Visszatekintés

Felnőttem. Igazából észre se vettem, hogy mikor történt, csak azt látom, hogy már rég nem vagyok gyerek. Dolgozom, pénzt keresek és abból megélek. A szüleimhez látogatóba jövők, évente néhány hétre, négy-öt alkalommal, ők nem jönnek soha. A régi barátaim közül már sokakkal csak alig tartom a kapcsolatot, még ritkábban találkozunk, szétszóródtunk a világban.

Felnőttek azok is, akikkel együtt voltunk gyerekek. Egyik hónapról a másikra, egyik évről a másikra a fiúk egyre férfiasabbak, a lányok egyre nőiesebbek lettek. Dolgoznak ők is, pénzt keresnek és megélnek belőle. A szüleikkel alig találkoznak, mindenkinek megvan a maga feladata, csinálja a maga munkáját. Közben alig beszélünk és még ritkábban találkozunk egymással.

És miközben én dolgozom és ők is dolgoznak, változunk. Rengeteg átalakulást tapasztalok magam körül. Az emberek, akikre gyerekként felnéztem, lassan összemennek, megőszülnek... Látok embereket az utcán, akiket ismertem erejük teljében, mostanra megroskadtak, megszaporodtak a barázdák az arcukon, és csodálkozva kérdezem magamtól: "Istenem, mennyi idő telt el, mióta nem láttam?" Van akiket már azonosítani sem tudok, csak az ismerős vonásait illesztgetem az emlékeimhez, és így tisztul lassan a kép.

Telnek a hónapok, az évek, és leperegnek egyenként a hónapjaim, az éveim - de 27 évesen, erővel telve még nem erre kell gondolnom. Mégis ha végigsétálok az utcán, ha találkozom az ismerőseimmel, barátaimmal, szeretteimmel, akiknek ugyanúgy telik az idő, mint nekem, akkor szomorúság tölt el, és visszavonulnék a szép, kellemes gyermeki emlékekbe. De az irány az előre, vissza a munkába, a mindennapokba, a tervekbe, az elképzelésekhez, mert haladni kell, menni muszáj.

EGYedül

Azt szokás mondani, hogy az igazán nagy dolgok mindig a csendben történnek - a magányban.

Én eddigi életemben kétféle magányt tapasztaltam: (1) az őrlőt, a biztonságtalant, a veszélyest, amiben egyedül vagyok, és nem lehet belőle kitörni; (2) a biztonságos, nyugodt magányt, amikor az agy, a szellem, a lélek olyan dimenziókba is képes eljutni, ahova másképp nem lenne lehetséges. Az előbbi megbénít, fél és nyüszít, a másik pedig ösztönöz, tettekre sarkall, kreatívvá tesz.

A kettő annyira különbözik egymástól, de egyvalamiben nagyon is hasonlít: mindkettő eltávolít az emberektől több-kevesebb időre, kiszakít a világból. A magánytól olyanok leszünk, mint a születő kisbaba, vagy a haldokló aggastyán, meztelenek, kiszolgáltatottak, menthetetlenül szuverén lények.

A legszebb anya

Mindig ott van, ahol szükség van rá. Hallgat, ha hallgatni kell. Ölel, ha csemetéjének arra van szüksége. Elcsitítja a családi viszályokat. Képes arra, hogy megőrizze az otthon tisztaságát, a rendet akkor is, ha napi több, mint nyolc órát dolgozik a munkahelyén. Felteszi a kínos kérdéseket. Nem teszi fel a kínos kérdéseket. Felemeli a hangját, és pofonra jár a keze, mikor nevelni kell. Megérez mindent - az őszinte szeretetet, a félelmet, az örömöt, a haragot, a ragaszkodást, a hazugságot, az elköteleződést. Kivárja a megfelelő pillanatot. Fent marad hajnalig - vár. Felhív telefonon. Felhívható telefonon. Anya egy varázsló! Anya egy mágus!

Vajon tudok még írni?

Felmerült bennem a kérdés nemrégiben, hogy már nem is tudok írni - de az igazság az, hogy mostanában más szövegeket írok, mint korábban. Most pályázatokat írok a munkahelyemen, és mire este hazaérek, már nincs kedvem folytatni - mert belefáradok az újabb és újabb mondatok szerkesztésébe. Nagyjából ez történt az elmúlt egy évben, amióta nem született új bejegyzés.

Az az igazság, hogy eddig mindig a blog járt pórul - mindig a blog rovására írtam valami mást. Nem tudom azt mondani, hogy ezután másképp lesz, de rádöbbenek, hogy végső soron abból élek, hogy papírra vetek ötleteket, hogy alkotok, és sikerült úgy intézni az életemet, hogy beleférjen az írás.

Szebb lett, mint volt

Csak néztem a Tiszát - megint eltelt egy év, tele sokféle élményekkel és megtapasztalásokkal. Tavaly áradt a folyó - idén már sokkal nyugodtabb, egészen békés és tiszta. Ilyenkor valahogy nehéz elhinni, hogy valamikor, a nem is túl távoli múltban (1879. március) elmosta az egész várost, és Szegedet újra kellett építeni. Az itteniek valahogy megszokták ezt a dinamizmust, és védekeznek ellene - a Sárgában például cölöpökre építették az üdülőházakat, hogy ha ki is önt a Tisza, akkor se mosson el mindent.

Úgy gondolom, hogy az élet rendje is ez - egyik évben nyugodt minden, a másikban pedig kavargó és zavaros. Néha jönnek hatalmas viharok, áradások, amikor feljön a felszínre egy csomó kosz, és szutykos sár hömpölyög végig a lelkünkön, aztán ha elmúlt a kezdeti sokk, el lehet kezdeni a takarítást és az újjáépítést. Olyankor úgy érzem, hogy ki kell mondani azt, amit a király is igért annak idején: az én váram szebb lesz, mint volt ("Szeged szebb lesz, mint volt", Ferenc József).

Az én nagy árvízeim után noha tudatosan nem fogalmaztam meg ezt a célt magamnak, de az az igazság, hogy már nagyon régóta építkezem, és az életem egyre szebb. Talán ez is hozzátartozik az élet rendjéhez, hogy minél többször rombolják le az életemet a viharok, annál mesésebb kincseket tudok visszaépíteni utána.

De bármikor jöhet egy következő...

Boldog szülinapot, BÖSZ

Gyakran megadatik az ember életében, hogy létrehozhat valamit, ami egészen addig még nem volt. Ez lehet egy finom étel, egy tökélesre komponált fotó, egy szép vers, vagy egy andalító hangulat... de olykor megtörténik az, hogy a kezünk munkája nyomán életre kel egy eszmény, aztán mások ereje és lelkesedése nyomán tovább fejlődik, növekszik, és emberek életét, szemléletmódját változtatja meg. Nekem, és a BÖSZ többi alapítójának megadatott ez - ma látom, ahogy a közösségbe új dinamizmus épül, más ötleteket valósítanak meg, és álmokat váltanak valóra, mostmár 6 éve. Úgy érzem, hogy amíg vagyunk és van a BÖSZ, addig április elseje pirosbetűs ünnep.

Merre?

Alap esetben nem kenyerem a panaszkodás, de ezt most le akarom írni... Hét évesen bepakoltak az iskolában, aztán 24 évesen kijöttem a világba...

Sikeresen vettem az akadályokat, minden egyes próbát, vizsgát, nyavajatörést a hátam mögé utasítottam - képességi vizsga, érettségi, egyetemi alapképzés, mesterképzés, ilyen tanfolyam, olyan tréning. Itt visszhangzik még mindig a fejemben: "tanulj, mert magadnak tanulsz", "tanulj csikó, mert ló lesz belőled", "csináld, hogy legyen belőled valaki"...

Ma pedig, lassan 26 évesen, 17 év iskolába járás, vizsgázás, megfelelés után elmegyek egy-egy állásinterjúra, és azzal szembesülök, hogy nem lett belőlem az égvilágon senki. Egyetlen ember sem kérdezte még meg tőlem, hogy hányadik nekifutásra sikerült az érettségi? (Pedig azt mondhatnám, hogy elsőre.) Senki nem kérdezte meg azt sem, hogy milyen értékelést kaptam egyik vagy másik vizsgámra, dolgozatomra? Ellenben megkérdezték, hogy van-e 1-2-3-4-5-10 éves tapasztalatom? (Nincs. Ott van az önéletrajzomban, hogy 17 évig tanultam.)

Eladónak nem vesznek fel. Takarítónak nem vesznek fel. Pultosnak sem. Nem azért, mert nem tudnám megcsinálni... neeem... csak nincs róla papírom. Szívesen kapálnék - manapság már nem művelik meg a földet, nem kell napszámos sem, nekem pedig nincs telkem, hogy megműveljem. Jó a magyarnak a kínai fokhagyma és a török krumpli...

Nem kenyerem a panaszkodás... de hova tart ez a világ? Mi az, amit tehetek annak érdekében, hogy ha nem is leszek nagy ember, hős vagy gazdag, de legalább tényleg meg tudjak élni abból, ami vagyok?