2009. december 20., vasárnap

Karácsonyi őrület

Már megfertőzött mindenkit – keresztényt, zsidót, muzulmánt és ateistát.

Korábban... szebbnél szebb ajándékokat vettünk. Mindegy, hogy mi, csak lehetőleg minél többe kerüljön, vagy ha nem is, legyen a legszínesebb a csomagolás, minél vastagabb a „csokimáz”.

Aztán azt mondta a tévé, rádió, újság, internet, hogy gazdasági válság van. Fordult egyet a világ, és divatossá váltak a kézzel készített kütyük. Nincs már pénzünk drága ajándékra, helyét átvette a „szívből, csak Neked készítettem” szlogen. Mennyivel hangzatosabb és elmélyültebb ez, mint a csilli-villi drágaság.

Mikor születésnapod van, adok Neked valamit, ha karácsony van, akkor is.

Az ünnepek ma a pénzről szólnak: a gazdagságról vagy a szegénységről. Közben pedig, nagy szeretetünkkel éppen a lényegről feledkezünk meg, éppen arra nem jut időnk: az odafigyelésre – egymás lelkébe nézésre.

Mikor éppen ajándékozol, azt figyelmesen teszed-e? Amíg az üzletekben bóklászol, addig nem hiányzol-e valakinek nagyon-nagyon? Amíg a karácsonyi ételt-rendet teremted elő, addig nem vágyakozik valaki arra, hogy meghallgasd a gondját-baját?...

Mind a csodát várjuk... most éppen a karácsonytól. Ki a pihenést, ki a családi eseményeket, ki az ünnepet, ki a megváltót. Aztán eltellik a karácsony, jó volt szép volt, de mégsem történt semmi. Három nap múlva folytatódik minden ugyanúgy. Nincs csoda és belekeseredünk, hogy nincs.

De az ember még akkor is remél: majd húsvétkor, majd a születésnapján, majd a következő választásokkor, majd a következő vakációban, vagy ha megházasodott, ha gyermeke lesz, ha meghal... Akkor majd eljön a várva-várt csoda. DE akkor sem történik semmi, akkor is megy majd minden a régi kerékvágásban – ha van pénzünk ismét ajándékot veszünk egymásnak, ha nincs, akkor megint készítünk valamit, mert mindenki ezt teszi.

Leéljük az életünket úgy, hogy soha nem fedeztük fel a kiskutyánk, kismacskánk, apánk-anyánk, testvérünk, barátunk, párunk szívdobbanásának ritmusában bújkáló csodát... sem a fizikai test önmagában rejlő pompázatosságát – ami működik az ajándékaid nélkül is. Nemcsak a kiskutyád, kismacskád, apád-anyád, testvéred, barátod, párod sejtjeiről, szöveteiről, szinapszisairól van szó, hanem arról is, hogy ő odafigyel Rád. Hogy egy-egy pillanatban észreveszi azt, hogy milyen nagyszerű dolog a Te létezésed, hogy milyen szépen meg vagy „alkotva” Te is...

Figyelem-odafigyelés: ez a legtöbb, amit adhatunk egymásnak, és a legkevesebb, amivel tartozunk – a többi csak lom, kacat, haszontárgy vagy ideológia... Azt hiszem, hogy ez az első IGAZI lépés egymás felé – ezt nemcsak karácsonykor és a születésnapján tudod megvenni-elkészíteni neki...

Figyelj! – aztán jöhet az ajándékozás...

2 megjegyzés:

Vér Éva írta...

Nekem nem volt pénzem karácsonykor ajándékot venni.... így "csak" a szeretetemet tudtam adni.... akkor még szerelmes voltam, sajnos nem lehettem a szerelmemmel és sajnos nem lehettem Veled.... elfogadtam: ez van... voltam a szüleimnél, unokatestvéreméknél és nagyon jó volt... életem legjobb karácsonya.... (lehet, hogy a végén megszeretem?:) ... a szilveszterről nem is beszélve.... :)
Várom a további ébresztő írásaidat;) Ölellek!

Dimény Orsi írta...

Birkás!

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....