2012. május 31., csütörtök

Elfogadás

Valami csendes beletörődés - szerintem az elfogadás a kulcs az emberi kapcsolatokban: amikor valami okán belemegyek abba is, hogy a másik bánthat, megerőszakolhat, azt ad, amit akar - virágot vagy kardot - , s nem várom, hogy mást tegyen. Szeretetből elfogadunk olyasmit is, ami nem jó, amit nem értünk, hogy miért kaptuk? És ez így van jól!

De az, hogy elfogadunk valamit, az még nem jelenti azt, hogy nem is fáj...

2012. május 26., szombat

Odafigyelés

Néztem az embereket az utcán. Ültem a buszon, a forgalmi káoszban, a forróságban és figyeltem őket - ahogy járnak, ahogy tüsszentenek, ahogy megérintik egymást, ahogy kerülgetik az idegeneket. Ők nem láttak engem... mindenki el volt foglalva saját magával: rohantak, futottak erre-arra - mindenki megy valahova.


Egyik helyen egy idős néni árulta kerti virágait. Ült egy kapu előtt a lépcsőn, feketébe volt öltözve és színeket tartott az ölében. Kínálgatta, mutogatta, a legtöbben rá sem néztek, csak elszáguldoztak mellette. Az emberek - mint én is - sokszor elvárják, hogy odafigyeljenek rájuk, hogy megértsék őket, hogy foglalkozzanak velük, miközben ők maguk egyáltalán nem szentelnek másoknak olykor még csak egy pillantást sem. Ilyen az ember... mindenkinek saját maga az első, ahogy Szabó Lőrinc is fogalmaz: "mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb" - és ez így is van rendjén.

A világon boldogulnunk kell magunkban, nem szabad egymásra várni, mert abból stagnálás lesz. Azonban mindig akadnak olyan felemelő pillanatok, amikor valaki odafigyel ránk, amikor valaki lehajol a virágot áruló nénihez, és megérti, hogy mások életében és vannak drámák, nyomorúságok, félelmek, bizonytalanságok, nem csak az övében. Azt hiszem, hogy ezekre érdemes odafigyelni igazán, valamint ezekre kell emlékezni és őrizni őket.

Attól kerek a világ, amikor valakinek az életében - egy barátnak, rokonnak vagy idegennek - talán egyetlen pillanatra is, de fontosabb tudsz lenni, mint saját maga...


2012. május 21., hétfő

Szimbólumok

Nem tudom, más hogy van vele, de a saját életemen azt látom, hogy tele van szimbólumokkal, olyan jelképekkel, amiket mások kreáltak vagy én hoztam létre magamnak. Mindegyik él, mozog és lélegzik, és ha rájuk nézek, akkor mondanak valamit - nosztalgiával, reménnyel, hittel töltenek be, és lehet, hogy buta meg naív, de erőt adnak.

Csak néhányat emelek ki...

A narancs azt mutatja, hogy honnan hova jutok - minden vég egy új kezdetet rejt magában. Egy éppen felreppenő szarka a mezőn mindig emlékeztet arra, hogy bármilyen nehézségek vannak, az élet akkor is szép, és minden rendben van. A pipacs jelzi a szép kapcsolatokat, az emberek által nyújtott csodát, az áldást, amit mások lelkébe viszünk, vagy amiből részesülünk barátaink révén.

És a legszebb a világban az, hogy minden összefügg mindennel: a szimbólumaim is! Íme:


(A festmény Ferencz Erzsébet munkája. Köszönet érte neki és Barinak)

2012. május 19., szombat

Színről színek

Olyan naív néha az ember... Azt hiszi, hogy élni csak annyit jelent, hogy élsz, szeretni csak annyit, hogy szeretsz. Közben pedig a világnak annyi árnyalata van: zökkenők és buktatók, színek, kavalkádok, amik elvakítanak, megbabonáznak, elkábítanak.


És én is olyan naív vagyok... Elhittem sokszor, hogy velem nem fordulhat elő ez vagy az, például, hogy bántok. Pedig bántottam sokszor, sokakat - önzésből, butaságból, csak azért, mert nem láttam színről színre a valóságot, és mert olyan könnyű megtenni, olyan könnyű ártani másoknak.

Lehet, hogy ami fehér az tényleg csak fehér, ami fekete az csak ennyi: fekete - és nincsenek árnyalatok? Nem hiszem... Lehet, hogy élni mégis csak annyi, hogy élsz, szeretni pedig csak annyi, hogy szeretsz? Nem tudom... lehet...

2012. május 15., kedd

Egyetlen út


Ha gondolkozok a történteken, akkor arra kell rájönnöm, hogy a gyilkosom vagy. Ha feltétel nélkül elfogadom, amit mondassz, akkor én vagyok a bűnbakk, aki ölt, te pedig az áldozatom.

Ezek közül egyik sem jó... valakit megsemmisít, úgyhogy azt hiszem, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy szeretek, s nem keresek válaszokat, sem felelőst, csak maradok a barátod. Akárhogy teszem-veszem, bárhogyan gondolkodom, vagy fogadok el valamit, ez az egyetlen, ami mindenkinek jó lehet...

2012. május 12., szombat

Ez is tégla

Írtam itt már arról, hogy az élet egy rakás leckét kínál fel nekünk, ha kell, akkor újra és újra, egészen addig, amíg megtanuljuk... S ha nagyon akarnánk okulni a tananyagból, akkor dob egy kavicsot, egy téglát vagy egy hegyet, ami annyira arcul üt, elkábít, vagy ha elég erős, akkor megsemmisít.

Nemrég megint kaptam egy ilyet, mámorító volt. Ezúttal azt tanította: "Orsi, már megint nem az az első, ami igazán fontos! Már megint előtérbe helyeztél olyan dolgokat, amiknek nem ott van a helyük!" Ha aznap a terveimhez tartom magam, akkor nem kell részt vegyek abban, hogy meghalva találnak valakit a szomszédban, nem kell beszélnem a mentőkkel, rendőrökkel, családal sem, sőt, ma nem lennék "diplomás hazug" sem, hanem előbb élem meg a csodát.

Furák a dolgok, és az élet megint dobott egy követ. Az életnek van valami fanyar humorérzéke is, különben az én téglám nem egy ember élete lenne...

2012. május 3., csütörtök

Ajándék

Hogy csodákban részesüljünk, néha csak arra van szükség, hogy kinyissuk a szemünket és lássunk...

Van, aki soha nem követelőzik, ha sokáig nem találkozunk nem kérdi, hogy hol voltam, nem hisztizik, nem  is haragszik, csak örül. Annyira önfeledt, amennyire én csak különleges helyzetekben tudok lenni. Oda bújik, én belenézek a szemébe és magamat látom - tisztán. Aztán átveszem a hangulatát - a szimpla örömöt, a boldogságot, csak azért, mert az élet szép, s ha együtt vagyunk, akkor gyönyörű...


***

Hátradőlök a fűben, a pompázó almafa alatt. A távolban mennydörgés, körbevesz valami hűvöskés szellő, símogat a vihar előtti csend. Fölöttem pazar illatkavalkád, s közben méhek végzik a dolgukat: szállnak virágról virágra, zümmögnek - mintha mindet meg akarnák porozni, mielőtt ide érne az eső...

Él minden: a fű, a fák, a rovarok... és láss csodát: most én is. Ennyi van, azt hiszem ez az öröklét - meglátni néha az egyszerű és tiszta csodát!


Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....