Ez egy nagyon kényes téma. Mert az újrakezdés mindig együtt jár egy zárszóval. Ha valaki elég bátor, akkor csak úgy kezd el egy új mondatot, ha az előző végére már pontot rakott. Lezárni valamit olyan végleges és megmásíthatatlan, hogy alapjaiban rendíti meg az ember. Gyökeres újratervezés. A legszigorúbb döntés a világon: tegnap még erre mentem, mától teljesen új irányba fordulok. Kiírni a pontot pokoli nehéz döntés. Rettenetesen nehéz...
Egyszerűen már nem csinálhatok úgy, mintha korábban mi sem történt volna. Nem megy minden ugyanúgy tovább. Bizonyos szempontból megint a nulladik kilóméterkőnél vagyok. Olyan, mintha valaki két kézzel átkulcsolná a bokámat és teljes erejéből rázna. Mint a fáról a gyümölcs, úgy hullnak le rólam a rétegek. Azok, amik lepotyognak, talán mind fölöslegesek voltak, de ami fontos, az marad.
Ha az újrakezdés mellett döntöttél, akkor gyökereinél rendíted meg azt, aki eddig voltál. Az újrakezdés az első, vagy inkább az első 20 millió pillanatban vérfagyasztó veszteséggel jár. Mindent tudtam magamról, az emberekről, a világról, amire szükségem volt, és amire adott pillanatban készen álltam. De most, hogy utól ért a döntés, a régi, megválaszoltnak hitt kérdések újra megfogalmazódnak. A vaskos és szigorú pont után csak kérdőjelek maradnak. Riasztó, rettentő kérdőjelek.
Hogyan kell élni? Hogyan kell jól élni? Hogyan kell szeretni? Hogyan kell jól szeretni? Kit kell szeretni? Ki a barát? Ki az ellenség? Visszafutni a gyökerekhez és ott leföldelni magam, vagy engedni, hogy sodorjon az ár? Egyáltalán ki vagyok és miben hiszek? És miben érdemes hinni?
Az újrakezdés legelőször egy pont, aztán veszteség, majd kérdőjelek. De jönnek majd újabbak, sőt felkiáltójelek is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése