2010. július 19., hétfő

Narancsjelzés


Az embert gyilkolja az egó - tartják sokan, s gyakran így is van, mert nem tudunk mit kezdeni vele. Hova tegyük? Öljük megy, mielőtt megteszi ő velünk? Vajon az megoldás? Kudarcom az egóm gyógyszere és mérge...

Egészen eddig két megmozdulásom fulladt igazából említésre érdemes kudarcba. Az első az volt, amikor egy téli estén útjára engedtem a középpontomat, akkor még mit sem sejtve, és többé nem jött haza. Aztán eltemettem, és már nem is fog soha hazajönni. Alkalmadtán leszakítok neki egy-egy szál narancssárga virágot, és rájövök, hogy mi volt a kudarcom értelme: megtalálni azt, amiről tudom, hogy nem képes meghalni, mert ha él, velem együtt teszi, és ha hirtelen elmúlik, akkor már én sem leszek.

A második említésre érdemes kudarcom az, hogy bejutottam meg nem is az orvosira. Illúziók dongtak addig körül, mint legyek a dögöt, aztán körbefogott az értelem, egy másféle, mint amilyennek korábban hittem. Mostmár tudom, hogy sosem leszek orvos - ahogy már korábban is írtam - legalábbis a szó hagyományos értelmében. Helyette inkább azzá válok, akivé lennem kell, szépen lassan a sikereim és kudarcaim árán.

Ez utóbbi olyan, ami kiteljesedésének pillanatában nagyon tud fájni, és mindig csak az ember értlmén, egóján és lelkén múlik, hogy hogyan lendül túl rajta. Legkönnyebben úgy, ha beleröhögünk a szemébe és úgy csinálunk, mintha nem is lenne - csak egy lecke, amiből tanulni kell.

Mindkét nagyobb kudarcom, és a kicsik is, amelyekkel naponta szembesülök tőlem erednek - a bizonytalanságomból vagy túlzott magabiztosságomból, és bennem zárulnak - megoldásaimban.

Sokan kudarcot kudarcra halmozunk, és nem értjük, hogy miért, de mindegyik ugyanazt jelzi: valami új következik (és ezt tekintem narancssárga jelzésnek) - vagy azért, mert a régi elromlott, vagy azért, mert tovább kell lépni. Kimászni a kudarc által ásott gödörből csak változtatással lehet, ami sokszor fájdalmas, de naponta teret követel.

Minden esetre - levonom a következtetésemet és tovább megyek...

2 megjegyzés:

Évi írta...

Mondtam már, hogy szeretlek?:)
"Legkönnyebben úgy, ha beleröhögünk a szemébe"
Ez a kedvenc részem! Mennyire igazad van!
Tanulunk élni.... és az élet megy tovább (L)
Ölellek!
(+ birkás:)

Dimény Orsi írta...

Szerintem nem kell élni tanulni... Minden az életre készítene fel??? De hiszen már ééééééééleeeeeeeeeeeeeeek:)

birkás

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....