért.

Hogyan látja a magyarság helyzetét ma Erdélyben?
Bejártam az egész Kárpát-medencét, és azt tapasztalom, hogy mindenhol van ennivaló, ruha, iskola és templom is. Ennél jobb körülményei szerintem nem voltak a magyarságnak. Akármerre megyek, arról prédikálhatok, amiről akarok, a tanárok úgy tartják meg az óráikat, ahogy jónak látják. Soha nem volt elérhető ennyi könyv sem, mint napjainkban. Persze a kereskedelem és a politika el akarja hitetni velünk, hogy a világ rossz, de szerintem a probléma forrása sokkal inkább belső: nehezen merjük kimondani, hogy „itt vagyok, számíthatsz rám!”

Akkor talán nem léteznek olyan problémák, mint például a környezetszennyezés?
Nem mondom azt, hogy egy gondtalan világban élnénk, sőt ha csak az emberekben bíznék, akkor kétségbe kéne essek, de én hiszek a gondviselő, munkálkodó Istenben. Szent Ferenc volt az első, aki a latin obedienta (engedelmesség) szót nem a megszokott katonás fegyelmezettségként, hanem mint odafigyelést értelmezte. Gyakorlatban: ha nem csapkodom az ajtót, akkor az talán 5-10 évvel is tovább fog szolgálni. Ha látom, hogy az ablakpárkányomon a virág szomjas és megöntözöm – nem engedem, hogy szemétté váljon az, amit bevittem a házamba. A gyerekkel is sokkal könnyebb, ha felmérem, hogy melyek az igényeik, a szükségleteik, és annak megfelelően, szeretettel és odafigyeléssel közeledek feléjük, nem pedig lenézően. Mennyivel szebb lenne a világ, ha mindenki engedelmeskedne az őt körülvevő életnek…

(Források: fenyhordozok.hu, 2009., devaigyerekek.hu, 2009., magnificat.ro, 2009., goldspirit.hu, 2010., fenyhordozok.hu, 2011.)



***

„Művészeti kereszteslovag”
Beszélgetés Jámbor Ferencz festőművésszel


A lét elviselhetetlensége, a testbe zárt lélek, az anyagiasság rabságában szenvedő szellem érdekli Jámbor Ferenczet, nagyszalontai festőt és grafikust. Hitvallása szerint az ember nem tud szabadon szárnyalni, amíg a romlandó világ visszahúzza...  Nagyváradon találkoztam vele egy nyár végi napon. Egy cukrászdában kellemes, és időnként hangos zene kíséretében beszélgettünk. Feró szemében tisztaság, jóság és humorral füszerezett huncutság cikázott. Kinyílt egy világ, filozófiai gondolatok keringtek a levegőben... és a lázadás, az elégedettlenség, a tenni akarás!

Mikor döntötted el, hogy képzőművészettel akarsz foglalkozni?
Gyerekkoromban régész vagy képzőművész akartam lenni. A kettő ott kötődött össze, hogy akkoriban régészeti tárgyakat, ősállatokat és embereket rajzoltam. Tudomásul vettem, hogy a régészethez a tehetségnél több kell, így a képzőművészetnél döntöttem, és egyáltalán nem bántam meg.

A honlapodon olvashatunk különböző akcióterveket, amelyek közül néhány elsőre morbidnak tűnik, de ha az ember a sorok mögé néz, megtalálja az alkotó, gondolkodó és lázadó embert.
Lázadok, mert mindig elégedetlen vagyok önmagammal és az egész világgal. Az emberek változnak, a politikusok elavult ideológiákkal próbálják megtartani a hatalmukat. Egyre több az antiglobalista és a környezetvédő, akik nem fogadják el a sorsukat, hanem tenni akarnak, azért, hogy a világ jobb legyen.


Mit szeretnél ábrázolni, elérni a művészeteddel?
Nem akarok ábrázolni semmit. Amikor festek, lelkileg gyötrődöm, vagy meditatív állapotban vagyok. Művészetem szellemi részéből születnek a konceptuális munkáim. Innen fakadnak az ötletek, például akciótervek formájában, amelyek néha lehet, hogy morbidak, de mindenképpen humorosak is. Azt szeretném, hogy az emberek tudomásul vegyék, hogy problémák vannak a Földön, és hogy minél többen meghallgassák a lelkükkel, amit alkotva mondani akarok. Azért tartom magam művészeti kereszteslovagnak, mert a festményeimmel és akcióterveimmel harcolok egy másik Világért.

Mit gondolsz, melyik a legnagyobb problémája az emberiségnek?
A legtöbben nem figyelünk oda arra, ami igazán lényeges lenne. Egyre több állatvédő jelenik meg, és hangoztatják, hogy milyen fontos az a kiskutya, és közben megfeledkezünk arről, hogy Afrikában több ezren halnak éhen. A másik nagy probléma, hogy a vezetőség és a média félrevezet minket. Az emberben pedig eluralkodott a vágy a materiális javak iránt, mások pedig a megélhetésért küzdenek, sőt képesek egymás ellen fordulni, hogy elérjék céljaikat. Tudatosan kéne élni, és odafigyelni egymásra!

Azt írtad, hogy az emberiség mauzóleuma vagy. Miért?
Mauzóleumban tovább ápolunk valamit, aminek már nincs semmi értelme. Az emberek egy része nem akar fejlődni, sőt akadályozzák azokat is, akik tennének valamit, ebből pedig problémák fakadnak. Azért tartom magam az emberiség mauzóleumának, mert meg szeretném mutatni nekik, hogy mi van bennük, vagy akár bennem is. Egy műnek több síkon is van értelme, mindenki mást lát. Én megalkotom, s remélem, hogy megértik, amit mondani akarok.

Téged is akadályoz a romlandó világ, ahogy hitvallásodban írtad?
Igen. Észrevettem más művészeknél is, hogy nem nagyon járnak bármilyen közösségbe, mert vannak közöttünk lélekrablók, akiknek nincsenek jó ötleteik, ezért másoktól lopják. Aztán úgy tesznek, mintha a sajátjuk lenne. De ha valakiben van valami, ami értékes, és érdemes megmutatnia az embereknek, akkor semmi mással nem szabad  törődjön, mint hogy kihozza magából. Ez a feladata, még akkor is, ha atomháború van, vagyis, szerintem a művésznek megszállottnak kell lennie.

Te megszállott vagy?
Mostmár egyre inkább az vagyok. Nagy utat jártam be, sok mindent csináltam, rengeteg problémát kellett leküzdenem, de mostmár úgy érzem, hogy jó fele tartok. Mindenkienk át kell mennie a poklon, azon a bizonyos 40 napon a sivatagban.

Te is megjártad ott?
Én inkább lelki gyötrődésnek nevezném. Volt egy időszakom, amikor fekete-fehér képeket festettem. Ezekből persze egyet sem tudtam eladni, de nem bánom, mert az is én voltam. Rengeteg csalódást éltem át, de az ember idővel megedződik, és már leperegnek róla ezek a fájdalmak. Nitzche mondta: „Minél magasabb egy fának a koronája, annál mélyebb a gyökere”.

Stílusod a vallásod?
Én abban hiszek, amit fentről kaptam. Nem tudom, hogy nekem hányféle talentumom van. Van, akinek kettő, másnak tíz, de mindenki annyival kell éljen, amennyivel a világra jött. Számomra a tehetség és az ihlet egy ajándék felülről. Rodin mondta, hogy a halandó emberek közül a művészek a legvallásosabbak, ők vannak a legközelebb Istenhez, és szerintem ebben van valami igazság. 14 évesen lenyírtattam a hajam kopaszra, mert buddhista akartam lenni. Tovább nem engedtek a szüleim, hanem úgy döntöttek, hogy reformátusnak keresztelnek. Azóta sem járok templomba. Nem szeretem az egyházakat, a vallási vezetőket, a papokat és a lelkészeket sem, mert a vallást, a hitet nem lehet intézményesíteni. Úgy tisztább, ha az ember a tanokkal foglalkozik. Jézus is kiment a hegyre, ott tanított, nem a templomban. Nekem a Tao szent könyvem, mikor azt olvasom, megnyugszom. A Tao kiegyenlít, ha fent vagy lenyom, ha lennt vagy, felhúz. Mikor nullponton van az ember, érzi, hogy mi a jó neki.

Szerinted létezik jó és rossz?
Létezik, de csak szuvjektíven. Önmagában semmi sem jó vagy rossz, hanem mi tesszük azzá öket, vagyis egy esemény vagy egy cselekedet milyensége azon múlik, hogy hogy éljük át azt. Világegyetemi viszonylatban: ha a felső erők úgy döntenek, hogy el kell pusztítani egy bolygót, mert az már nem illik bele az Univerzumba, és úgyis jön helyette más, akkor megsemmisítik. Ez most jó vagy rossz? S ha jó, akkor kinek? Az embereket sem lehet kategorizálni, mert egy gyilkosban is van ugyanannyi pozitív, mint negatív. Ezzel mind igy vagyunk, sőt, szerintem sokan nem tudatosan követnek el bűntényeket.

Létezik a Sátán, mint gonosz erő?
Azt nem tudom, hogy él-e valahol egy szarvas, patás Sátán, de abban biztos vagyok, hogy a lét jó, a hiány pedig a gonosz. A Földön vannak olyan helyek, ahol több pozitív vagy több negatív erő van. Például Nagyszalonta mocsárra épült, a hajdúk onnan támadtak a törökökre. A középkorban messziről elkerülték, mert boszorkányszombatokat tartottak. Sokan eltűntek onnan, és úgy gondolták, hogy démonok lakóhelye. Ebben lehet is valami, mert mai napig nagyon negatív emberek lakják. Igen, létezik a gonosz, de akkor is mindenkinek el kell döntenie, hogy beengedi vagy sem. Az a baj, hogy a legtöbb ember ezt nem tudatosítja magában. Szerintem valaminek a hiánya maga a Sátán.

Minek a hiánya?
Például, ha nincs egy emberben szeretet, akkor gonosz dolgokat csinál. Akkor ébred fel a hiány, amikor valami már nem működik jól. Ilyenkor koncentrálódnak a gonosz erők egy helyre. Ott kezdődik a gonosz, hogy hogy végetér valami, amivel addig megelégedtünk. Az emberek pedig ezt nem tűrik el sokáig.

Azt írtad, hogy művészeted a tartósítószerek ellen fellépő allergia művészete.
Ez egy másik kortárs probléma. Rá vagyunk szorulva, hogy az üzletekből vegyük meg az élelmiszert, de sajnos ezek tele vannak különkböző felsékekkel és tartósítószerekkel. Nagyon sokan allergiásak is vagyunk rájuk. Az orvosok is úgy tartják, hogy ezek nagyon károsak az egészségre, mégsem történik semmi változás. Igazából még nem látom magam előtt, hogy alkotásban hogyan fogom megvalósítani, de ezek ellen is szeretnék harcolni.

Akcióterveid között szerepel, hogy egy hónapig nem végztél semmiféle intellektuális és alkotó munkát. Valóban sikerült?
Az alkotó életében vannak olyan periódusok, amikor minden erőfeszítése ellenére nem jön az ihlet. Ilyenkor pihenni, lazítani kell, nem lehet eröltetni, hanem valami mással kell lefoglalnia magát, például rendezgettem a műtermemben, sétáltam, beszélgettem a barátaimmal, nem gondolkodtam. Az Olaszorszában élő Ben Vautier, a fluxus irányzat képviselője az egész életét művészetként fogta fel. Az a lényeg, hogy tudatosan éljünk, viccesen fogjuk fel a hétköznapok berögződéseit, s így mássá, jobbá, élvezetesebbé tehetjük az életet.

Honnan jön az ihlet?
Most inkább a lelki korszakomban vagyok, tehát festek, kevésbé konceptálok. Az érzések jönnek maguktól, és én kifestem őket. Volt több stílusom is a festészetben, de mostmár úgy érzem megtaláltam az útam, alkotásaimban teljesen én vagyok. A sötét, mély Rembrantos tónusok az enyémek...

Alkothat-e egy művész több stílusban?
Igen, mert az ember állandóan fejlődik, változik, és lehet több mondanivalója is. Ha valaki egész életében egyetlen stílusban alkot, akkor már önmagát másolja. Dali ebből a szempontból nagyon érdekes volt. Nagyjából 25 éves koráig kipróbált minden stílust, miután megtalálta a sajátját, élete végéig hű maradt hozzá. Közben voltak olyan ötletei, amik egyáltalán nem illettek ahhoz, amiket festett. Például, egyszer bejelentette, hogy be fog ugrani az üvegen keresztül Párizs egyik híres ékszerüzletébe. Odacsődült a tömeg, már várták a rendőrök is, és ő meg is tette. Szerintem ezzel nem akart semmit mondani, csak ő is lázadt a világ ellen, vagy lehet, hogy csökkentek az eladásai, s fel akarta hívni magára a figyelmet. Nem olyan rossz módszer ez, ha van az embernek célja, mondanivalója. Lehet, hogy én is kitalálok valami hasonlót.

Neked mi lenne a mondanivalód?
Amire most is törekszem, hogy tükröt tartsak az emberiség elé. Lehet, hogy sokan gyűlölnek már most is emiatt, de ha azzal foglalkoznék, hogy ki mit gondol, akkor már nem is lennék önmagam. Járnom kell a magam útján, alkotni, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik

Milyennek látod a művészetek jövőjét?
Ebben a mai posztmodern világban nagyon sok irányzat van, amelyek megférnek egymás mellett. Úgy látom, hogy a tőkés világ ki akar alakítani magának egy biztonságos művészetet, amely nem tudja sérteni az érdekeit. Igy a középszerű művészeket felmagasztalják, az igazán nagyokat, akik nem támogatják a pénz világát pedig letapossák, de az igazság mindent túl fog élni.

Az igazi nagy képzőművészeknek milyen az életük?
Régen, mikor a művészet nem volt ennyire pénzcentrikus, egy nagy egyéniség vagy könnyebben boldogult, vagy pedig éhen halt, mint Van Gogh. Manapság a nagy egyéniségek már csak nélkülöznek, mert a galériák akarják eldönteni, hogy ki mit alkothat. A legtöbb nagy művész polgári állást kénytelen vállalni, hogy fel tudja tartani magát. Vannak olyanok is, akiken látszik, hogy kit szolgálnak ki. Nemrég egy ír művész eladott 100 millió dollárért egy gyémántokkal kirakott emberi koponyát. Az volt a célja, hogy bekerüljön a történelembe azzal, hogy elkészítette a világ legdrágább kortárs alkotását. Ezt azért nem tekintem művészetnek, mert valószínűleg azok a gyémántok Afrikából származnak, és tizenéves gyerekek bányászták éjjel-nappal egy tál rizsért. A pénz és a siker a legtöbb művészt elvakítja, még a nagyokat is. Picasso 40-50 éves korában csak a mítoszából élt, vagy Dali az utolsó 10 évében már csak giccseket festett. Nekem nem fontos, hogy meggazdagodjak, csak szeretnék megállni a lábamon. Szerintem az embereknek szörnyen elviselhetetlen a lét igazsága, ezért az igazán nagyok, akiknek van mondanivalójuk, megelőzik a saját korukat. Manapság már csak a művészek és a szegények viselik magukon a Világ sorsát.
(Forrás: fenyhordozok.hu, Jó és Rossz, 2008. január)


***

A semmiből szépet teremteni
Beszélgetés Kukuj Lóránttal

Kukuj Lóránt marosvásárhelyi otthonában minden a festészetről szól. Az egyszerű embert a kicsi szoba varázsa, a műhely csendje és szerény pompája merengésre készteti. Képek, festmények a falon, a művész alkotásai, és állványon egy nagy, lovakat ábrázoló félkész alkotás, amelyen számomra csak a háttér félkész, de aztán megmutatja, hogy hol nincs még befejezve. Hiányosságok, amikre én fel sem figyeltem. Hirtelen kitárul előttem az a világ, az csodálatos világ, amit Kukuj Lóránt képei akarnak megmutatni nekem, az embernek. Azt a világot, a valóságot, amit csak meg kellene figyeljünk, hiszen ott van, él.

Olvastam tőled egy olyan kijelentést, miszerint a festészet tölti ki életed egyik részét. Mit jelent ez?
Gyerekkorom óta számomra a festészet a legfontosabb. Amikor olyan kedvem van, egész nap festek. Ettől nem tudok elfáradni. Mikor egy festményeket forgalmazó vállalatnál dolgoztam, olyan is volt, hogy éjjel is kellett fessek. Az sablonmunka volt, rengeteg képet igényelt. Nekik festettem állatokat is. Ha volt valakinek egy házikedvence, akkor azt nekem kellett ábrázolni. Életem másik részét pedig a család tölti ki. Hétéves a kislányom, rengeteget játszom vele.

Mikor és hogyan kezdtél el festeni?
Először rajzoltam, erre már nem is emlékszem. Azt mondják, hogy a bilin ültem és rajzoltam. A ceruza nem esett ki a kezemből. Mikor iskolába mentem, akkor kezdtem el olajjal festeni, ’88-89 körül.

Magát a munkát, a festést szerted, vagy az elkészült képeket?
Mind a kettő nagyon fontos. Mikor festek, megszűnnek a problémák, csak arra figyelek, amit éppen festek. Nem számit semmi más, nem létezik a Világ. Mikor kész van, akkor pedig boldog vagyok, hogy kész van, jó lett. Vannak képek, amikhez ragaszkodom. Azokat nem is adom el.

Általában mivel festesz?
Eleinte akvarellel, de azt már régen nem használtam. Utána jött az olaj, most pedig az akrill. A tusba gyerekkoromban szerettem bele, és a mai napig használom. Sajnos megfájult a szemem és abba kellett hagynom, de most egy más technikával, szivaccsal dolgozom. így könnyebb. Régen legkevesebb három hét kellett, hogy egy kép elkészüljön. Nagyon aprólékos munka. Sokan nem is hitték él, hogy nem fénykép, hanem én csinálom, aztán mutattam egy félkész képet. Arra törekszem, hogy tökéletesen élethű legyen az, amit festek. Nekem nem megy a modern festészet, mert úgy érzem, hogy az nincs kész. Mikor látja valaki a vázlatot, mondja, hogy ez kész van, de nincs. Akkor kezdem el kidolgozni. Lehet, hogyha úgy hagynám, értékesebb lenne, igy csak elrontom, de nem tudom.

Mesélj, kérlek, a témáidról.
Leginkább a tájakat szeretem. Régebben készítettem bibliai jeleneteket, arcképeket, portrékat, de ezeket már abbahagytam. Tusképben megfestettem Jézus születését. A kedvenc alakom Sámson volt. Annyira jól mentek ezek, hogy a tanárnőm tovább küldött egy ötéves templomfestészeti szakra, Bukaresbe. Én nem mentem, mert mindig otthonülő típus voltam. A haverok mindig könyörögtek, hogy menjek velük tekeregni, de nekem ez volt akkor is és ma is ez az életem. Most az állatos képeket szeretem nagyon. Jelenleg lovakat festek. Szeretnék egyszer egy kiállitást csak lovakkal és tusképekkel.

Mit jelent számodra az, hogy alkothatsz?
A legfontosabb számomra. Akkor vagyok boldog, ha alkothatok. Utána már nem találom a helyem. Az a vágyam, hogy meg tudjak belőle élni. Másfele is dolgoztam, megálltam a helyem, közkedvelt voltam, de nem vált be.

Egyáltalán mit jelent az, hogy alkotni?
Alkotni az, hogy a semmiből megteremthetek valamit, ami végül szép és jó lesz. Ott van előttem az üres vászon, ami tiszta, fehér, és tőlem függ, hogy mit teszek rá.

Honnan jön az ihlet?
Az csak úgy jön. Ha nem, akkor nem lehet erőltetni a festést. Van olyan, hogy egy kép évekig érik, csak a fejemben van kész. Mikor katona voltam, láttam a gólyák vonulását, gyönyörű volt a látvány, az élmény. Azt mondtam, hogy megfestem, de még nem jutottam oda. Majd egyszer, előbb meg kell érjen, másképp lehet, hogy nem sikerülne.

Hogy látod, a mai világban az embereknek szükségük van-e a szépre, a festészetre, vagy egyáltalán a művészetekre?
Szükségük lenne rá, mert rohan a világ, de nincs idejük, hogy észrevegyék a dolgokat. Például egy vizben vágtató ló gyönyörűségét nincs idejük megfigyelni. Pedig spriccol a viz, visszatükrözi a lovat, az eget. Nem veszik észre a szépet a természetben sem. Pedig ha látnák, időt szakítanának rá, akkor nem vágnák ki az erdőket, és nem bátanák az állatokat azzal, hogy elpusztítják az élőhelyüket.

Mit jelent az, hogy szép? Mitől szép a festészet?
Mindenkinek más a szépség. Számomra minden attól szép, hogy eredeti.  Sokan úgy festik például a lovat, hogy annak anatómiai formája nem egyezik a lóval. Nálam a ló a szemének ragyognia kell, és akkor mondom, hogy szép. Igyekszem ezeket a pillanatokat visszaadni. Engem boldoggá tesz a festészet, és szeretném boldoggá tenni általa az embereket is.
(Forrás: fenyhordozok.hu, Szépség, 2007. október)


***

Impresszionista képek szavakból
Bakó László mesél a művészetről


A szomszédos településen, Kalotaszentkirályon él Bakó László festőművész és fotós. Telefonos egyeztetés után, egy héttel később fogadott otthonában. Bemutatkoztam, ő bevezetett az udvarán álló lakókocsiba. Kicsit várnom kellett, mert Hegű, a művész gyönyörű kutyája jogos elsőbbségét élvezte gazdája mellett. Aztán Laci bácsi visszajött, leült velem szemben, mesélni kezdett és akkor már nemcsak a vászonra tett ecsettel, hanem szavaival is varázslatos képet festett a fiatalságáról, jelenéről, a természetről, Edélyről és a Kárpátokról.
BL. Édesapám egyetemi tanár, édesanyám gyáros kislány volt, hatalmas vagyonnal. Apám magyar ember, parasztfiúból tornászta fel magát, a nagyenyedi kollégiumban, majd Szegeden tanult. Édesanyám nagydisznódi születésű szász. Nem véletlenül lettem művész, hiszen édesanyámnak is remek esztétikai érzéke volt, és édesapám családjában is számos ábrázolóművész van. Kolozsváron születtem, ami akkor még magyar település volt, de sok időt töltöttem Nagyszebenben és Nagydisznódon is. Ott csak szász szót lehetett hallani akkoriban.

Festőnek, vagy inkább fotósnak tartja magát?
BL: Fotósnak tartom magam. Festőművész vagyok, de csak most kezdem el megütni azt a szintet, amit már régebben el kellett volna érnem. A kettőt ugyanannyira értékelem. Művészeti középiskola után, az egyetemen kerámia és üvegszakot végeztem. Akkor elkapott engem az üvegtervezésnek a szépsége, és az egyetem után üveggyárba kértem a kihelyezésemet. Ótelekre kerültem, de dolgoztam a Duna forrásvidékén is. Azonban üvegtervezőnek sem tartom magam. Hegymászó lévén, elsősorban a Fogarasi havasok közelsége miatt választottam az óteleki üveggyárat. Ott voltam idegenvezető és hegyimentő is. Emlékszem, vittem magammal az akvarellkészletemet a hegyekbe, de csak ritkán használtam. Készitettem néhány vázlatot, de jobban szeretek fényképek alapján festeni. Mutattam neked is azt a képet, amely a Podragu menedékházat ábrázolja. Azt egy akkori fekete-fehér fotóm alapján festettem nemrég.

Mikor kezdett festeni, és mikor fotózni?
BL: Gyermekkoromban állandóan rajzoltam. Négyéves korom óta festek. A giccs nálam szóba se jöhet, nem is tudnék azt festeni. Láttad te is, impresszionisztikus képekről van szó. 16-17 éves koromban vettem egy Fotobox gyerekgépet, mert akkor más nem volt. Akkor szerettem meg a fotózást. Mondtam én néha, hogy mozdonyvezető leszek, mint minden kisfiú, de mindig tisztában voltam vele, hogy festő szeretnék lenni.

Fotót vagy festményt állít ki szívesebben?
BL: Festményt idáig többször vittem nagyközönség elé, de fotót soha. Akármerre jártam, mindig kértek, hogy adjak fotót kiállitani, de engem nem erdekelt ez az oldala az alkotásnak. Hosszú évekig én voltam a Rakóczi Kultúregylet elnöke, és voltak kapcsolataink Szeghalom és környékén. Akkor, körülbelül nyolc éve volt ott két kiállitásom. Minden akvarellemet megvették. Üvegtervezőként is mindenfelé küldtem az országba a munkáimból. Voltam országos versenyen is, a gyárat képviseltem, és ott első dijat nyertem, országos szinten. Most nemrég meghívtak egy kiállításra, Budapestre, és elhatároztam, hogy a fekete-fehér és a jól sikerült szines fotóimból, valamint az üvegholmimból is viszek.

Mit szeretne ábrázolni, bemutatni a műveivel?
BL: Mindent. Miután természetrajongó vagyok, elsősorban a környezetet. Sokáig vaciláltam, hogy emigráljak-e Ausztiába, mert ott élnek a rokonaim, édesanyám felől, de imádom a szülőföldemet. Gyönyörű és remek kirándulóhelyei vannak. Végülis maradtam, de ’90 után eljutottam az Alpokba. Gyönyörű, impozáns és magasabb, mint a Kárpátok, de nem ugyanaz. Összehasonlíthatatlan. A Kárpátoknak varázsa van. Találkoztam ott német hegymászókkal, akik jártak erre és azt mondták, hogy Erdély egészen különleges, Tündérország. Ebben csak azok számára van igazság, akik ismerik a hegyeket, szeretik a természetet. Itt Kalotaszentkirály környékén is olyan szögekből fényképeztem, ahol a madár se jár. Ha százszor körbejárom a környéket, még akkor is találok olyat, amit addig még láttam. Művészként, eléggé nőközelben éltem a művészeti középiskolában és az egyetemen is, és egy idő után észrevettem magamon, hogy nem tudom megmondani részleteiben, hogy egy lánynak például milyen szinű volt a szeme, mert én mindig egységében nézem. Érdekes módon, a legtöbb művészbeállitottságú ember ilyen.

Mit jelent az a szó, hogy alkotni?
BL: Az alkotás a legszebb tevékenység. Egyetlen a vágyam, hogy alkothassak. Az alkotás az, amikor kitalálok valamit, és azt megfestem, vagy megépítem. Volt egy időszak, amikor teljesen elhanyagoltam a művészetet, mert rákaptam a vitorlázásra és a hajóépítésre. Néha úgy alszom el, hogy az jár a fejemben, hogy egy bizonyos dolgot hogyan fogok megoldani, hogyan alakíthatom azt az autót, vagy hajót az én ízlésem szerint. A kis motromon is mindent én csináltam a két kezemmel. Ez egy egyedi darab, és ettől már ez is alkotás.

A digitális fotózásról...
BL: Ma a digitális fényképezés jelentősen leegyszerűsítette a dolgokat. Mindenkinek van digitális gépe. Tehát a fényképezés nem a kiváltságosoké, hanem mindenkié. De láttam iskolásokat géppel a kezükben. Nem komponálják be a képet, hanem mint az eszeveszettek, véletlenszerűen kattogtatnak. Ez az új világ egyik jelensége, de én azt mondom, hogy fölösleges halomra egy rakás szemetet csinálni.
(Forrás: fenyhordozok.huSzépség, 2007. október)



***

Kalotaszeg örökségei
Beszélgetés kalotaszegi művészekkel


Szép az, amit amit szépnek látunk és széppé teszünk. Feltétlenül szépnek látom a kalotaszegi kultúrát, mert azé a maroknyi magyar emberé, aki még itt él az erdélyi Szigethegységben. A miénk, őseinkről maradt ránk, gyakran egyetlen örökségként. Sokan azonban már kezdik elfelejteni, kezdik lerázni magukról. De még vannak, akik ápolják, még vannak, akik tovább adják, és ők teszik széppé! Ezért feltétlenül fontosnak tartom meghallgatni az ő gondolataikat, valamint megmutatni a kalotaszegi tánc és fafaragás gyönyörűségét.

A táncban rejlő erő

Bogdán Réka és Bálint Zsolt – akiket több mint tizenkét éve ismerek–, nemcsak személyiségükkel, hanem tehetségükkel is kivivták tisztelemet, elismerésemet és szeretetemet. Hosszú évek során végignéztem, ahogy ők ketten elérik, hogy városunkban sokak büszkeségévé váljanak. Végignéztem, ahogy óráról órára fejlődtek, ahogy egyre magasabb és magasabb dimenziókba szárnyaltak. Kilenc éve összeszokott párost alkotnak, mindig is együtt táncoltak. Azóta bejárták Európát. Megfordultak Bécsben, Makón, Szegeden. Budapesten a Honvéd együttessel táncoltak, és nemrég Vésztőn oktatták az érdeklődöknek e kicsiny tájegység néptáncát.

Bogdán Réka

Milyen lehetőségeid vannak a tánccal?
Mióta beindult itt, Kalotaszentkirályon a faluturizmus, sokan hívnak táncolni úgy, hogy  fizetnek is érte, de külföldön értékelik jobban, amit csinálunk. Viszont, ha egy jól képzett tánccsoport lennénk, tehát lenne vezetőnk és koreográfiánk, akkor nagyon sokmindent el lehetne érni a néptánccal. A csoportunk nemrég megszűnt, csak Zsolt és én maradtunk.

A te szótáradban mit jelent az a szó, hogy szép? Mi minden és mitől lehet szép?
Bármi, de mindenkinek mást jelent a szép. Számomra közel áll az ízléseshez. Nem szeretem a giccset, a túldíszített dolgokat. Lehet szép egy ember. Nem feltétlenül attól, hogy szépnek születik, hanem attól, hogy ízléses a külseje és mindig mindenhol rendezetten jelenik meg. Lehet szép egy udvar, a tisztaságtól, a növényektől, és sok minden lehet még szép.

Az ember külső vagy belső szépsége a fontosabb?
Mindkettő, mert amikor valaki meglát egy embert, először s külsőre figyel fel, de ugyankkor a belső szépség sokkal fontosabb, mert miután megismerünk valakit már csak a belső fog számítani. Szerintem egy rossz és belsőleg csúnya emberrel senki nem fogja sokáig tartani a kapcsolatot.

Számodra mitől szép a tánc?
Attól, hogy azt táncoljuk, amit az emberek egykoron. A tartástól, az öltözettől, és hogy megpróbáljuk újraéleszteni egy kicsit a múltat. Mert az kezd eltűnni. Zsolttal elindítottunk egy táncházat, és alig jöttek el hatan, ők is olyanok voltak, akik már korábban is néptáncoltak. Sajnos a mai fiatalok nagy része nem ismeri a néptáncot, a népviselet, sőt szégyellik, ha népviseletben kell megjelenni. A népszokások sem érdeklik őket. Pedig annyi dolgot lehetne találni a múltban. Számomra csak kikapcsolódásnak indult, kisgyermekként csak nyűg volt a nyakamon. Mostmár látom a néptánc szépségeit.

Megpróbálod képviselni a hagyományos szépet. Vajon aktuális-e az a szép, amirõl a klasszikus esztétikák nyomában beszélünk?
Nem minden személynek és nem minden társadalmi rétegben, de szeritem az emberiségnek szüksége van a szépre. Ha ma nem is ugyanarra, mint régen, de fontos, hogy elhiggyék, hogy a világban még vannak szép dolgok. S azzal, például, hogy a néptáncot látják, talán egy kicsit jobban elkezdik értékelni a régi korokat. Elkezdenek azon is gondolkodni, hogy régen is éltek emberek, és tudtak élni egyik napról a másikra. Talán nemcsak rosszból állt az életük, ahogy sokan gondolják, hanem ők is ugyanúgy tudtak szórakozni, és nem kellettek drogok ahhoz, hogy az ember jól érezze magát.

Azt mondtad, hogy az embereknek szükségük van a szépre. Miért?
A mai világ elég szürke és monoton. A szép megnyugtat, vagyis engem nagyon. Ha zaklatott vagyok, akkor zenét hallgatok. Mostanában nem modern zenét, mert attól idegesebb leszek, hanem klasszikus, vagy népzenét.

Úgy gondolod, hogy a klasszikus szépre van szükségük az embereknek?
Az a baj, hogy az emberek többségének nem erre van szükségük, de erre kéne. Mennyivel jobb, ha elmész egy kiállításra, és megnézel egy régi festményt, mint ha néznéd a tévét. Ha az alkotó a személyiségét viszi bele a művébe, s őt látod a munkájában, akkor az előbb-utóbb befogadásra talál. Ez olyan, mintha valaki írna egy verset. Akkor szép egy alkotás, ha valamit képvisel, mert a szépség soha nem lehet üres.

Bálint Zsolt

Mesélj, kérlek arról, hogy milyen lehetőségeid vannak a tánccal?
A néptánccal számos helyre eljuthattam a világban. A legjelentősebb, hogy Bécsben táncoltam egy csoporttal. A néptánc által egy kultúrát, a saját kultúránkat ismerhetjük meg. Nagyon szeretem csinálni, és szeretném továbbra is űzni. Fontos, hogy tovább tudjuk adni a néptáncot fiatalabbaknak, és aztán együtt ápoljuk a hagyományokat. Rékával elkezdtünk egy csoportot tanítani Sárvásáron. Úgy látom, hogy szeretik, és mi is nagyon élvezzük. Nagyon remélem, hogy a jövőben folytatni tudjuk.

A te szótáradban mit jelent az, hogy szép?
Szép az, ami nem csúnya. De ez sokban függ az emberi nézőponttól. Mindenki mást tart szépnek. Nekem szép a tánc és a lovaglás. Lehet, hogy egy tárgy, egy ember, egy állat a létező legcsúnyább, de azzal, hogy én szépnek látom, a szememben azzá válik. Mondhatjuk, hogy szép egy virág. Egy ember szép a megjelenésétől, a viselkedésétől. Vagy szép egy állat, én legelőször a szemét nézem meg. Onnan döntöm el, hogy mennyire szép és mennyire barátságos.

Szerinted mitől szép a tánc?
A kalotaszegi néptánc a rengeteg motívumától, díszítésétől, figurájától szép, annak ellenére, hogy az egyik legnehezebb a világon. Maga az, ahogyan az öregek táncolják, és ahogy generációról generációra száll, teszi széppé. Korunkban sajnos már csak tánctanárok tanítják, felvételről. Az idősebbek már nem tartják fontosnak, hogy átadják ezt a hagyományt, vagy pedig ők maguk sem ismerik a lépéseket. Én nagyon szeretem a kalotaszegi legényest, ez az egyik legnehezebb férfias tánc. Persze ott van a páros tánc is: a csárdás és a szapora. 

Azt mondtad, hogy a hagyományos szépet át kell adni. Vajon aktuális-e ez a hagyományos szép?
Részben igen, másfelől nem. Például most voltunk egy táborban, Vésztőn. Rajtuk kívül még egy házaspár tanított táncot. Ők néma felvételekről tanulták meg az elemeket. Én nem mondom, hogy az nem szép, de nem mindengy, hogy valaki úgy tanítja azt a táncot, hogy egy néma felvételről látta csak a lépéseket, vagy a nagyapja a lelkét beleadva tanította meg neki. Másképp ragyog a szem is tánc közben, ha benne van az emberben közben az emlék, az élmény.

Van-e és egyáltalán, lehet-e még valami szerepe a szépnek az emberek életében?
Persze, hogy lehet. Az ember tudja alakítani az életét. Alakíthatja széppé, de ugyanakkor csúnyává is. Én a tánccal próbálom széppé tenni a saját életemet, és azokét, akiket tanítunk. A tánccal nagyon könnyű széppé tenni az életet, az ember akkor is táncol, amikor örül, és akkor is, amikor szomorú, mert ettől elmúlik a rossz kedve. A legtöbb ember pedig befogadja a tánc által nyújtott szépet. Úgy gondolom, hogy már a gyerekekkel el kell kezdeni. Ha gyerekkorban letesszük az alapokat, akkor később lesz, mire építsenek. A korunkbeli fiatalokkal már hiába kezdünk el foglalkozni,  mert őket már egyáltalán nem érdekli sem a néptánc, sem a hagyomány. Pedig szükség van a szépre azért, hogy a bensőnk ne legyen üres. Ha az ember léte nem szép, akkor már nincs is miért éljen.


A fában megbújó szépség


Dimény Róbert életét lassan 20 éve a fa megmunkálása, a fa szeretete tölti ki. Mikor szakmát kellett válaszania, asztalos lett. Közben állandóan faragott. Emlékszem, mint figyeltem kisgyermekként a műhelyben. Olyan lelkesen magyarázta, hogy mit hogyan kell, hogy képtelen voltam nem megszeretni a faragott fát. És hányszor ültem mellette, mikor orogonázott vagy gitározott, és mondta: „Énekelj! Hangosabban!” Mikor megkértem, hogy visszatekintve beszélgessünk ezekről a közös pontokról, kicsit vonakodott, de egyik delután leültettem a kerek asztalhoz magam mellé.

Hogyan kezdett el faragni? Hogyan emlékszik vissza az első próbálkozásokra?
Amikor elvégeztem a kilencedik osztályt, akkor indult egy műkedvelő csoport itt, Hunyadon, a kultúrház pincéjében. Egy körösfői tanár indította a másfél éves iskolát. Faragni tanított, és diplomát is biztosított. Mivel már iskolás korom előtt is szerettem a faragásokat, azonnal jelentkeztem a képzésre. Először csak rajzoltunk, és utána kezdtük próbálkozni a faragással. A kezdet nagyon nehéz volt, mert először rajzban kellett bizonyítani. Egy sarokba, a székre raktak egy vázát, és le kellett rajzolni, ahogy a váza árnyéka a székre és a földre vetődik. Csak egy ceruzát lehetett használni, vonalzó és radír nélkül. Először nem sikerült, aztán lassan, két-három hónap után kezdett alakulni. Utána kaptunk vésőket, a kalotaszegi motívumokat faragtuk, de ugyanakkor mutatott mást is, mélyfaragást, más stílusokat. Én inkább ezek felé hajlottam, de elsősorban a kalotaszegit kellett megtanulni. Egyszerű szélmintákkal, tulipánmotívumokkal kezdtük. Egyszerű használati tárgyakat, gyufatartót, szalvétatartót készitettünk, aztán mind nagyobb és nagyobb munkákat kaptunk. Alapvető követelmény, hogy legyen az embernek türelme, és érzéssel tudjon a fához nyúlni. Ma a faragás kicsit háttérbe szorult, de régebben nagyon sokat jelentett nekem.  Mindig volt bennem egy kis büszkeség, hogy meg tudtam tanulni, tudom csinálni, és mások is elismertek a szakmában.

Mit jelent a zene az életében?
A zene a másik nagy kihivás. Mindig is szerettem a zenét, így sikerült önszorgalomból, kis segítséggel megtanulni mandolinon játszani. A tanáromnak nagy türelme kellett legyen, mert nagyon ügyetlen voltam a zene területén, de szerettem csinálni. Utána egy énekkarban énekeltem, ahol úgyszintén próbára tettem a tanáraimat a botfülemmel. Ezután jött a gitár. Néhány akkordot leírtak nekem, megmutatták, hogy hogy kell lefogni, és aztán önszorgalomból tanultam meg a technikát. Az orgonálást viszont teljesen magamtól. Ismertem a hangjegyeket, a kottát és ahogy láttam másoktól, megtanultam. Azóta is átszövi az életemet a zene.

Mit jelent az a szó, hogy szép? Mi minden és mitől lehet szép?
Minden lehet szép. A környezet, ami körülvesz, az már attól szép, ahogy megalkotta Isten. Szép egy virág, vagy reggel a madárcsicsergés az udvaron, egy gyerek. Ha tudunk jót tenni valakivel, már az is szép. A szépre törekedni kell.

Mi szép egy emberben?
Elsősorban nem a külseje számít, hanem inkább, hogy milyenek a belső erényei, hogyan tudja megélni az élet különböző helyzeteit, nehézségeit, a próbákat. Hogy felül tud-e kerekedni az élet viszontagságain. Az igazán szép egy emberben, ha tud egy pohár vizet adni annak, aki rászorul, ha tud jóval fizetni a gonoszért, amikor megbántották. Az a szép az emberben, hogy minden más teremtény fölött áll, és a világmindenség koronája. Igazán az szép az emberben, amikor – a szó nemes értelmében – ember tud lenni.

Mitől szép a faragás?
Attól, hogy kifejezi az ember érzéseit, vágyait. Ábrázolja azt, amit lát. Azért is szép, mert az ember meg tudja örökíteni az utókor számára azt, amit ő is megtanult az őseitől, az elődeitől. A faragással tovább adhatjuk a következő nemzedéknek a csodákat.

Mitől szép a zene?
Attól, ahogyan egész életünket végigkíséri. A zene ott van akkor is, amikor gyászolunk, amikor két ember elválik egymástól, és akkor, amikor egy új élet kezdődik. A zenével ki lehet úgy az örömöt, mint a bánatot fejezni.

Beszélt arról, hogy a faragással megörökíti az értékeket a jövő nemzedékének. Aktuális-e a hagyományos szép?
Néha úgy látszik, hogy nem. Elavult. Mindenki újat, mást, jobbat szeretne. Kevesen vannak, akik őzik, ragaszkodnak a hagyományokhoz, de igenis, aktuális. Úgy gondolom, hogy az értékek ott vannak a múltban. Van, aki felismeri, van, aki nem. Az emberiség úgy léphet tovább, ha bizonyos értékeket megőriz a múltjából. 

Van-e, és egyáltalán lehet-e valami szerepe a szépnek, a művészeteknek az ember életében?
Kell, hogy legyen, hisz ezek nélkül nem is lennénk emberek. Az választ el, és különböztet meg az állatvilágtól, hogy szeretjük a szépet, képesek vagyunk szépet tenni, szépet alkotni. Az kell, hogy jellemezze az életünket, hogy törekedjünk arra, hogy jobbá, szebbé tegyük ezt a világot.
(Forrás: fenyhordozok.hu, 2007. október)




***

„Igazat írni”
Beszélgetés Kányádi Sándorral

Kányádi Sándor, akinek versein gyermekek százezrei nőttek fel, és még ma, felnőttként is hűségesek hozzá, egy tavaszias januári napon otthonában fogadott. Szép, gerendás ház, a szobában padlótól plafonig könyvek ezrei, a szabad falakon festmények, képek, mindenfele kerámiák, népi műremekek. Kérdésemre, hogy hogy érzi magát, egészségügyi problémákat és 77 évet emleget. 2009-ben elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét. Ahogyan évtizedeken át nevelte a magyarságot költészetével, úgy tanít ma is minden egyes mondatával…

Min dolgozik mostanában?
Egy ideje már nem erőltetem az írást, inkább átnézem a régi feljegyzéseimet, néha pedig elmegyek egy-egy találkozóra. Korábban, kivált, amióta nyugdíjas lettem, évente száz találkozót is tartottam, nemcsak iskolákban, és nemcsak a Kárpát-medencében, hanem távolabb is, de most már ezeket is egyre inkább kihagyom.

Miről szólnak ezek a találkozók?
A kölcsönös tanításról, tanulásról.  Egyszer egy fiatalember megkérdezte, miért szoktam önironikus lenni. Így aztán általa kaptam egy jó alkalmat arra, hogy megosszam a véleményemet: az önmagunkon való mosolyogni tudás tudománya a felnőttség egyik biztos jele. Erre még Arany János tanított meg bennünket, amikor a bukott szabadságharc után megírta a Nagyidai cigányokat, de erre nevel Illyés Gyula is, akinek a mondataiban mindig jelen van egyfajta önirónia. Tulajdonképpen minden egyes találkozó más miatt volt sikeres. Nagyon örültem, ha nemcsak gyerekek jöttek el, hanem minden korosztály képviseltette magát, iskolai végzettségre való tekintet nélkül. Ha pedig esetleg nem tudtam lekötni a közönségem figyelmét negyvenöt percig, akkor egészen bizonyos, hogy a hiba nem bennük, hanem bennem volt.

Ne mondjon ilyet! Önre nehéz nem figyelni…
Szerencsés embernek érzem magam, mert életem során nagyon sok gyerekkel találkoztam. Szerintem nincs külön gyermek- és felnőttvers, csak vers van. Persze létezik olyan, amit az ember esetleg nem ért egy bizonyos életkorában, de ha erővel bír az alkotás, akkor az olvasója előbb vagy utóbb “bele fog abba nőni”. Én például Petőfi, vagy Arany összes költeményét, József Attila műveinek nagy részét gyermekirodalomnak is tartom. Van egy régi hasonlatom, amely szerint a vers olyan, mint a lábbeli (csak éppen lelki lábbeli). Léteznek helyek, ahol a szülő, amikor a gyermekének cipőt vagy bakancsot vesz, igyekszik egy-két számmal nagyobbat keresni, abban a reményben, hogy majd lesz mibe belenőni. Vannak olyan sorok, akár teljes versek a magyar költészetben, amelyekbe egészen kicsi gyerekkortól öregkorig lehet nőni, anélkül, hogy elkezdene “szorítani”. Például: „A semmi ágán ül szívem,/ kis teste hangtalan vacog,/ köréje gyűlnek szelíden/ s nézik, nézik a csillagok.” Volt egy vitám egyszer emiatt a vers miatt. Azt kérdezték, hogy hogyan merészelek én gyereknek ilyen nehéz verset ajánlani? Pedig gondoljunk csak bele! Ha azt mondom egy gyereknek, hogy rajzolja le a semmit, akkor valamit kitalál, a felnőtt ezzel szemben elkezd okoskodni, hogy a semmit ábrázolni nem lehet. Akkor kinek is mond többet ez a költemény?


Írt egy verset Gyermekrajz címmel. Sándor bácsi, megmaradt a rigó feketének?
„Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet./ Minden, mint a nagyanyó haja hófehér lett./ Minden, mint a nagyapó bajsza hófehér lett,/ csak a fekete rigó maradt feketének”. Volt idő, amikor nem lehetett másról írni, csak az évszakokról, az állatokról, a madarakról, így aztán megszületett ez a rigós vers is, amit leadtam a Napsugárnál. Később az lett a címe, hogy Gyermekrajz. Egyik találkozó alkalmával elmondtam, sőt, meg is tanítottam ezt a költeményt a hallgatóságnak. Később, a fogadáson az igazgató odajött hozzám, és azt mondta: „Ej, Sándor bácsi, a rigó azért az megmarad feketének.” Nem értettem hirtelen, hogy miről is van szó, de aztán rájöttem, hogy ők bizony kiéreznek valami fontosat belőle. Hiába magyaráztam nekik, hogy ez “csak” egy gyermekrajz, metafora lett ebből a versből, és ami érdekes: nemcsak Erdélyben, de Jugoszláviában, Felvidéken, Kárpátalján, Szlovákiában is kiérezték ezeket a tartalmakat, holott ezek megfogalmazása nem is volt szándékos.

Az évek során változott-e valamit a költészethez való viszonya?
Azt szoktam mondani: „több évszakot írtam, mint amennyit értem/ akár a befagyott patak/ citeráztam a dermesztő télben/ jeget-pengető hangokat/ kapaszkodtam őszi levébe/ óvtam hiszékeny ágakat/ hogy akarata ellenére/ senkit se boldogítsanak”. Én vershitet nem cseréltem, ugyanazt vallom ma is, amit régen. Lehet, hogy már elavult a célom, de mindig is igazat szerettem volna és tisztességesen írni, úgy, hogy az én négy elemit végzett, de egyébként művelt és olvasott édesapám is értsen belőle valamit. Van egy nagy görög költő, Kabafisz (Kavafis), akinek egyik strófáját már elég idős fejjel olvastam, és azt mondtam rá: ez olyan, hogy akár én magam is írhattam volna. „...soraid úgy legyenek megírva,/ őrizzenek, tudod, valamit életünkről,/ S minden ütem és fordulat arról valljon, hogy itt/ Alexandriáról ír alexandriai.” Vagyis: minden ütem és fordulat arról valljon, hogy itt Transzilvániáról ír transzilvániai, Erdélyországról ír erdélyországi.

Ma milyennek látja a művészek helyzetét?
Napjainkban ugyanolyan példányszámban jelennek meg a verseim, mint a régi időkben. A kiadóknak eddig csak hasznuk volt belőlem, és elég sokan irigyelnek is emiatt. A Napsugárnak hetvenezer olvasója volt, akik velünk együtt nőttek fel. Nekik immár gyermekeik, unokáik vannak, és ők ugyanúgy hűségesek hozzánk. Az alkotók többsége ma abból él, hogy a markát tartva házal, vagy pályázatot ír, de azt rendszerint az nyeri meg, akinek befolyásos kapcsolatai vannak. Az ilyen hozzáállást régebben elítélték, ma bevett szokás.

Ön szerint ma könnyebb magyarnak lenni, mint néhány évtizede?
A történelem során magyarnak lenni sosem volt könnyű. Húsz-harminc évvel ezelőtt olvastam egy angol futurológus jövendölését, miszerint ötszáz év múlva Európában három nyelv lesz: egy nagy szláv, egy nagy germán, amelybe beépülnek a latin nyelvcsaládok is; és a magyar, mert az nem lesz hova beolvadjon. Persze, ezt így is fel lehet fogni. A pártatlan angol tudós véleményét én persze ironikusan nézem, de azért próbálom egy kicsit komolyan is venni. Miért is ne? Tulajdonképpen ma más okok miatt nehéz magyarnak lenni, mint azelőtt. Meglátásom szerint az egyetlen okos hozzáállás, ha békében élünk együtt azokkal a nemzetekkel, amelyekkel körül vagyunk véve.

(Források: fenyhordozok.hu, Arcok és álarcok, 2007.; goldspirit.hu, 2010)

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....