2010. január 12., kedd

BÚÉK

Mennyien vagyunk ezen a Földön, akik reménytelennek látjuk az életünket: egy csomó semmirekellő, degenerált féreg, akik csak jönnek-mennek a világ fertőjében, mélységes céltalanságba süppedve. Reménytelenül, elhagyatottan, magányosan, békétlenül, örömtelenül - megváltatlanul. Ma itt vagyunk. Holnap megint itt leszünk. Frászt - nem is vagyunk, csak vagyogatunk. Nézünk kifele a fejünkből, a semmibe - megfosztva önmagunktól és az üdvösség esélyétől... Ez ma a világ. Néhány lázas, gyerekcipős próbálkozás van ugyan imitt-amott, páran próbálnak kitörni, lázadni, de neszüket az önbizalmatlanság és bizonytalanság mélységes hallgatásba folytja. "Semmi vagyok! Gaz vagyok! Szerencsétlen!" - mondom magamnak, és valóban egyre kissebb, gazabb és szerencsétlenebb leszek.

Aztán egy nap - jó esetben - ráébredünk arra, hogy mennyi mindent elpocsékoltunk. Főleg az idönket: önsajnálatra. És akkor már próbálunk felemelkedni, de nem megy, mert semmik, gazok és szerencsétlenek vagyunk - innen már ki emel fel?... Rádöbbenünk, hogy az ég világon senki. Akkor még szerecsétlenebbekké válunk. És a lejtő egyre lejjebb visz, egyre mélyebbre és mélyebbre - mikor azt érezzük, hogy már elértük az árok legalját, akkor kiderül, hogy nem - lehet még sűlyedni, és még mindig, még mindig: feneketlen a lyuk.

Emberek, mi van velünk?... Hol van az, akire Isten azt mondta: "Ime igen jó!" Hol van? Nem találom a felszínen és nincs a fellegekben sem, hanem egy mély, sötét gödörben gubbaszt - reménytelenül. És senki, de senki nem fog oda lemenni, hogy felemeljen, SENKI!

Amíg én gödörben akarok lenni, addig ott is maradok - még ha nyomaszt is, ha félek a sötéttől, akkor is - mert semmi vagyok, gaz vagyok, szerencsétlen vagyok, és a semmiket, gazokat, szerencsétleneket senki nem veszi észre, és főleg nem emeli fel, SENKI! Meg különben sincs fény odalent! Feszengeni, sírni, fájni, nyüszíteni nem jó - az ijesztő, magányos, céltalan és reménytelen: így élni nem lehet. DE senki nem megy le, hogy felemeljen... SENKI!

Csak egyvalaki képes megszüntetni a nyüszítést, fájást, feszengést - és nem is kell önként lemenjen a gödör aljára : ÉN! Senki más nem jön le értem, hogy felemeljen, magamnak kell kijönni, és körülnézni: a világosságban. Lehet, hogy szemedem elvakítja a fény - lehet, hogy fáj, és rajtam múlik, hogy megpróbálom-e megint. Rajtam, senki máson sem. Elhiszem-e hogy vagyok valaki, hogy virág és nem gaz, hogy roppant szerencsés vagyok még így fénytől bódultan is?... Ha igen, akkor kezek nyúlnak felém - ha vísítok, sikítok és kapálódzok, mert ki akarok jönni, akkor talán 100 ember megijed, hogy magammal rántom, de csak lesz 1-2 aki utánam nyúl... De először nekem kell lépni - először kapálóznom kell - de csak akkor leszek rá képes, ha elhiszem, hogy bennem is van valami abból, amire Isten azt mondta a teremtéskor: "Íme igen jó!"

Amíg senkinek és szerencsétlennek vallom magam, addig senki és szerencsétlen maradok!

Kapálózásokban és felemelkedésekben bőséges Új Esztendőt kívánok!

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Az a baj, hogy én a kapálózásnál azok kezét is ellöktem, akik segíteni akartak...... :D lesz ez még így se.... Jót írtál, ismét;) :-*** birkááás

Dimény Orsolya írta...

Ez is egy lecke:) Köszönöm! birkásbaristehenes

Névtelen írta...

Én továbbra is várom Orsim új írásait!:)))

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....