Odafigyelés

Néztem az embereket az utcán. Ültem a buszon, a forgalmi káoszban, a forróságban és figyeltem őket - ahogy járnak, ahogy tüsszentenek, ahogy megérintik egymást, ahogy kerülgetik az idegeneket. Ők nem láttak engem... mindenki el volt foglalva saját magával: rohantak, futottak erre-arra - mindenki megy valahova.

Egyik helyen egy idős néni árulta kerti virágait. Ült egy kapu előtt a lépcsőn, feketébe volt öltözve és színeket tartott az ölében. Kínálgatta, mutogatta, a legtöbben rá sem néztek, csak elszáguldoztak mellette. Az emberek - mint én is - sokszor elvárják, hogy odafigyeljenek rájuk, hogy megértsék őket, hogy foglalkozzanak velük, miközben ők maguk egyáltalán nem szentelnek másoknak olykor még csak egy pillantást sem. Ilyen az ember... mindenkinek saját maga az első, ahogy Szabó Lőrinc is fogalmaz: "mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb" - és ez így is van rendjén.

A világon boldogulnunk kell magunkban, nem szabad egymásra várni, mert abból stagnálás lesz. Azonban mindig akadnak olyan felemelő pillanatok, amikor valaki odafigyel ránk, amikor valaki lehajol a virágot áruló nénihez, és megérti, hogy mások életében és vannak drámák, nyomorúságok, félelmek, bizonytalanságok, nem csak az övében. Azt hiszem, hogy ezekre érdemes odafigyelni igazán, valamint ezekre kell emlékezni és őrizni őket.

Attól kerek a világ, amikor valakinek az életében - egy barátnak, rokonnak vagy idegennek - talán egyetlen pillanatra is, de fontosabb tudsz lenni, mint saját maga...