Véletlenek...

Érdekes ez a szó... és olyan gyakran élünk vele...
Véletlenül tapostam a lábadra, véletlenül estem el, véletlenül láttam egy nyulat, véletlenül buktam meg, véletlenül dobtak ki a munkahelyemről, véletlen, véletlen, véletlen, és ezredszerre is véletlen.
Én nem akarom érteni ezt a szót... Meggyőződésem, hogy mindennek van értelme, minden, de minden okkal történik: ha meggyújtok egy gyufaszálat, vagy ha megnyerem a lottó-főnyereményt. A fejlődésemet szolgálja az, ha megiszok egy üveg sört, és ha elolvasok egy könyvet - csak legfeljebb másként hat, és más érzékemet erősíti vagy gyengít. Minden múltbéli esemény rányomja pecsétjét a jövőmre. A MOST-tól holnap más ember leszek, ha nem is gyökeresen változtatott meg, de akkor is más leszek, egy szikrányit, vagy egy szilánknyit.
Semmi nem mindegy, és semmi nem VÉLETLEN.
Néhány hónappal ezelőtt történt. A buszon ráléptem egy bácsi lábára, nem ritka esemény a tömött harmincason. Bocsánatot kértem, mint egy jólnevelt egyetemista, a bácsi meg vigyorgott, és azt mondta: "ez jelent valamit". Nem hagyott gondolkozási időd: "Tudja hogy mit, kisasszony?". Megráztam a fejemet: nem, nem tudom (és nem is érdekel). Illedelmesen megmondta, hogy mit jelent. Elmosolyodtam, tisztelettudóan köszöntem, majd vigyorogva szálltam le a buszról. Nem emlékszem, hogy milyen nap volt, nem emlékszem arra sem, hogy mit csináltam azután, csak ennyi: "véletlenül" ráléptem valakinek a lábára.