Szabadság

Azt hiszem, hogy már van ezen a blogon ilyen című bejegyzés - nem keresem vissza, mert nem érdekel, hogy miként vélekedtem róla korábban.

Sokszor az ember játszik - sokszor a saját határaim, kétségeim, kételyeim és félelmeim rabja vagyok. Olyankor nem megy semmi. Nem tudok se tanulni, se dolgozni, nem kívánom az emberek társaságát és nem vágyom a csendre, a magányra sem, sőt még az írást is tehernek érzem.

Aztán az élet arra ösztönöz vagy kötelez, hogy szépen lassan levetkőzzünk. Először csak egy kalapot kényszerít le rólunk, aztán egy cipőt, egy zoknit, egy felső-, majd egy alsó ruhát is - és legvégül az álarcunkat. És így váltak a határaim önmagam tüzének martalékává... vagy csak szimplán kinőttem a jelmezemet, aminek anyaga lelkem szálai közé szorosan oda volt szőve. 

Ahogy a belémvarrt maskarát letépte rólam az élet, kiszakított belőlem is egy-egy darabot.

Olyan voltam, mint a lufiban a víz - ballon küllemű. S ahogy eldurrant körülöttem a műanyag, én nyomban szét is folytam. Elkezdtem nem lufi formájú, hanem víz alakú lenni. Talán elszivárgott belőlem innen-onnan - mint, ahogy jelmezemmel szakadtam szét - de így létezni végre önfeledt és szabad.

Valóság

Olvastam mindenfélét régebben és mostanában is. Olvastam bölcsektől, okosaktól, híresektől - és vannak pontok, amikor egyik sem ér semmit. Van, amikor mindegyik csak üres szavak, mondatok halmaza, mert ott mélyen belül van valami, ami túlmutat a bölcsek és okosak, de még a híresek menő és fennkölt eszmefuttatásain is. És ezt hívjuk valóságnak - a csupasz, meztelen, kiismerhetetlen, mámorító valóság egy érzés, kép vagy képzelet formájában jön. Túlmutat rajtam, az értelmi képességeimen - pedig nem tartom magam buta embernek. Mégis felülkerekedik rajtam, megemészt és szétzilál, közben pedig végigsöpör az életemen, itt bújkál a zsigereimben és nem hagy szóhoz jutni. 

A valóság csak van. Nyakon ragad. Átölel. Megfojt. Felemel. 

Pénz... pénz... pénz...

Nagyon sokminden ezen a világon pénzbe, ellenszolgáltatásba kerül - valamit várnak és kérnek cserébe: ki kell fizetni. Egy csomó mindenért fizettem már, de van olyan is, ami ingyen van - és attól tartok, hogy voltaképpen ezek azok, amik igazán értékesek. Ott van például a naplemente. Minden egyes este megcsodálhatjuk. Az égitestek járnak-kelnek anélkül, hogy áldásunkat adnánk rá vagy észrevennénk őket. A virágok is kinyílnak, akár kérjük őket, akár nem. A patak pedig csobog magától is. A kutyám szeme ugyanolyan mély és barna akár meglátom és belenézek, akár nem.

Létezik még egy fizetőeszköz, amiből mindenki kapott valamennyit a születésekor: idő. Úgy osztjuk be, ahogy akarjuk, arra fordíthatjuk, amire szeretnénk. Tölthetjük azzal, hogy például pénzt vásároljunk rá, tudást szerezzünk vele, de fordíthatjuk olyan élményekre is, amelyek belevésődnek lényünkbe, egészen mélyen - ahova kutyám barna szemének mélysége is rögzült a napokban. Azt hiszem, hogy ez ér a legtöbbet - ez az egyetlen, amit nem lehet bepótolni, és ha elvesztegettük olyasmire, ami nem adott élményt, akkor pazarlunk igazán. Mert ez a fizetőeszköz, az IDŐ is véges, és ebben a bizonytalan világban az az egy biztos, hogy egyszer el fog fogyni.

Önzés

Az emberek mind ugyanolyanok... és én is ugyolyan vagyok, mint minden más ember: önző. Azt hiszem, hogy amíg meg nem tanulunk lemondani róla, az egónkról, önmagunkról, addig belülről fog felemészteni és szétfeszíteni.

 

(Kép forrása)

Minden ember ugyanolyan. Egy-egy ponton mindenkivel konfrontálódunk. Egy-egy ponton mindenki aljas és gonosz lesz velünk - egy-egy ponton mindenkivel aljasak és gonoszak leszünk. Mindenkinek van valamije, amivel porig tud rombolni. Mindenki ellen van legalább egy olyan fegyverünk, aminek segítségével a földdel tehetünk egyenlővé az illetőt. És minden helyzetben benne van a lehetőség, hogy amikor szarban vagyunk, akkor a világ ott fog hagyni belefulladni. Az is lehet, hogy ezt érdemeljük...

Az embernek van ilyen oldala is... és minden embernek van. Mert mindenki ugyanolyan, csak az árnyalatok másak.

Létezés

Vajon elég ennyi: lenni bele a világba? ...meglépni azt, amire vágyunk? ...elengedni az elvárásokat? ...lemondani a naív és akaratos elképzeléseinkről? ...megölelni azt, akit szeretünk? ...szívből jó napot kívánni annak is, akit nem szeretünk? ...táncolni az esőben? ...táncolni csak úgy? ...hallgatni a rovarhangokat? ...önfeledten belemosolyogni a napba? ...belemerülni, megfeledkezni az időről?

Ennyi tényleg elég ahhoz, hogy teljes legyen az ÉLET?... Azt hiszem, igen.

Elfogadás

Valami csendes beletörődés - szerintem az elfogadás a kulcs az emberi kapcsolatokban: amikor valami okán belemegyek abba is, hogy a másik bánthat, megerőszakolhat, azt ad, amit akar - virágot vagy kardot - , s nem várom, hogy mást tegyen. Szeretetből elfogadunk olyasmit is, ami nem jó, amit nem értünk, hogy miért kaptuk? És ez így van jól!

De az, hogy elfogadunk valamit, az még nem jelenti azt, hogy nem is fáj...

Odafigyelés

Néztem az embereket az utcán. Ültem a buszon, a forgalmi káoszban, a forróságban és figyeltem őket - ahogy járnak, ahogy tüsszentenek, ahogy megérintik egymást, ahogy kerülgetik az idegeneket. Ők nem láttak engem... mindenki el volt foglalva saját magával: rohantak, futottak erre-arra - mindenki megy valahova.

Egyik helyen egy idős néni árulta kerti virágait. Ült egy kapu előtt a lépcsőn, feketébe volt öltözve és színeket tartott az ölében. Kínálgatta, mutogatta, a legtöbben rá sem néztek, csak elszáguldoztak mellette. Az emberek - mint én is - sokszor elvárják, hogy odafigyeljenek rájuk, hogy megértsék őket, hogy foglalkozzanak velük, miközben ők maguk egyáltalán nem szentelnek másoknak olykor még csak egy pillantást sem. Ilyen az ember... mindenkinek saját maga az első, ahogy Szabó Lőrinc is fogalmaz: "mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb" - és ez így is van rendjén.

A világon boldogulnunk kell magunkban, nem szabad egymásra várni, mert abból stagnálás lesz. Azonban mindig akadnak olyan felemelő pillanatok, amikor valaki odafigyel ránk, amikor valaki lehajol a virágot áruló nénihez, és megérti, hogy mások életében és vannak drámák, nyomorúságok, félelmek, bizonytalanságok, nem csak az övében. Azt hiszem, hogy ezekre érdemes odafigyelni igazán, valamint ezekre kell emlékezni és őrizni őket.

Attól kerek a világ, amikor valakinek az életében - egy barátnak, rokonnak vagy idegennek - talán egyetlen pillanatra is, de fontosabb tudsz lenni, mint saját maga...