Kertecskék

Minden ember úgy születik, hogy van a lelkében egy kertecske, tele virágokkal, fákkal, bogarakkal - telides-tele az élettel, lelkesedéssel, álmokkal, csodákkal, hegyek-völgyekkel, zeg-zugokkal. Azonban nagyon sokan idejekorán kitárják ezt az emberek előtt: beengednek oda piszkos mancsokat és lábakat, megfontolatlanul, értelem nélkül, bedőlve pillanatnyi ígérteknek és ámításoknak. És sokszor, hjaj, de sokszor történik az, hogy az idegenek össze-vissza taposnak mindent – hazudva, csalva, törve-zúzva, rombolva, majd mikor kivonulnak onnan, hegek maradnak a nyomaik után: bekötözetlen és jóvátehetetlen sebek... A kertecske gazdája haldokolni kezd, aztán takarítani odabent, kirámolni a mocskot, ami maradt – ezzel együtt néha a szemétre kerül néhány értékes mag is, talán az utolsó és abból már nem lesz virág. Nő ott valami más, ami addig nem volt - lehet, hogy behurcolt gazok, lehet, hogy újjabb csodák. A sértett elindul egy másfajta úton, ha sok a gyom, akkor lefele a lejtőn - ki tudja hová, egyesek a szenvedélyekbe, mások a diliházba, vagy a pesszimizmusba...

Én nem ilyen vagyok, sosem voltam ilyen... Annyira nem, hogy sokáig senkit sem engedtem be oda, a kertecskémnek még csak a kapujáig sem. Idővel azonban túl üres volt – és összeszegettem virágaim magvait, és igyekeztem elültetni mások lelkébe. Így, vagy úgy, de mindenki eltaposott belőlük egy-egy szálat, senki sem tűr meg mást a maga portáján a sajátjain kívül. Az enyém pedig még mindig üres volt, növekedett ugyan illatban-pompában, de hiányzott belőle valami. Megnyílt a kapu, bejöttek páran egy képzeletbeli határvonal közelébe, éppencsak a vadregényes tájaimat súrolva, ahol még kényelmes volt, ahol még nem bántam volna annyira a rombolást sem.

Kertecském legmélyén – odabent a dzsumbuj kellős közepén, amit sűrű rengeteg védett a betolakodóktól – nő egy virág, ami meghatároz engem, ami ha elpusztul, akkor vele halok én is, de amit nem én öntözök, és nem én gondozok, hanem egy magasabb erő, amit nem érthetek. A fák és liánok közé egyetlen ember férkőzhetett be – csak egyetlenegy. Látott mindent, megkapott mindent, aki vagyok, meglátta azt a növényt is, amit féltve őrzök odabent – és rombolni kezdett. Könyörtelenül, kegyetlenül pusztított...

Mindenki eljut oda: „kit anya szült, az mind csalódik végül”...

Rá kell jönnöm, hogy az emberek nem jók vagy rosszak – ez a kategorizálás fabatkát sem ér. Csak emberek vannak, önzőek és magányosak, mint én, a maguk féltve őrzött világával, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ott, a kertecském középpontjában, a virágom körül. Vannak vidékek bennünk, amit magunk sem ismerünk annyira, hogy ápolni tudnánk. Ahhoz kertész kell, a Gondozó, aki lát, és még véletlenül sem rombol, hanem újabb és újabb magvakkal lát el attól a növénytől, ami mélyen a dzsungelemben létezik.