2010. április 23., péntek

Integetek

Mikor kicsi voltam, nagyszüleim néha kivittek minket, unokákat a mezőre. A közelben voltak a vasúti sinek, és mindig, ha jött egy vonat, akkor abbahagytuk bármit csináltunk és integettünk. Az emberek közül páran viszonozták a köszöntést, ahogy az unott és koszos ablakon át megláttak minket. Legynagyobb öröm az volt, amikor fogadhattuk ezeket a kézélóbálásokat - ismeretlen bácsiktól és néniktől, vagy olyan gyerekektől, amilyenek mi voltunk akkor. Valami érthetetlen varázsa volt ezeknek perceknek, a vastömeget, a vonatot valami életre keltette...

Ma, már valamivel felnőttebben én intek vissza a vonat ablakából egy mosolygó, izgatott-izgága kisgyermeknek...

4 megjegyzés:

*cs.t.* írta...

Imádtam mindig vonatozni, és hiába "nőttem fel":), ez a 'szokás' megmaradt. Szép emlékek, szép élmények. Olyan.... emberséges.
Köszönöm ezt az írást!

Dimény Orsi írta...

Emberi és emberséges, de valahol ott van mögötte az Isten is...
Szívesen:D

birkás

*cs.t.* írta...

Szeretnék újra veled együtt integetni!:)

Évi írta...

Várom az új bejegyzéseidet;)
http://csillagtunder.blogspot.com
(L)
;)

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....