Válaszút

Néha megtörténik... Néha az ember lúzernek érzi magát. S most így vagyok vele én is. Nemcsak most - sokszor. Vannak kudarcaim: kicsi és nagyok, másokéhoz képest mérhetetlenek, de legalább vállalom értük a felelősséget. Sokszor nem világos, hogy hol rontok el dolgokat, máskor egyértelmű, hogy miért nem úgy alakult egy-egy szituáció, ahogy szerettem volna.

Figyelmet és törődést adok embereknek, s nem értékelik, eldobják, megtapossák, vagy csak szimplán hátat fordítanak neki. Másoknak alig adok - ők mégis szeretnek, keresik a társaságomat. Milyen kell legyen az ember? Milyen kell legyek, hogy jó legyek? Már nem érdekel. Igazából nem felelhetek meg mindenkinek. Ez van. Ez vagyok. Ez a csomag. Akinek nem tetszik, annak fel is út, le is út!

Fellegváraim

Egy álom volt, amilyenről 8-10 éves királykisasszonyok álmodnak a várban, a falaik mögött, ahova rejtelmes és legyőzhetetlen gonosz erők zárták őket. Ahogy a legtöbben komolyan veszik az álmaikat, én is beleéltem magam egyikbe-másikba. De ha ez az egész nem volt valóság, akkor az érzések hogy lehettek volna azok? Mindannyian pompás meseírók vagyunk. Elképzelünk dolgokat, s mikor nem úgy alakul, ahogy előre kiterveltük, akkor húzunk még egy támfalat a meglévő mellé, hogy még véletlenül se lehessen áttörni azt. Ezt tesszük azért, mert abban a tévhitben élünk, hogy attól fogunk szenvedni, ha mások látnak minket... pedig... pedig az csak felszabadít(ana) önként vállalt rabságunk alól.

Minden álomnak alapja van - ha nem is olyan erős és kitartó, mint gondoljuk, de van neki. S mikor ezekre építkezünk, akkor tulajdonképpen fellegvárgyártásba kezdünk. Az lehet, hogy bizonyos szempontból előre visz, de a legtöbb szempontból nem, sőt csak hátra vet. Eközben pedig én, támfallal erősített fellegváram kövei mögött dohosodok és penészedek - ráadásul még az idő is tellik.

Még ma is számít egy-egy álom - hazudnék és csalnék, ha azt mondanám, hogy nem. Közhely, de igaz, hogy az ember mindig azokat a dolgokat bánja meg a legjobban, amiket elmulasztott, mert már soha nem fogja megtudni, hogy mi lehetett volna akkor, ha...

Abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy a falakra egyáltalán nincs szükség. Talán elég lenne szárnyakat növeszteni, s néha kirepülni a fellegváramban minden oldalról rámvetülő árnyék hűvösségéből...

A kő

Egy kő vagy egy fa, amit lassan elkezd emészteni az idő vasfoga. Ennyi marad az emberből - egy ember munkájából, energiájából és szeretetéből. Aztán elkezd málani a kő, az évek egyre jobban kikoptatják mások agyából az emlékeket, s lassan már alig gondolnak ránk: elfogadják, feldolgozzák, megértik és aztán megszokják a halálunkat, és hogy már nem vagyunk többé.

Néhány kiváltságos ember emléke azért megmarad évezredeken vagy évszázadokon át, de a nagytöbbséget a feledés hantolja el. Mindezzel együtt valami azt súgja, hogy ez így van jól, mert igazából nem az a legfontosabb, amit magunk után hagyunk, hanem hogy életünkben milyen érzéseket keltünk a szeretteink lelkében.

Olyan rövid ez az élet, hogy szenvedéssel, boldogtalansággal, haraggal, békétlenséggel töltsük meg... S az a néhány évtized, amíg itt vagyunk, ha rövid is, de legyen minőségi, legyen szép, amire jó visszaemlékezni - mint a kis tetteimre meg a nagy öleléseimre. Idővel csak ennyi marad: az emlékek mások szívében - egy-egy mosoly vagy egy gondolat. S az az érzés arról szóljon, hogy mennyire szép volt velem és ne az maradjon, hogy mennyit tudtam szenvedni, sajnáltatni magam. Tulajdonképpen olyan mindegy, hogy ki miket csinál, ha egyszer bombákat szór el maga körül a világban, s azzal másokat ripityára tör...

Csak az a kő marad, amibe a nevünket vésik, s még pár betűt, amit valaki helyesnek gondol. S hihetetlen, most még olyan nehéz elképzelni, hogy pár évtized múlva a szüleimnek, aztán egyszer majd nekem is lesz egy ilyen...

Félelem - falak

Nap mint nap olyan szituációkba kerülhetek, amilyenben nem voltam korábban, vagy olyan lépéseket kell megtennem, amitől egész életemben féltem, rettegtem, amiket megkerültem, vagy feladtam. S nap mint nap, amikor hagyom, hogy ezek a helyzetek bekövetkezzenek, vagy meglépem, amit kíván, felszakad egy-egy szem az általam barkácsolt acélláncból és leesik egy-egy tégla a burokként körém csavart falaimból.

Ez kiszolgáltat ugyan mások kényének-kedvének, védtelenné tesz idegenek és barátok előtt, de valami könnyebbséget ad, valami magánytalanságot, ami szépséggel tölti meg az üres hétköznapokat is. Ha ledöntöm a félelmeimet, boldogabb vagyok, mintha nem tenném. Ha megsemmisítem őket, több mindenre vagyok képes és megvalósíthatok olyasmit is, amit korábban elképzelni sem tudtam. Nem hiszem, hogy a félelemnélküliség jelentené a bátorságot. Aki nem retteg semmitől, az bolond, aki mindenkit bizalmába fogad, az naív. Az igazi bátorságot a félelmeim leküzdése, s a hitemben való bizalmam teljes megvalósulása jelenti.

Az út

Ott voltam... ahol életem eddigi legjelentősebb pillanata, legfontosabb döntése zajlott le, és ahol eldőlt minden azóta eltelt napom - meghatározza a tetteim és mulasztásaim jelentős részét. Kerültem a helyet - régóta, aztán ma mégis kénytelen voltam arra menni. Láttam az utcát, néztem hosszasan. Most üres volt - kicsit más az este meg a forgalom, mint amire emlékszem, és most emberek sem jártak a környéken. Bizonyos szempontból egyedül voltam, bizonyos szempontból nem. Villogtak, száguldoztak az autók, elvakítottak, s mintha ismerném őket mind személyesen. Tűrtem az ijesztő fénycsóvák közeledését - aztán mikor odaértek hozzám (minden esetben) rájöttem, hogy mégsem tudok róluk semmit.

Nem fáztam, nem éreztem azt sem, hogy tovább kéne mennem. Meg sem untam a nézelődést, csak kerestem a pozíciót, a pontot, ahol fontos szavak hangoztak el valaha, és ahol meghoztam A döntést. S ekkor már tudtam, hogy értelmetlen itt lennem, mert amúgy is ezerszer láttam ezt a képet képzeletben, ami innen nyílik az útra. Akkor sem érzékelhetném ilyen tisztán ezt a helyet, ha a szemem ép lenne. Akkor a legélesebb minden, ha gondolatomba villan A pillanat, amikor elengedtem őt.

Továbbléptem - a jelenben, a múltban és képletesen is. Nem kell többet újraéljek, mert elégszer láttam képzeletben ahhoz, hogy pontosan tudjam, mi történne később. Nem kell a többi helyszínét megnézni, tudom a döntésem következményit, ismerem minden hajlatát, rezzenését, valótlan-valóságát.

Tudom milyen - s tudom azt is, hogy mindig ismerni fogom. Néhány kép van a helyből, amit képtelenség kitörölni - ha akarnám se tudnám, és ha valaha azt fogom mondani, hogy elfelejtettem, akkor büntessetek meg, mert hazudok! A képek, a döntés - eddigi életem legjelentőségteljesebb pillanata és legfontosabb döntése meghatározza, hogy ki vagyok most, hogy kivé váltam.

A palota jó lesz?... "Nem-nem, inkább a kunyhót kérem!"

Tessék:

"Szép öcsém be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál." - írja Arany János a Toldiban. Talán ugyanezekkel a szavakkal fejeznék ki néhányan magukat ma is, de mivel nem ismerik a költeményt, csak ennyit mondanak: "Apám is szegény volt, én is az maradtam", vagy "Vannak emberek, akik szegénységre születnek". Itt még nyelek egyet, aztán megjegyzik: "S nekünk itt a helyünk, ezt kell elfogadni, sajnos a gyermekeinknek is csak ennyi jut" Na ez a kijelentés már jó nagy lendületet ad, hogy a falra másszak.

Igen, ez ilyen... több ezer éve a társadalmunk így épül fel: vannak benne tehetősebb és rosszabbul szituált emberek, családok. De ez még nem jelent semmit. Egy szegény ember, 1-2 szobával a házában miért lenne több vagy kevesebb, mint az, akinek 12 szobája van? Nem élhet ugyanolyan teljes és minőségi életet, mint a másik? Nehezebben boldogul, tény, többet kell dolgoznia, meg hinnie és reménykednie...

"De értsd meg, hogy szegények vagyunk" - nagy orrlógatások és szenvedés - "Nekünk soha nem lesz...", "Mi soha nem fogunk...", "A társadalmi különbségek...", "Sajnos a gyerekem se...", "Neki sem jár több..." Kissebbségi komplexus*pesszimizmus a köbön, na az aztán a halálos fegyver - s mindig önmagunk felé irányul... "Megalázó ez a szegénység, nagyon..."

Minden, de minden legnagyobbrészt a fejben dől el. Ha úgy állok hozzá, hogy többre vihetem, mint a szüleim, akik nehéz munkával megkeresett kenyeret ettek, akkor minden esélyem meg is van rá, de ha belesüppedek az általam kreált alacsonyabb rangúságba, akkor mindigis ott fogok maradni. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy leírjam magam! Úgy minden könnyebb, ha kijelentem: "hát nem lesz soha szebb házam, mert szegény vagyok" - és akkor nem kell erőfeszítéseket tenni, hogy jobb legyen... Sokkal könnyebb pokollá tenni a magunk és egymás életét és azt elviselni ezzel a hozzáállással, mint tenni valamit a változásért - azért, hogy többre vigyem.

"Sajnos a társadalmi helyzetem... nem tudok a gyerekeknek többet adni, nem tehetek semmi többet érte" (Kérdem én, akkor miért vállaltál gyereket???) - aztán: "Jaj, fiam, olyan szegények vagyunk, látod hogy élünk, sajnos te is ugyanilyen sorsnak nézel elébe" - és ha ezt a gyerek minden nap hallja, akkor elhiszi, és ő is ugyanilyen kissebbségi komplexusos és pesszimista lesz, és még a lehetőséget is elvetted tőle (TE, a szülő!!!), hogy többre vigye! Szegénynek lehet születni, de szegénységre nem - mert (még egyszer) ez a fejben dől el - 2 szobás házban is lehet minőségi életet élni - rácsodálkozni a világra, egymásra, örülni a szépnek, egészséges és szeretetteljes kapcsolatokat építeni! És NEM, kedves Toldi Miklós, NEM a társadalmi helyzeted a hibás, ha nem tudod segíteni, hogy többre vigye a gyermeked, hanem TE vagy a GYENGE, mert begyepesedett és múltszázadi a gondolkodásod, amivel lehúzod magadat, de őt is! A ROSSZ anyagi (vagy vélt előnytelen társadalmi) helyzet csak JÓ ürügy és JÓ kifogás arra, hogy ne kelljen köveket megmozgatni egy boldog és minőségi élet érdekében. A TE felelősséged, Toldi Miklós, hogy a gyerekednek jobb legyen, mint Neked volt. De ha Te csak arra vagy képes, hogy beleneveld őt abba a szarba, amit Te érzel (vagy amit szüleid beléd is belédneveltek), akkor inkább ne vállalj gyereket! Ne tégy pokollá még egy életet! A TE FELELŐSSÉGED!

Aztán Tolni szerencsére nem hitt a vitéz szavának, puszta erejével (és NEM származásátból kifolyólag) végül elnyeri tetteiért a király jutalmát. De ehhez el kellett indulnia - változatott, másképp csinálta, mint eddig! Volt célja, és elhitte, hogy lehet jobb is. Ez egy nem mindennapi történet - de tudod mit? Csak a hozzáállásod és a befektetett energiád szabja meg, hogy a Tied sikertörténet lesz-e vagy kudarc? Nem hiszem, hogy feltétlenül a 12 szoba jelzi majd a sikert... hanem a közérzeted, a mosolyod, az örömöd, a gyermeked öröme, a néha felhős, de tisztuló kapcsolatok, az önbizalom, hogy "héé, ha akarom lehet még jobb is"...

Szegénységbe, szegénynek lehet születni, de igazán szegénnyé csak lenni/válni szoktak az emberek!

Nos? Melyiket kéred? Palota vagy kunyhó?

http://www.youtube.com/watch?v=uPlsunWf368&feature=related

Szilánk

Lassan mindennek elérkezik az ideje... Mind őrizgetünk egy-egy szilánkot lényünk egészéből, ami lepattant rólunk egy-egy (darabokra)törés során. Így őriztelem egy részt Belőled is - hosszú éveken át: valami olyasmit, ami segít, hogy megtapasztaljalak mindig, amikor kedvem van, vagy nyugtalan vagyok. Titokban forgattam, nézegettem, szagolgattam, ízleltem néha. Aztán előbb képletesen, majd szó szerint is, szélnek eresztettelek!

Egy doboz mélyén volt egy rejtett darab, egy ideje már fölöslegesen - értelmetlen, vagy ha az nem is, de mindenképpen haszontalan kacat, ami visszaránt, s nem hagyja a totális elengedést. Zavaró a tudat, ha van egy lom, ami emlékeztet valamire, ami fájt egykor. Mert bármennyire is újrakezdünk dolgokat, mindig van hova nyúlni, ha szeretnénk, vagy ha nyugtalanok vagyunk.

Mostmár nincs. Olyan végleges az elengedés, olyan egyértelmű, világos és tiszta, ahogy annak lennie kell.

Mindennek eljön az ideje... Lehet sűrgetni, lehet visszafogni, de egyiket sem érdemes. Mind őrizgetjük a darabkáinkat - tartogatjuk, s egyszer csak értéktelenné válik a tárgy, amihez emlékeket kapcsoltunk. Ilyenkor érdemes megszabadulni tőle... Kidobni valamit csak egy pillanat - szétszórni valamivel több, de felvállalni a nélküle-létet, nos, annak szélsőséges esetekben, de sokszor egy élet sem elég. Ha mégis sikerül, minden új értelmet nyer - egyik pillanatról a másikra, mert ahogy szétszórtam részedet, már tudom, hogy soha többé nem tapasztallak meg.

De megy minden tovább a maga útján, és megélek valami mást...

Mókuskerék

Hihetetlen... Mire minden teendőm végére értem, mikor azt mondom, hogy na ideje egy kicsit magammal lenni, sőt mostmár ideje kicsit pihenni, azon kapom magam, hogy oda az év fele, amit nem biztos, hogy így kellett volna eltölteni. Rohantam, futottam megint. Betábláztam magam hetekkel előre, mint általában mindig - és most, az elmúlt fél évben is. Jöttek közben a jelek természetesen, hogy most talán nem így kéne. Beláttam magam is, hogy azok, amiket csinálok igazából nem fontos dolgok. Mégis hajt a világ, mint egy birkacsordát a pásztor.

Csak egy út kéne... hit, ész, bátorság, ügyesség, kreativitás, hogy kilépjek a mókuskerékből..

Ébredezés

Vannak pontok, amikor átértékelődnek az emberben a dolgai. Amikor egészségesek vagyunk, akkor nem tudjuk értékelni az apró pillanatokat. Például azt, hogy tavaszodik, hogy süt a nap, hogy megcsap az ibolya illata. Ezek kicsiny élmények, de hihetetlen szerephez jutnak olyankor, amikor kiszolgáltatottakká válunk. Aztán mekkora dolog egyedül elmenni 10 métert az EKG-ig gyalog, vagy a mosdóig, segítség, tolókocsi nélkül. Milyen nagy esemény lehet, amikor nem más takar be... és az mennyit számít, hogy vannak emberek, akik meglátogatnak a kórházban, délután felhívnak telefonon, kérdezősködnek, aggódnak, vagy kikísérnek a kertbe levegőzni. DE mekkora árulás velük szemben az, amikor nyűgölünk, nem szeretjük az életet, mekkorát vétünk ilyenkor azok ellen, akik felhívnak, meglátogatnak, kivisznek...

Vannak pillanatok, amikor átértékelődik minden. Problémák nem léteznek, vagy ha igen, akkor foggalmunk sincs róluk. Legalábbis nekem nincs. Mennyit hibáztam, mennyit bújkáltam és féltem ok nélkül - feleslegesen, butaságból, hülyeségből. Mekkora dolog az, mikor mindenki azt mondja: "most te vagy az első, minden egyéb csak másodlagos, harmadlagos, negyedleges lehet". És mekkora élmény megérteni azt, hogy ami rendesen fontosnak számít, sőt sorsdöntőnek érzünk, az mennyire kicsi, mennyire apró körülmény a nagy egészben, és lényegét veszti, mihelyt elfogadom, hogy most én vagyok az első...

Vannak pontok, amikor átértékelődik az élet. Isten azt mondja, hogy még mindig szeret - nem haragszik annyira, amennyire megérdemelném, és a régi egyesség még mindig él, Ő komolyan vette, emlékszik rá. Igen... Ő komolyan vette, és tartja is magát hozzá...