Ma egész nap Túrmezei Erzsébet Ha valaki elmegy c. verse kavargott bennem:
Elfut az alkalom.
Elfut az életünk.
Ma még szolgálhatunk,
ma még szerethetünk.
Ma még bocsánatot
kérhetünk, adhatunk,
Egy-egy kedves kezet
ma még megfoghatunk.
(...)
Hiszen a ma mindig
Sürgető alkalom.
Elfut a pillanat!
Drága az alkalom.
(részlet)
S csak ennyi van... ma még szerethetek, megbocsájhatok, ha indokolt elnézést kérhetek. Nem új keletű, hogy előszedem ezt a témát. A halál szar ügy... Lehet, hogy van értelme, lehet, hogy nincs - minden esetre fáj.
Minden napomat úgy kéne éljem, mintha az utolsó lenne. Ez általában nem jön össze, mert hiába írom le, valahogy távolinak tűnik, mintha nem következhetne be soha. De tulajdonképpen vannak pontok, amikor meghalunk - amikor valahogy, valamilyen formában kilépünk a saját életünkből, egy másik, egy új létformába. Olykor van hozzá nézőközönség, máskor nincs, néha felénk nyúl közben egy kéz, megsimogatja a homlokunkat vagy visszaránt, máskor kapálózunk, mégsem felel senki.
Lehet, hogy az élet rendje a halál? Lehet, hogy normális az, hogy elpusztultam hat éve, elmúltam hat hónapja, pár hete, pár nappal és pár órával ezelőtt is? Fene tudja... De a humuszból mindig kinő valami...
Ma még egy-egy kedves kezet megfoghatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése