Azt szokás mondani, hogy az igazán nagy dolgok mindig a csendben történnek - a magányban.
Én eddigi életemben kétféle magányt tapasztaltam: (1) az őrlőt, a biztonságtalant, a veszélyest, amiben egyedül vagyok, és nem lehet belőle kitörni; (2) a biztonságos, nyugodt magányt, amikor az agy, a szellem, a lélek olyan dimenziókba is képes eljutni, ahova másképp nem lenne lehetséges. Az előbbi megbénít, fél és nyüszít, a másik pedig ösztönöz, tettekre sarkall, kreatívvá tesz.
A kettő annyira különbözik egymástól, de egyvalamiben nagyon is hasonlít: mindkettő eltávolít az emberektől több-kevesebb időre, kiszakít a világból. A magánytól olyanok leszünk, mint a születő kisbaba, vagy a haldokló aggastyán, meztelenek, kiszolgáltatottak, menthetetlenül szuverén lények.
