2012. május 12., szombat

Ez is tégla

Írtam itt már arról, hogy az élet egy rakás leckét kínál fel nekünk, ha kell, akkor újra és újra, egészen addig, amíg megtanuljuk... S ha nagyon akarnánk okulni a tananyagból, akkor dob egy kavicsot, egy téglát vagy egy hegyet, ami annyira arcul üt, elkábít, vagy ha elég erős, akkor megsemmisít.

Nemrég megint kaptam egy ilyet, mámorító volt. Ezúttal azt tanította: "Orsi, már megint nem az az első, ami igazán fontos! Már megint előtérbe helyeztél olyan dolgokat, amiknek nem ott van a helyük!" Ha aznap a terveimhez tartom magam, akkor nem kell részt vegyek abban, hogy meghalva találnak valakit a szomszédban, nem kell beszélnem a mentőkkel, rendőrökkel, családal sem, sőt, ma nem lennék "diplomás hazug" sem, hanem előbb élem meg a csodát.

Furák a dolgok, és az élet megint dobott egy követ. Az életnek van valami fanyar humorérzéke is, különben az én téglám nem egy ember élete lenne...

2012. május 3., csütörtök

Ajándék

Hogy csodákban részesüljünk, néha csak arra van szükség, hogy kinyissuk a szemünket és lássunk...

Van, aki soha nem követelőzik, ha sokáig nem találkozunk nem kérdi, hogy hol voltam, nem hisztizik, nem  is haragszik, csak örül. Annyira önfeledt, amennyire én csak különleges helyzetekben tudok lenni. Oda bújik, én belenézek a szemébe és magamat látom - tisztán. Aztán átveszem a hangulatát - a szimpla örömöt, a boldogságot, csak azért, mert az élet szép, s ha együtt vagyunk, akkor gyönyörű...


***

Hátradőlök a fűben, a pompázó almafa alatt. A távolban mennydörgés, körbevesz valami hűvöskés szellő, símogat a vihar előtti csend. Fölöttem pazar illatkavalkád, s közben méhek végzik a dolgukat: szállnak virágról virágra, zümmögnek - mintha mindet meg akarnák porozni, mielőtt ide érne az eső...

Él minden: a fű, a fák, a rovarok... és láss csodát: most én is. Ennyi van, azt hiszem ez az öröklét - meglátni néha az egyszerű és tiszta csodát!


2012. április 29., vasárnap

Szabadban...

Jól esik egy kis csend. Valahogy régóta nem kaptam belőle... vagyis, okosabban mondva: nem engedtem meg magamnak. Sokszor túl fájdalmas ez. Túl ijesztő és üres az egyedüllét, de valahol kényelmes is, olyan gondtalan, alkalmazkodás nélküli, önfeledt, önmagam.

Mostmár csak inkább fülelek - hallgatom a csendet, az élet énekét.


2012. április 15., vasárnap

A pitypang




Leghűségesebb barátom emlékére - írtam egyszer egy ilyen című történetet. Igaz volt minden szava - benne minden mosoly és fölötte minden könny is. Ma megint évforduló van. Ma megint azok az órák játszanak - másként, igaz, más hangokon: a neszek kicsit záporszerűbb akkordokkal süvítenek bele a levegőbe.

Az elmúlt hat évben ez az első alkalom, hogy kijöttem Hozzád ezen a napon. Hogy korábban miért nem tettem? Ezt nem tudom, csak valahogy így alakult, valahogy sosem szántam rá magam. Már nincs hant, s nincsen kő sem, ami hírdetné, hogy mit keresek. Csak egy emlék van, egy hely, amin a domborulatot még ma is látom, ha szeretném...

Egy nyomorult kis pitypangot hoztam - nem volt drága, sem narancssárga, sőt, még csak szép sem. Csupán egy szimbólum... mert azt mondtam egyszer, hogy hantodon mindig lesz valami, ha nem más, akkor békavirág.

Az elmúlt években sokminden változott... Én a legtöbbet - a körülményeim, a felfogásom, a helyzetem, a korom csak másodlagos, harmadlagos, tizedleges. Sokmindent sokkal jobban látok, sokmindent sokkal jobban csinálnék, jobban tudnálak szeretni. De az, ahogy akkor láttam, az az egy még mindig áll: Te voltál a leghűségesebb barátom!

S ezért én most hoztam neked hat év után egy nyomorult pitypangot.

2012. április 6., péntek

Nagypéntek


Ma egész nap Túrmezei Erzsébet Ha valaki elmegy c. verse kavargott bennem:

Elfut az alkalom.
Elfut az életünk.
Ma még szolgálhatunk,
ma még szerethetünk.
Ma még bocsánatot
kérhetünk, adhatunk,
Egy-egy kedves kezet
ma még megfoghatunk.

(...)
Hiszen a ma mindig
Sürgető alkalom.
Elfut a pillanat!
Drága az alkalom.
(részlet)

S csak ennyi van... ma még szerethetek, megbocsájhatok, ha indokolt elnézést kérhetek. Nem új keletű, hogy előszedem ezt a témát. A halál szar ügy... Lehet, hogy van értelme, lehet, hogy nincs - minden esetre fáj.

Minden napomat úgy kéne éljem, mintha az utolsó lenne. Ez általában nem jön össze, mert hiába írom le, valahogy távolinak tűnik, mintha nem következhetne be soha. De tulajdonképpen vannak pontok, amikor meghalunk - amikor valahogy, valamilyen formában kilépünk a saját életünkből, egy másik, egy új létformába. Olykor van hozzá nézőközönség, máskor nincs, néha felénk nyúl közben egy kéz, megsimogatja a homlokunkat vagy visszaránt, máskor kapálózunk, mégsem felel senki.

Lehet, hogy az élet rendje a halál? Lehet, hogy normális az, hogy elpusztultam hat éve, elmúltam hat hónapja, pár hete, pár nappal és pár órával ezelőtt is? Fene tudja... De a humuszból mindig kinő valami...

Ma még egy-egy kedves kezet megfoghatok!

2012. március 11., vasárnap

Kártyavár


Hatalmas felelősséggel tartozunk önmagunknak és a világnak. Iszonyat sokat számít az, hogy adott helyzetet hogyan kezelek, – egy mimika, egy grimasz, egy elfordulás, egy elnézés, sőt egy elpillantás, egy indulatos kézmozdulat, vagy egy bizonytalan sóhaj, de egy baljós gondolatfoszlány véletlen tükröződése is az arcomon, és egy rémület, ami a külvilágba sugározok, eszeveszett s tán indokolatlan amplitúdóval – mindennek jelentősége van. Súlyuk van nem csak a tetteknek, szavaknak és mulasztásoknak, hanem a gondolataimnak és az elfojtásaimnak is. Amikor visszafogok magamban valamit, ami kíméletlen erővel tör felém: megerőszakolom magamat. Ez legtöbbször félelemből ered, általában azért, mert képtelen vagyok felvállalni önmagam és az érzéseimet, és kimondani: „nézd, Világ, EZ vagyok, EZT szeretném, EZ tetszik, vagy EZ nem tetszik és ERRE vágyom, EZT pedig a hátam közepére sem kívnom – akár elfogadjátok, Emberek, akár nem, de EZ MIND BENNEM VAN! Ha minden kinevet, gúnyol, lenéz is, függetlenül attól, hogy ki és mit mond ILYEN VAGYOK...”

Ahányszor megerőszakolom magamat, kapok egy pofot. S minél többször fojtom el ugyanazt, annál erősebbet fog csapni legközelebb, amikor megint megteszem. Aztán eljön a nap, hogy akaratom ellenére elkezd ütlegelni rajtam keresztül másokat is – ez idő kérdése, mindenképpen elérkezik. Mintha kártyából építenék várat – olyasmiből készítek magamnak személyiséget, amilyen nem vagyok. Aztán jön egy gyanútlan szellő, és lerombolja a sokszor megfeszített munkával összetajkolt emeleteket. Nem az energiabefektetéssel volt a baj, hanem az alapanyaggal: nem a bennem lévő vasat, követ és tüzet pakoltam az építménybe, hanem papírt. Aztán összedőltem, mert nem tehettem mást.

Van valami törvényszerű ebben: az élet annyiszor kínál fel egy leckét, amíg megtanuljuk, addig jön elő egy probléma, amíg képessé válunk megoldani.

...csakhogy a legtöbbször ezt nem a világ látja, általában nem az emberek gúnyolnak, néznek le vagy nevetnek ki, hanem én, miközben annyi vas, kő és tűz van raktáron, hogy már nincs hova pakolni mindet.

2012. február 4., szombat

Papírhajó


Hajtogattam – múltbéli emlékek és sérelmek lapjaiból. Lassanként felgyűjtöttem jó néhány hajót, csak szaporodtak, sokasodtak szépen, és idővel már nem igazán volt mit kezdeni velük...

Törnek és zúznak a szavaim. Sokszor nem érzem a súlyát annak, hogy amit kimondok az talán meg fog semmisíteni néhány világot. Utána a magyarázkodás, a „de nem is úgy gondoltam” már semmit sem ér, már semmit nem jelent, a tüske marad, és szúrhat megint ha egy-egy helyzetben előkerül.

Törnek és zúznak tetteim. Van hogy önkénytelenül, véletlenül, megfontolatlanul elkövetek valamit. Persze, olykor szándékosan is lehet, csinálhatok olyat, ami a másiknak fáj. Megtörténik, hogy nem is tudok róla, hogy bántottam, vagy előfordul, hogy elfelejtem, és idővel újra előjön: valaki figyelmeztet rá. Én csak ekkor kezdem el érezni a valódi súlyát, a valódi jelentőségét.

Törnek és zúznak mulasztásaim. Legtöbbször érzem, hogy mi lenne a helyes. Általában tisztában vagyok azzal, hogy mi a feladatom az adott helyzetben – tudom, hogy mit kell mondanom vagy mit kell tennem, s ez mégis elmarad. S mikor rájövök, hogy a megérzés jó volt, akkor látom a hiba súlyát. Ám ilyenkor már csak ennyi marad: „úgy kellett volna”.

...nem volt mit kezdeni velük, így szélnek eresztettük a hídról – és csak figyeltük csendben hogy repül, s majd úszik elbocsájtott hadi(sérelem)flottánk.

Elszakítva

28 éven keresztül kerestem valamit. Most, hogy már látlak Téged, azt hiszem, megtaláltam. Már tudom, hogy mi volt az, ami mindig hiányzott....