Szimbólumok

Nem tudom, más hogy van vele, de a saját életemen azt látom, hogy tele van szimbólumokkal, olyan jelképekkel, amiket mások kreáltak vagy én hoztam létre magamnak. Mindegyik él, mozog és lélegzik, és ha rájuk nézek, akkor mondanak valamit - nosztalgiával, reménnyel, hittel töltenek be, és lehet, hogy buta meg naív, de erőt adnak.

Csak néhányat emelek ki...

A narancs azt mutatja, hogy honnan hova jutok - minden vég egy új kezdetet rejt magában. Egy éppen felreppenő szarka a mezőn mindig emlékeztet arra, hogy bármilyen nehézségek vannak, az élet akkor is szép, és minden rendben van. A pipacs jelzi a szép kapcsolatokat, az emberek által nyújtott csodát, az áldást, amit mások lelkébe viszünk, vagy amiből részesülünk barátaink révén.

És a legszebb a világban az, hogy minden összefügg mindennel: a szimbólumaim is! Íme:

(A festmény Ferencz Erzsébet munkája. Köszönet érte neki és Barinak)

Színről színek

Olyan naív néha az ember... Azt hiszi, hogy élni csak annyit jelent, hogy élsz, szeretni csak annyit, hogy szeretsz. Közben pedig a világnak annyi árnyalata van: zökkenők és buktatók, színek, kavalkádok, amik elvakítanak, megbabonáznak, elkábítanak.

És én is olyan naív vagyok... Elhittem sokszor, hogy velem nem fordulhat elő ez vagy az, például, hogy bántok. Pedig bántottam sokszor, sokakat - önzésből, butaságból, csak azért, mert nem láttam színről színre a valóságot, és mert olyan könnyű megtenni, olyan könnyű ártani másoknak.

Lehet, hogy ami fehér az tényleg csak fehér, ami fekete az csak ennyi: fekete - és nincsenek árnyalatok? Nem hiszem... Lehet, hogy élni mégis csak annyi, hogy élsz, szeretni pedig csak annyi, hogy szeretsz? Nem tudom... lehet...

Egyetlen út

Ha gondolkozok a történteken, akkor arra kell rájönnöm, hogy a gyilkosom vagy. Ha feltétel nélkül elfogadom, amit mondassz, akkor én vagyok a bűnbakk, aki ölt, te pedig az áldozatom.

Ezek közül egyik sem jó... valakit megsemmisít, úgyhogy azt hiszem, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy szeretek, s nem keresek válaszokat, sem felelőst, csak maradok a barátod. Akárhogy teszem-veszem, bárhogyan gondolkodom, vagy fogadok el valamit, ez az egyetlen, ami mindenkinek jó lehet...

Ez is tégla

Írtam itt már arról, hogy az élet egy rakás leckét kínál fel nekünk, ha kell, akkor újra és újra, egészen addig, amíg megtanuljuk... S ha nagyon akarnánk okulni a tananyagból, akkor dob egy kavicsot, egy téglát vagy egy hegyet, ami annyira arcul üt, elkábít, vagy ha elég erős, akkor megsemmisít.

Nemrég megint kaptam egy ilyet, mámorító volt. Ezúttal azt tanította: "Orsi, már megint nem az az első, ami igazán fontos! Már megint előtérbe helyeztél olyan dolgokat, amiknek nem ott van a helyük!" Ha aznap a terveimhez tartom magam, akkor nem kell részt vegyek abban, hogy meghalva találnak valakit a szomszédban, nem kell beszélnem a mentőkkel, rendőrökkel, családal sem, sőt, ma nem lennék "diplomás hazug" sem, hanem előbb élem meg a csodát.

Furák a dolgok, és az élet megint dobott egy követ. Az életnek van valami fanyar humorérzéke is, különben az én téglám nem egy ember élete lenne...

Ajándék

Hogy csodákban részesüljünk, néha csak arra van szükség, hogy kinyissuk a szemünket és lássunk...

Van, aki soha nem követelőzik, ha sokáig nem találkozunk nem kérdi, hogy hol voltam, nem hisztizik, nem  is haragszik, csak örül. Annyira önfeledt, amennyire én csak különleges helyzetekben tudok lenni. Oda bújik, én belenézek a szemébe és magamat látom - tisztán. Aztán átveszem a hangulatát - a szimpla örömöt, a boldogságot, csak azért, mert az élet szép, s ha együtt vagyunk, akkor gyönyörű...

***

Hátradőlök a fűben, a pompázó almafa alatt. A távolban mennydörgés, körbevesz valami hűvöskés szellő, símogat a vihar előtti csend. Fölöttem pazar illatkavalkád, s közben méhek végzik a dolgukat: szállnak virágról virágra, zümmögnek - mintha mindet meg akarnák porozni, mielőtt ide érne az eső...

Él minden: a fű, a fák, a rovarok... és láss csodát: most én is. Ennyi van, azt hiszem ez az öröklét - meglátni néha az egyszerű és tiszta csodát!

Szabadban...

Jól esik egy kis csend. Valahogy régóta nem kaptam belőle... vagyis, okosabban mondva: nem engedtem meg magamnak. Sokszor túl fájdalmas ez. Túl ijesztő és üres az egyedüllét, de valahol kényelmes is, olyan gondtalan, alkalmazkodás nélküli, önfeledt, önmagam.

Mostmár csak inkább fülelek - hallgatom a csendet, az élet énekét.

A pitypang

Leghűségesebb barátom emlékére - írtam egyszer egy ilyen című történetet. Igaz volt minden szava - benne minden mosoly és fölötte minden könny is. Ma megint évforduló van. Ma megint azok az órák játszanak - másként, igaz, más hangokon: a neszek kicsit záporszerűbb akkordokkal süvítenek bele a levegőbe.

Az elmúlt hat évben ez az első alkalom, hogy kijöttem Hozzád ezen a napon. Hogy korábban miért nem tettem? Ezt nem tudom, csak valahogy így alakult, valahogy sosem szántam rá magam. Már nincs hant, s nincsen kő sem, ami hírdetné, hogy mit keresek. Csak egy emlék van, egy hely, amin a domborulatot még ma is látom, ha szeretném...

Egy nyomorult kis pitypangot hoztam - nem volt drága, sem narancssárga, sőt, még csak szép sem. Csupán egy szimbólum... mert azt mondtam egyszer, hogy hantodon mindig lesz valami, ha nem más, akkor békavirág.

Az elmúlt években sokminden változott... Én a legtöbbet - a körülményeim, a felfogásom, a helyzetem, a korom csak másodlagos, harmadlagos, tizedleges. Sokmindent sokkal jobban látok, sokmindent sokkal jobban csinálnék, jobban tudnálak szeretni. De az, ahogy akkor láttam, az az egy még mindig áll: Te voltál a leghűségesebb barátom!

S ezért én most hoztam neked hat év után egy nyomorult pitypangot.