Egy-egy pillanatban tényleg azt érezzük, hogy szanaszét szakadunk, darabokra törünk, éget, viszket, kapar, szúr, és mindenféle éles tárgyat forgatnak a testünkben. De megedződünk. Észrevétlenül és biztosan. Ugyanaz a fájdalom holnap már nem visel meg annyira, mint tegnap, sőt, elmúlik, és amikor visszanézünk, azt látjuk, hogy nem is volt olyan rossz, és talán képesek lennénk rá megint, még egyszer. De mikor eljutottunk ide, akkor már nem kell megismételni semmit, akkor történhetnek új dolgok. Lehet, hogy még nehezebb lesz, és még jobban fog fájni, de azt is végig csináljuk, azt is megéljük, azt is túléljük, és abból is csak a szép emlékek, a "mégsem volt olyan rossz" marad meg.
Hisztizni könnyű, és gyakran kell is...
Egy létrán mászkálunk egész életünkben, próbálunk mindig feljebb és feljebb jutni, néha visszalépünk, ugyanattól szenvedünk, mint korábban, máskor felkapaszkodunk egyszerre több fokot is. A végén pedig eljutunk valahova, és már nem ugyanazok vagyunk, mint amikor elindultunk. És nagyon sok múlik azon, hogy vigyorogva, vagy hisztizve tesszük-e meg a felfele vezező utat...
2 megjegyzés:
A hiszti sem mindig hiszti... úgy értem, ha át kell élni a fájdalmat, meg kell tenni.... csak nem kell túlzásba vinni azt sem:DDDDDDD
Igen, drága Siblingóza:) Épp erről írtam, a hiszti olykor kell...
Megjegyzés küldése