2010. július 9., péntek

Iskola - oktat, nevel, vagy úgy rossz, ahogy van?


Még most is emlékszem, milyen izgalommal vártam az első tanítási napot. Aztán mikor végre elérkezett, hátamra vettem az iskolástáskát, kezembe valaki virágot adott: „A tanítónéninek” – mondta... Akkor már nem nagycsoportos voltam, hanem első osztályos és ettől rendkívül elégedett. Aztán telt-múlt az idő, és rá kellett jönnöm, hogy az iskola mégsem olyan jó buli, mint gondoltam. Követelőzött a tanító néni: „Írj egy nagy nyomtatott ííí-betűt! Románul mondjad, hogy mi van a képen! Add össze azt a két számot!” Teltek az évek. Mikor már nagyobb voltam rájöttem, hogy az időm legnagyobb részét az iskolában töltöm – tanulással. Aztán mehetek haza – tanulni. Legalábbis úgy mondtuk, hogy tanulunk, igazából feladatokat teljesítettünk, és közben valami ránk ragadt.

Ott kellett lenni mindenféle órán, akár szerettük, akár nem. És igazából az ember legkésőbb 7-8 éves korára már megtanulja átvészelni, hogy olyasmit is végig kell csinálnia, amit nem akar. Így esett például, hogy 5 éven át néptáncoltam, és gyűlöltem az órák minden pillanatát. Nem azért, mert a tanárok hibáztak valamit, csak egész egyszerűen nem értettem, hogy ezt mért kell nekem végigcsinálni akkor is, ha nincs kedvem? (Választott tantárgy volt, csak éppen senki nem kérdezte meg, hogy választom-e?)

Feszengtem sokszor, például amikor egy-egy tanár régi sérelmeit úgy „bosszulta meg”, hogy forgatta a naplót, felelőt keresve. Ma már úgy érzem, hogy ez nem több, mint lelki terror, csak azért, hogy bántsuk a másikat – "ha nekem szar volt, legyen ezeknek is az!"

Az iskola beskatujázott. Megtanított arra, hogy társadalmi lényként viselkedjek. Megtanítottak számolni, írni, olvasni, aztán kitárták a világot: történem, földrajz, biológia, fizika, kémia, vallás. Még olyan is volt, hogy erkölcsi nevelés, technológia, logika. Tanítottak négy nyelvet is: román, német, angol, latin – mégis csak egyet tudok: a magyart! Engedtek hetente egy órában énekelni és rajzolni is. A tanárok jegyeket adtak, mikor milyet: 1-től 10-íg mindent megtapasztaltam a 12 éves kiképzésem alatt.

Ma úgy gondolom, hogy az iskola igencsak meghatározta azt, hogy kivé váltam. A gyerek, az önmagát kereső naív, buta ember elmegy iskolába, és eltölt ott legalább 10 évet – most ennyi a kötelező, és már majdnem felnőtt fejjel hagyja el a padokat. Hát hogyne formálná testet-lelket-szellemet? Akarva-akaratlanul ráragad valami, ha nem más, akkor a hangulat.

Az iskola kő-keményen nevel és oktat – egész tömegeket, ha úgy tetszik: közhülyítés, olyanra formál megannyi diákot, amilyenné akar! Porigrombolja az embert, aztán épít rá valamit – valami társadalmit, ami elfogadható a többi leigázott és újjátajkolt lény számára. Mindenki ezt tapasztalta, a következő generáció miért ne? És hogy örülnek neki, mikor leteszik a képességi, az érettségi vizsgát!...

Az iskola bábui a tanárok – és legtöbbjük alá is veti magát ennek a szerepnek. Olyan diákokat formál, akik tudnak írni, olvasni, számolni, évszámokat, törvényeket, szabályokat magoltak be a tudomány és nem-tudomány különböző területeiről, de nem tudnak TANULNI, és nem tudnak GONDOLKODNI, és nem tudnak SZERETNI. Ugyanakkor idegroncsok is – megpillantják Azt a bizonyos tanárt az utcán, és rögtön haptákba vágják magukat.

Bár, rosszat mondani egyetlen tanárra sem lehet! Sőt, le a kalappal előttük! Ők is alkatrészei a gépezetnek, akik az elején lelkesek, aztán idővel, ahogy telnek az évek egyre szürkébbekké és hétköznapiakká válnak. Százaknak adják le a leckét és van köztük, akikkel hetente egyszer-kétszer találkoznak. Egyetlen tanár sem vállalhatja fel diákjai nevelését. Mert az órarend erre nem ad keretet – időkeretet. Heti egy-két órában nem lehet egymást sem megismerni, sem tanítani, ez csak egyvalamire elég: oktatni, szabályokat, törvényeket megismertetni, és rávenni arra a gyereket, hogy „megtanulja”. Csak hosszú idő után kezd derengeni valami a másik emberből – tanárnak is, diáknak is. A tanár-diák kapcsolatok leggyakrabban csak információ adásra-vevésre alkalmasak – tanításra aligha.

Természetesen és szerencsére volt alkalmam megtapasztalni az ellenkezőjét is. Ezek voltak azok a tanárok és tantárgyak, amelyek hatottak rám. És igazság szerint néha elég egy-két jó szó is, abban az egy-két órában hetente, hogy hassunk egymásra, és tanuljunk egymástól valamit. De ez csak akkor működik, ha tanár és diák egymásban nem az Alanyt látja: aki/akit oktat, hanem a partnert keresi! És tapasztalataim szerint ilyen tanárok igenis vannak.

Fiatalságunk nagyrészét az iskolában éljük le – nevelnek és oktatnak minket. Mióta józan eszemet tudom, mindig éppen „tanulok”, és századunk rögeszméje, hogy a tudás csakis az iskolában szerezető meg. Igazából egy tanár semmi mást nem tesz, csak éppen rombolja vagy építi egy másik emberi lény még kiforratlan lelkék.

Ajánlom: www.nomi.freeblog.hu

3 megjegyzés:

Évi írta...

"ez van".... :D "de van-e értelme azt mondani, hogy 'ez van', ha egyszer úgyis elmúlik?":D lesz ez még így se;)
Az kellene: az egyént hagyni kibontakozni, de talán nem az én tisztem ezt meghatározni.... :)
Jókat írtál:) ismét:)
& igenis elfogulatlan vagyok:)

Dimény Orsi írta...

Drága, elfogulatlan Sziblingózám!
Ez van... de van-e értelme bárminek is? - csak nézőpont kérdése, hogy mi számít, csupán személy és időpont függvénye. És tökéletesen egyetértek Veled:)

birkás

O.

Évi írta...

Mindennek van értelme, amit az ember megél és megszeret.... és nincs értelme annak, amit úgy hívnak: félelem... szeretni kell, ennyi az egész. (nem tudom, ez hogy kapcsolódik az iskola témához, de most ez jött:)
(L)

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....