Integetek

Mikor kicsi voltam, nagyszüleim néha kivittek minket, unokákat a mezőre. A közelben voltak a vasúti sinek, és mindig, ha jött egy vonat, akkor abbahagytuk bármit csináltunk és integettünk. Az emberek közül páran viszonozták a köszöntést, ahogy az unott és koszos ablakon át megláttak minket. Legynagyobb öröm az volt, amikor fogadhattuk ezeket a kézélóbálásokat - ismeretlen bácsiktól és néniktől, vagy olyan gyerekektől, amilyenek mi voltunk akkor. Valami érthetetlen varázsa volt ezeknek perceknek, a vastömeget, a vonatot valami életre keltette...

Ma, már valamivel felnőttebben én intek vissza a vonat ablakából egy mosolygó, izgatott-izgága kisgyermeknek...

Asztamindenit

Mondták sokan, hogy írjak ide, és ha nem is folyamatosan, de sok a régi bejegyzésekre érkezett szép reakció. Hogy szükség van-e az írásaimra? Nem tudom, mindenesetre most írok...

Kezdjük egy ilyennel...

Csodálatos társadalmunk van. Az ember tényleg minden teremtett ura. Vannak iskoláink, kórházaink, templomaink. Minden, de minden adott az elégedett és szép élethez. De valami mégsem jó... Miért van ez?

Az egy dolog, hogy itt minden a pénzről és az egzisztenciáról szól. Az emberek pedig belekeserednek a harcba, a bürokráciába, a nincstelenségbe, az anyagi világba, ahol törtetés és küzködés nélkül lehetetlen a talponmaradás. És mennyi értékes ember vész így el - mert hagyja magát...

Bánatban, siránkozásban, önsajnálatban tengődünk, mert boldogulni kéne valahogy, de ugyanaz a társadalom, ami megannyi lehetőséggel kecsegtet ugyanakkor le is húz, megbélyegez, ha nem vagyunk törtetők. Mert nincsenek munkahelyek, nincs pénz (ami van az se a miénk) és akkor - az anyagi világban - semmi sincs. Az ember ettől egyre fusztráltabbá, ellenségesebbé válik a nincstelenség miatt. Az emberiség érző fele radikális változásokat követel...

De mindig van kiút, amíg az élet él és élni akar...