2009. november 16., hétfő

Felnőtt gyermek(2)

És szeretem az állatokat is. Aki már figyelt pókot "vadászni", az tudja, hogy miről beszélek, és az is, aki már látott lovat a csikójával együtt legelni, vagy hallott madárfiókacsivittelést elcsendesedni, amikor a szülők visszarepültek a fészekhez...

Csodálom Istent, a természetet azért, ahogyan megalkotta ezeket a lényeket, akik mindig tudják, hogy mi a feladat. Félig-meddig ökológus vagyok, nem lenne helye elfogultságnak, de úgy gondolom, hogy az, akinek valaha kutyája-macskája volt, nem tud objektív lenni, amikor Róla vagy Róluk elmélkedik.

Nekem volt mindkettő. Talán örököltem az odaadást és rajongást, amivel a természetet tüntetem ki.

13-14 évesen nehéz volt megválni a cicámtól. Megértettem, és tudtam, hogy nem maradhat tovább a közelemben. Szabadjára engedtem, elvadult, évek óta nem láttam.

A kutyám nagyjából akkoriban csöppent az életembe, amikor Eszter is. Visszagondolva igencsak teljes lehetett az az időszak. Emlékszem, ahogy Buksi, a tenyérnyi kis fekete szőrcsomó a szoba szőnyegén botladozott. Idővel igaz barát és többé-kevésbé társ lett a mindennapokban. Együtt keltünk és feküdtünk, minden reggel első dolgom az volt, hogy őt üdvözöljem, minden este utolsó percben vele voltam.

Úgy voltam Buksinak a cinkosa, mint a gyerekek: minden csínyben, rosszaságban. Hányszor engedtem meg unokahugomnak olyasmit, amiért a szülők joggal lehetnének rám dühösek, és hányszor néztem félre, amikor a kutyám olyat tett, amit más tiltott, vagy nem nézett jó szemmel... Így kellett legyen, mert lélekben ugyanaz a gyerek voltam, vagyok, aki képes komolyan venni a feladatát, de tudja milyen "úgy csinálni, mintha..."

Buksihoz foggal-körömmel ragaszkodtam, el nem tudtam képzelni egyetlen okot sem, ami eltávolíthatja tőlem. Azt hittem örökké velem marad. Tévedtem.

A napokban eszembe jutott, hogy: "el kellett volna kísérjem". Én okoztam a halálát, persze nem szándékosan, csak naívságbül. Útjára engedtem, ahogy korábban számtalanszor, de arról a sétáról már nem jött "haza". Birtokolni akartam, hogy az enyém legyen, azt hiszem ezért fájt annyira, és ezért hiányzik még most is néha, ha rá gondolok, hű barátként, édes testvérként.

Azóta beletörődtem. Lezárult periódus. Édes-keserű cukokra az az időszak, amit nem egyszer verseltem meg. Örülök, hogy itt van minden nap a szívemben, és tudom hogy amíg élek, onnan nem törli ki semmi. Megértettem minden leckét, amit az élet tálcán kínált fel. Megválaszoltam a miérteket és hogyanokat. Megtanultam, hogy a múltam vezetett ide, onnan hoztam, aki vagyok, és minden, de minden okkal történik, a legkevésbé sem véletlenül.

Eszter maradt. Növekszik szellemi, testi és lelki mivoltában. Szíve ugyanakkora, mint évekkel ezelőtt: elég nagy ahhoz, hogy beférjen oda az egész világ.

Nemrég ültünk egymás mellett. Játszani nem lehetett, mert a pillanat komolyságot követelt. Akkor szólalt meg a hatéves unokatestvérem, csendben, hogy csak én halljam:
- Orsi, én emlékszem Buksira. - megrémültem. Pár pillanatig úgy tettem, mintha nem hallanám, azt hiszem, nem fogtam fel, amit világosan, tisztán kimondott...
- Ez honnan jutott eszedbe, Esztikém? - kérdeztem zavaromban
- Van egy fényképünk róla. Én emlékszem Buksira. - ismételte meg végtelen természetességgel. Még nem volt négyéves a gyerek, amikor a baleset történt, de ha ő azt mondja, hogy emlékszik rá, akkor minden bizonnyal úgy is van. Pár pillanattal később, feleszmélésem után megöleltem a hatéves unokahugomat, és a fülébe súgtam, mint a világ legtitkosabb igazságát:
- Én is!

Most is látom szemeim előtt, ahogy elmosolyodik Eszter, vagy karbateszi a kezét és durcásan morog valamit. Bárhogy is viselkedjen, egy biztos: ő egy kisangyal, a Teremtő által földreküldött igazság. Szememben a gyermek a régi korok nagy bölcsévé változott, aki mindent tud, de semmit nem mond el azért, hogy magam jöjjek rá a Nagy Titkokra. A hatéves Eszter hirtelen igaz baráttá nőtt, aki felnőttebb és okosabb, mint minden felnőtt. Bámulatos metamorfózis, és nem győzök csodálkozni rajta.

Nem tudom, hogy holnap vajon fog-e emlékezni erre a pár szóra, amit akkor váltottunk, de abban biztos vagyok, hogy Buksira igen. Ösztönös kis létével talán képes lesz embereket megtanítani arra, hogy higyjenek a mesékben. Még mindig létezik a királylány, aki olyan szép, hogy nem lehet ránézni, és létezik a királyfi, aki fehér lovon jön, és megmenti szerelmét a hétfejű sárkánytól. Létezik szeretet, ragaszkodás és összetartozás.

Csodálom a gyerekeket. Az őszinteségüket, a tisztaságukat és gyakran irigylem is őket a tudásukért...

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hat igen ezert lesz az ember tanar...

Dimény Orsi írta...

És/vagy szülő...:)

Vér írta...

Ha nem ismernélek, és nem tudnám ki vagy, ezen írás alapján azt mondanám, egy csodálatos lélek vagy, ha minden ember csak félig lenne ilyen, mint Te, már boldogabb lenne földanyánk!...
Mivel ismerlek, tudom, hogy csodálatos lélek vagy, hatalmas érték, és köszönöm, hogy még mindig együtt utazunk!
Szeretlek!
Évi

Dimény Orsi írta...

Azok a csodálatos emberek tesznek miket csodálatosakká, akikkel az életünk valamely szakaszában "együtt utazunk". Én köszönöm:)

Szeretettel,

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....