Akkor verőfényesen sütött a nap. Ültem a tó mellett. Egyedül, de sok ember haladt el mellettem: öregek, fiatalok, boldogok, szomorúak, társsal vagy magányosan, és én semmi mást nem tettem, csak hátradőltem a padon, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy arcomat a fény minden hullámhosszával végigsimítsa - pedig én nem is szeretek napozni. A tavon barátok, szerelmesek, szülők, gyerekek csónakáztak. Hallottam az újongást, az örömöt, a nevetést, a cívódást - madarakét és emberekét is.
Meleg volt - túl meleg. Felálltam. Elballgtam a buszmegállóig. Magamban beszéltem, de senki nem lepődött meg rajta.
Közeledett a busz. Barátom elköszönt, és én néztem utána, mint aki tudja, hogy életükben soha nem fognak találkozni többé, és még utolsó emlékképként magába akarja szívni az alakot, hogy mindenkorra megmaradjon. Leráztam magamról a döbbenet köteleit. Beletörődtem. Felszálltam a buszra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése