Mikor kicsi voltam, nagyszüleim néha kivittek minket, unokákat a mezőre. A közelben voltak a vasúti sinek, és mindig, ha jött egy vonat, akkor abbahagytuk bármit csináltunk és integettünk. Az emberek közül páran viszonozták a köszöntést, ahogy az unott és koszos ablakon át megláttak minket. Legynagyobb öröm az volt, amikor fogadhattuk ezeket a kézélóbálásokat - ismeretlen bácsiktól és néniktől, vagy olyan gyerekektől, amilyenek mi voltunk akkor. Valami érthetetlen varázsa volt ezeknek perceknek, a vastömeget, a vonatot valami életre keltette...
Ma, már valamivel felnőttebben én intek vissza a vonat ablakából egy mosolygó, izgatott-izgága kisgyermeknek...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
-
Sokszor menni kell tovább. Felégetni a hidakat magunk mögött. Megszakítani olyan szálakat, amelyeken korábban a lét függöt. Engedni a halált...
-
Sejtekből vagyunk. Tetőtől talpig sejtekből. Voltam egy csomóféle órán, tudom, hogy milyen bonyolunt önmagában egyetlen egy sejt is. A sok f...
-
Gyakran megadatik az ember életében, hogy létrehozhat valamit, ami egészen addig még nem volt. Ez lehet egy finom étel, egy tökélesre kompo...
4 megjegyzés:
Imádtam mindig vonatozni, és hiába "nőttem fel":), ez a 'szokás' megmaradt. Szép emlékek, szép élmények. Olyan.... emberséges.
Köszönöm ezt az írást!
Emberi és emberséges, de valahol ott van mögötte az Isten is...
Szívesen:D
birkás
Szeretnék újra veled együtt integetni!:)
Várom az új bejegyzéseidet;)
http://csillagtunder.blogspot.com
(L)
;)
Megjegyzés küldése