A festő

Levonulok a palettáról,

hogy ne legyek rajta szín

- nem akar menni a hitvány,

úgy kell kimenekíteni...

Megérezte tervem a festő,

odakapott a penzlivel

- szégyenemben vörössé váltam,

kuncogtak rajtam a színek.

Nem úgy Fekete és Piros

kiket elöntött a sárga irígység

s a többi röhögve nézte,

hogy fakul mulatva Kék.

Az egész nem szólt már rólam,

valami mindenkivel történt - 

A festő vászonra kente

társaim, és lettek valami kép.

Én maradtam, ahol voltam

(s most sem rólam szól a vers):

fent, rajta a palettán,

 és napról-napra színesedek.

Budapest, 2012. szeptember. 30.

Azért szeretek verseket írni, mert azok valahogy mindig ki tudnak fejezni valami telejesen mást mint, amit érzek. Lehet játékos, szellemes, szeleburdi... sóvárgó, szomorú... A vers sose azt mutatja meg igazán, hogy bennem, szerzőben mi van, hanem valami fontosabbat, azt, ami Benned!

Hit

Minden kezdet nehéz, tudom, így van... Nehéz elkezdeni járni, megtanulni beszélni, iskolába menni, aztán nehéz felnőni is... és ahogy belekerülünk egy-egy új élethelyzetbe, úgy visszatekintve egyre könnyebbnek tűnik minden korábbi gond. Régmúlt tapasztalataimat, kicsiny sikereimet és kudarcaimat ma mind arra használom, hogy túléljem ezt a napot, hogy ez a mai nehezet átvészeljem valahogy. Kemény az élet... de bölcs és tanulságos is. Mert minden nap olyan dolgok elé állít, ami egy kicsit, parányit, de meghaladja azokat a képességeimet, amiket már megszoktam, és rutinszerűen alkalmazok. 

Sokmindenhez én, az ember kevés vagyok. De valami mégis visz tovább és azt mondja, hogy "noha ez neked nem megy, mégis meg fogod csinálni!" És ez a hang bennem ad új erőt... ez a hang lesz az, aminek egyszer igaza lesz - lehet, hogy nem ma, mert ma még küzdök kicsit, sokmindennel, de holnap valószínűleg hálás leszek érte. 

Isten pontosan tudja, hogy mire van szükségem... számon tartja, és megtalálja a módját, hogy rendelkezésemre bocsássa. Adott embereket, barátokat, családot, társat, lehetőségeket, leckéket... és cserébe annyit kér csupán: "Ne félj, csak higgy!"

Szabadság

Azt hiszem, hogy már van ezen a blogon ilyen című bejegyzés - nem keresem vissza, mert nem érdekel, hogy miként vélekedtem róla korábban.

Sokszor az ember játszik - sokszor a saját határaim, kétségeim, kételyeim és félelmeim rabja vagyok. Olyankor nem megy semmi. Nem tudok se tanulni, se dolgozni, nem kívánom az emberek társaságát és nem vágyom a csendre, a magányra sem, sőt még az írást is tehernek érzem.

Aztán az élet arra ösztönöz vagy kötelez, hogy szépen lassan levetkőzzünk. Először csak egy kalapot kényszerít le rólunk, aztán egy cipőt, egy zoknit, egy felső-, majd egy alsó ruhát is - és legvégül az álarcunkat. És így váltak a határaim önmagam tüzének martalékává... vagy csak szimplán kinőttem a jelmezemet, aminek anyaga lelkem szálai közé szorosan oda volt szőve. 

Ahogy a belémvarrt maskarát letépte rólam az élet, kiszakított belőlem is egy-egy darabot.

Olyan voltam, mint a lufiban a víz - ballon küllemű. S ahogy eldurrant körülöttem a műanyag, én nyomban szét is folytam. Elkezdtem nem lufi formájú, hanem víz alakú lenni. Talán elszivárgott belőlem innen-onnan - mint, ahogy jelmezemmel szakadtam szét - de így létezni végre önfeledt és szabad.

Valóság

Olvastam mindenfélét régebben és mostanában is. Olvastam bölcsektől, okosaktól, híresektől - és vannak pontok, amikor egyik sem ér semmit. Van, amikor mindegyik csak üres szavak, mondatok halmaza, mert ott mélyen belül van valami, ami túlmutat a bölcsek és okosak, de még a híresek menő és fennkölt eszmefuttatásain is. És ezt hívjuk valóságnak - a csupasz, meztelen, kiismerhetetlen, mámorító valóság egy érzés, kép vagy képzelet formájában jön. Túlmutat rajtam, az értelmi képességeimen - pedig nem tartom magam buta embernek. Mégis felülkerekedik rajtam, megemészt és szétzilál, közben pedig végigsöpör az életemen, itt bújkál a zsigereimben és nem hagy szóhoz jutni. 

A valóság csak van. Nyakon ragad. Átölel. Megfojt. Felemel. 

Pénz... pénz... pénz...

Nagyon sokminden ezen a világon pénzbe, ellenszolgáltatásba kerül - valamit várnak és kérnek cserébe: ki kell fizetni. Egy csomó mindenért fizettem már, de van olyan is, ami ingyen van - és attól tartok, hogy voltaképpen ezek azok, amik igazán értékesek. Ott van például a naplemente. Minden egyes este megcsodálhatjuk. Az égitestek járnak-kelnek anélkül, hogy áldásunkat adnánk rá vagy észrevennénk őket. A virágok is kinyílnak, akár kérjük őket, akár nem. A patak pedig csobog magától is. A kutyám szeme ugyanolyan mély és barna akár meglátom és belenézek, akár nem.

Létezik még egy fizetőeszköz, amiből mindenki kapott valamennyit a születésekor: idő. Úgy osztjuk be, ahogy akarjuk, arra fordíthatjuk, amire szeretnénk. Tölthetjük azzal, hogy például pénzt vásároljunk rá, tudást szerezzünk vele, de fordíthatjuk olyan élményekre is, amelyek belevésődnek lényünkbe, egészen mélyen - ahova kutyám barna szemének mélysége is rögzült a napokban. Azt hiszem, hogy ez ér a legtöbbet - ez az egyetlen, amit nem lehet bepótolni, és ha elvesztegettük olyasmire, ami nem adott élményt, akkor pazarlunk igazán. Mert ez a fizetőeszköz, az IDŐ is véges, és ebben a bizonytalan világban az az egy biztos, hogy egyszer el fog fogyni.

Önzés

Az emberek mind ugyanolyanok... és én is ugyolyan vagyok, mint minden más ember: önző. Azt hiszem, hogy amíg meg nem tanulunk lemondani róla, az egónkról, önmagunkról, addig belülről fog felemészteni és szétfeszíteni.

 

(Kép forrása)

Minden ember ugyanolyan. Egy-egy ponton mindenkivel konfrontálódunk. Egy-egy ponton mindenki aljas és gonosz lesz velünk - egy-egy ponton mindenkivel aljasak és gonoszak leszünk. Mindenkinek van valamije, amivel porig tud rombolni. Mindenki ellen van legalább egy olyan fegyverünk, aminek segítségével a földdel tehetünk egyenlővé az illetőt. És minden helyzetben benne van a lehetőség, hogy amikor szarban vagyunk, akkor a világ ott fog hagyni belefulladni. Az is lehet, hogy ezt érdemeljük...

Az embernek van ilyen oldala is... és minden embernek van. Mert mindenki ugyanolyan, csak az árnyalatok másak.

Létezés

Vajon elég ennyi: lenni bele a világba? ...meglépni azt, amire vágyunk? ...elengedni az elvárásokat? ...lemondani a naív és akaratos elképzeléseinkről? ...megölelni azt, akit szeretünk? ...szívből jó napot kívánni annak is, akit nem szeretünk? ...táncolni az esőben? ...táncolni csak úgy? ...hallgatni a rovarhangokat? ...önfeledten belemosolyogni a napba? ...belemerülni, megfeledkezni az időről?

Ennyi tényleg elég ahhoz, hogy teljes legyen az ÉLET?... Azt hiszem, igen.

Elfogadás

Valami csendes beletörődés - szerintem az elfogadás a kulcs az emberi kapcsolatokban: amikor valami okán belemegyek abba is, hogy a másik bánthat, megerőszakolhat, azt ad, amit akar - virágot vagy kardot - , s nem várom, hogy mást tegyen. Szeretetből elfogadunk olyasmit is, ami nem jó, amit nem értünk, hogy miért kaptuk? És ez így van jól!

De az, hogy elfogadunk valamit, az még nem jelenti azt, hogy nem is fáj...

Odafigyelés

Néztem az embereket az utcán. Ültem a buszon, a forgalmi káoszban, a forróságban és figyeltem őket - ahogy járnak, ahogy tüsszentenek, ahogy megérintik egymást, ahogy kerülgetik az idegeneket. Ők nem láttak engem... mindenki el volt foglalva saját magával: rohantak, futottak erre-arra - mindenki megy valahova.

Egyik helyen egy idős néni árulta kerti virágait. Ült egy kapu előtt a lépcsőn, feketébe volt öltözve és színeket tartott az ölében. Kínálgatta, mutogatta, a legtöbben rá sem néztek, csak elszáguldoztak mellette. Az emberek - mint én is - sokszor elvárják, hogy odafigyeljenek rájuk, hogy megértsék őket, hogy foglalkozzanak velük, miközben ők maguk egyáltalán nem szentelnek másoknak olykor még csak egy pillantást sem. Ilyen az ember... mindenkinek saját maga az első, ahogy Szabó Lőrinc is fogalmaz: "mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb" - és ez így is van rendjén.

A világon boldogulnunk kell magunkban, nem szabad egymásra várni, mert abból stagnálás lesz. Azonban mindig akadnak olyan felemelő pillanatok, amikor valaki odafigyel ránk, amikor valaki lehajol a virágot áruló nénihez, és megérti, hogy mások életében és vannak drámák, nyomorúságok, félelmek, bizonytalanságok, nem csak az övében. Azt hiszem, hogy ezekre érdemes odafigyelni igazán, valamint ezekre kell emlékezni és őrizni őket.

Attól kerek a világ, amikor valakinek az életében - egy barátnak, rokonnak vagy idegennek - talán egyetlen pillanatra is, de fontosabb tudsz lenni, mint saját maga...

Szimbólumok

Nem tudom, más hogy van vele, de a saját életemen azt látom, hogy tele van szimbólumokkal, olyan jelképekkel, amiket mások kreáltak vagy én hoztam létre magamnak. Mindegyik él, mozog és lélegzik, és ha rájuk nézek, akkor mondanak valamit - nosztalgiával, reménnyel, hittel töltenek be, és lehet, hogy buta meg naív, de erőt adnak.

Csak néhányat emelek ki...

A narancs azt mutatja, hogy honnan hova jutok - minden vég egy új kezdetet rejt magában. Egy éppen felreppenő szarka a mezőn mindig emlékeztet arra, hogy bármilyen nehézségek vannak, az élet akkor is szép, és minden rendben van. A pipacs jelzi a szép kapcsolatokat, az emberek által nyújtott csodát, az áldást, amit mások lelkébe viszünk, vagy amiből részesülünk barátaink révén.

És a legszebb a világban az, hogy minden összefügg mindennel: a szimbólumaim is! Íme:

(A festmény Ferencz Erzsébet munkája. Köszönet érte neki és Barinak)

Színről színek

Olyan naív néha az ember... Azt hiszi, hogy élni csak annyit jelent, hogy élsz, szeretni csak annyit, hogy szeretsz. Közben pedig a világnak annyi árnyalata van: zökkenők és buktatók, színek, kavalkádok, amik elvakítanak, megbabonáznak, elkábítanak.

És én is olyan naív vagyok... Elhittem sokszor, hogy velem nem fordulhat elő ez vagy az, például, hogy bántok. Pedig bántottam sokszor, sokakat - önzésből, butaságból, csak azért, mert nem láttam színről színre a valóságot, és mert olyan könnyű megtenni, olyan könnyű ártani másoknak.

Lehet, hogy ami fehér az tényleg csak fehér, ami fekete az csak ennyi: fekete - és nincsenek árnyalatok? Nem hiszem... Lehet, hogy élni mégis csak annyi, hogy élsz, szeretni pedig csak annyi, hogy szeretsz? Nem tudom... lehet...

Egyetlen út

Ha gondolkozok a történteken, akkor arra kell rájönnöm, hogy a gyilkosom vagy. Ha feltétel nélkül elfogadom, amit mondassz, akkor én vagyok a bűnbakk, aki ölt, te pedig az áldozatom.

Ezek közül egyik sem jó... valakit megsemmisít, úgyhogy azt hiszem, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy szeretek, s nem keresek válaszokat, sem felelőst, csak maradok a barátod. Akárhogy teszem-veszem, bárhogyan gondolkodom, vagy fogadok el valamit, ez az egyetlen, ami mindenkinek jó lehet...

Ez is tégla

Írtam itt már arról, hogy az élet egy rakás leckét kínál fel nekünk, ha kell, akkor újra és újra, egészen addig, amíg megtanuljuk... S ha nagyon akarnánk okulni a tananyagból, akkor dob egy kavicsot, egy téglát vagy egy hegyet, ami annyira arcul üt, elkábít, vagy ha elég erős, akkor megsemmisít.

Nemrég megint kaptam egy ilyet, mámorító volt. Ezúttal azt tanította: "Orsi, már megint nem az az első, ami igazán fontos! Már megint előtérbe helyeztél olyan dolgokat, amiknek nem ott van a helyük!" Ha aznap a terveimhez tartom magam, akkor nem kell részt vegyek abban, hogy meghalva találnak valakit a szomszédban, nem kell beszélnem a mentőkkel, rendőrökkel, családal sem, sőt, ma nem lennék "diplomás hazug" sem, hanem előbb élem meg a csodát.

Furák a dolgok, és az élet megint dobott egy követ. Az életnek van valami fanyar humorérzéke is, különben az én téglám nem egy ember élete lenne...

Ajándék

Hogy csodákban részesüljünk, néha csak arra van szükség, hogy kinyissuk a szemünket és lássunk...

Van, aki soha nem követelőzik, ha sokáig nem találkozunk nem kérdi, hogy hol voltam, nem hisztizik, nem  is haragszik, csak örül. Annyira önfeledt, amennyire én csak különleges helyzetekben tudok lenni. Oda bújik, én belenézek a szemébe és magamat látom - tisztán. Aztán átveszem a hangulatát - a szimpla örömöt, a boldogságot, csak azért, mert az élet szép, s ha együtt vagyunk, akkor gyönyörű...

***

Hátradőlök a fűben, a pompázó almafa alatt. A távolban mennydörgés, körbevesz valami hűvöskés szellő, símogat a vihar előtti csend. Fölöttem pazar illatkavalkád, s közben méhek végzik a dolgukat: szállnak virágról virágra, zümmögnek - mintha mindet meg akarnák porozni, mielőtt ide érne az eső...

Él minden: a fű, a fák, a rovarok... és láss csodát: most én is. Ennyi van, azt hiszem ez az öröklét - meglátni néha az egyszerű és tiszta csodát!

Szabadban...

Jól esik egy kis csend. Valahogy régóta nem kaptam belőle... vagyis, okosabban mondva: nem engedtem meg magamnak. Sokszor túl fájdalmas ez. Túl ijesztő és üres az egyedüllét, de valahol kényelmes is, olyan gondtalan, alkalmazkodás nélküli, önfeledt, önmagam.

Mostmár csak inkább fülelek - hallgatom a csendet, az élet énekét.

A pitypang

Leghűségesebb barátom emlékére - írtam egyszer egy ilyen című történetet. Igaz volt minden szava - benne minden mosoly és fölötte minden könny is. Ma megint évforduló van. Ma megint azok az órák játszanak - másként, igaz, más hangokon: a neszek kicsit záporszerűbb akkordokkal süvítenek bele a levegőbe.

Az elmúlt hat évben ez az első alkalom, hogy kijöttem Hozzád ezen a napon. Hogy korábban miért nem tettem? Ezt nem tudom, csak valahogy így alakult, valahogy sosem szántam rá magam. Már nincs hant, s nincsen kő sem, ami hírdetné, hogy mit keresek. Csak egy emlék van, egy hely, amin a domborulatot még ma is látom, ha szeretném...

Egy nyomorult kis pitypangot hoztam - nem volt drága, sem narancssárga, sőt, még csak szép sem. Csupán egy szimbólum... mert azt mondtam egyszer, hogy hantodon mindig lesz valami, ha nem más, akkor békavirág.

Az elmúlt években sokminden változott... Én a legtöbbet - a körülményeim, a felfogásom, a helyzetem, a korom csak másodlagos, harmadlagos, tizedleges. Sokmindent sokkal jobban látok, sokmindent sokkal jobban csinálnék, jobban tudnálak szeretni. De az, ahogy akkor láttam, az az egy még mindig áll: Te voltál a leghűségesebb barátom!

S ezért én most hoztam neked hat év után egy nyomorult pitypangot.

Nagypéntek

Ma egész nap Túrmezei Erzsébet Ha valaki elmegy c. verse kavargott bennem:

Elfut az alkalom.

Elfut az életünk.

Ma még szolgálhatunk,

ma még szerethetünk.

Ma még bocsánatot

kérhetünk, adhatunk,

Egy-egy kedves kezet

ma még megfoghatunk.

(...)

Hiszen a ma mindig

Sürgető alkalom.

Elfut a pillanat!

Drága az alkalom.

(részlet)

S csak ennyi van... ma még szerethetek, megbocsájhatok, ha indokolt elnézést kérhetek. Nem új keletű, hogy előszedem ezt a témát. A halál szar ügy... Lehet, hogy van értelme, lehet, hogy nincs - minden esetre fáj.

Minden napomat úgy kéne éljem, mintha az utolsó lenne. Ez általában nem jön össze, mert hiába írom le, valahogy távolinak tűnik, mintha nem következhetne be soha. De tulajdonképpen vannak pontok, amikor meghalunk - amikor valahogy, valamilyen formában kilépünk a saját életünkből, egy másik, egy új létformába. Olykor van hozzá nézőközönség, máskor nincs, néha felénk nyúl közben egy kéz, megsimogatja a homlokunkat vagy visszaránt, máskor kapálózunk, mégsem felel senki.

Lehet, hogy az élet rendje a halál? Lehet, hogy normális az, hogy elpusztultam hat éve, elmúltam hat hónapja, pár hete, pár nappal és pár órával ezelőtt is? Fene tudja... De a humuszból mindig kinő valami...

Ma még egy-egy kedves kezet megfoghatok!

Kártyavár

Hatalmas felelősséggel tartozunk önmagunknak és a világnak. Iszonyat sokat számít az, hogy adott helyzetet hogyan kezelek, – egy mimika, egy grimasz, egy elfordulás, egy elnézés, sőt egy elpillantás, egy indulatos kézmozdulat, vagy egy bizonytalan sóhaj, de egy baljós gondolatfoszlány véletlen tükröződése is az arcomon, és egy rémület, ami a külvilágba sugározok, eszeveszett s tán indokolatlan amplitúdóval – mindennek jelentősége van. Súlyuk van nem csak a tetteknek, szavaknak és mulasztásoknak, hanem a gondolataimnak és az elfojtásaimnak is. Amikor visszafogok magamban valamit, ami kíméletlen erővel tör felém: megerőszakolom magamat. Ez legtöbbször félelemből ered, általában azért, mert képtelen vagyok felvállalni önmagam és az érzéseimet, és kimondani: „nézd, Világ, EZ vagyok, EZT szeretném, EZ tetszik, vagy EZ nem tetszik és ERRE vágyom, EZT pedig a hátam közepére sem kívnom – akár elfogadjátok, Emberek, akár nem, de EZ MIND BENNEM VAN! Ha minden kinevet, gúnyol, lenéz is, függetlenül attól, hogy ki és mit mond ILYEN VAGYOK...”

Ahányszor megerőszakolom magamat, kapok egy pofot. S minél többször fojtom el ugyanazt, annál erősebbet fog csapni legközelebb, amikor megint megteszem. Aztán eljön a nap, hogy akaratom ellenére elkezd ütlegelni rajtam keresztül másokat is – ez idő kérdése, mindenképpen elérkezik. Mintha kártyából építenék várat – olyasmiből készítek magamnak személyiséget, amilyen nem vagyok. Aztán jön egy gyanútlan szellő, és lerombolja a sokszor megfeszített munkával összetajkolt emeleteket. Nem az energiabefektetéssel volt a baj, hanem az alapanyaggal: nem a bennem lévő vasat, követ és tüzet pakoltam az építménybe, hanem papírt. Aztán összedőltem, mert nem tehettem mást.

Van valami törvényszerű ebben: az élet annyiszor kínál fel egy leckét, amíg megtanuljuk, addig jön elő egy probléma, amíg képessé válunk megoldani.

...csakhogy a legtöbbször ezt nem a világ látja, általában nem az emberek gúnyolnak, néznek le vagy nevetnek ki, hanem én, miközben annyi vas, kő és tűz van raktáron, hogy már nincs hova pakolni mindet.

Papírhajó

Hajtogattam – múltbéli emlékek és sérelmek lapjaiból. Lassanként felgyűjtöttem jó néhány hajót, csak szaporodtak, sokasodtak szépen, és idővel már nem igazán volt mit kezdeni velük...

Törnek és zúznak a szavaim. Sokszor nem érzem a súlyát annak, hogy amit kimondok az talán meg fog semmisíteni néhány világot. Utána a magyarázkodás, a „de nem is úgy gondoltam” már semmit sem ér, már semmit nem jelent, a tüske marad, és szúrhat megint ha egy-egy helyzetben előkerül.

Törnek és zúznak tetteim. Van hogy önkénytelenül, véletlenül, megfontolatlanul elkövetek valamit. Persze, olykor szándékosan is lehet, csinálhatok olyat, ami a másiknak fáj. Megtörténik, hogy nem is tudok róla, hogy bántottam, vagy előfordul, hogy elfelejtem, és idővel újra előjön: valaki figyelmeztet rá. Én csak ekkor kezdem el érezni a valódi súlyát, a valódi jelentőségét.

Törnek és zúznak mulasztásaim. Legtöbbször érzem, hogy mi lenne a helyes. Általában tisztában vagyok azzal, hogy mi a feladatom az adott helyzetben – tudom, hogy mit kell mondanom vagy mit kell tennem, s ez mégis elmarad. S mikor rájövök, hogy a megérzés jó volt, akkor látom a hiba súlyát. Ám ilyenkor már csak ennyi marad: „úgy kellett volna”.

...nem volt mit kezdeni velük, így szélnek eresztettük a hídról – és csak figyeltük csendben hogy repül, s majd úszik elbocsájtott hadi(sérelem)flottánk.

Kapcsolatok

"Gondoljon mindazokra, akikre nem fordít elég figyelmet, mert egy napon, mikor eltűnnek az életéből, túl késő lesz!"

(Francois Lelord)

Emberek, - akik életünk valamelyik szakaszában a közelünkben voltak: felneveltek, megöleltek, olykor pofon vágtak, de minden esetre szerettek, mert éppen azt tarották helyesnek - rokonok, barátok, ismerősök, idegenek... Adott pillanatban azok a személyek, akik részt vettek életünk egy-egy előző mozzanatában már nem annyira fontosak, már nem keressük annyiszor a társaságukat, mint korábban. Egyes kapcsolatok kihűlnek, kötelékek elszakadnak, ragyogások elhalványulnak. Néha azért nem árt, ha eszünkbe jut, hogy ott voltak valaha: ma már megfeledkezünk róluk, de régen fontosak voltak. Egy-egy lépést talán az ő támogatásukkal tettünk meg, egy betegséget vagy szívfájdalmat az ő ölelésükkel, tanácsukkal, bíztatásukkal vészeltünk át. Lehet, hogy megöregedtek, eltávolodtak, kiábrándultunk belőlük, azonban jól eshet a viszontlátás... még mielőtt késő lenne! Ki tudja? Talán valami előre nem sejtett mondanivalónk is akad...

Próba

Mindennapjaink próbára tesznek minket.

Nem mindig tudom eldönteni, hogy éppen mi a helyes, mit kell tennem, hogy megfeleljek, hogy jó legyek, hogy ne maradjanak kimondatlan tüskék, és nem elvarrt ormótlan madzagok. Hibát hibára halmozok, kihívásokat bukok el, megbántok másokat, vagy nem állok ki valakiért úgy, ahogy szeretnék, ahogy megérdemli... ember vagyok - más mentségem nincs rá, és nem is keresek...

Lehet, hogy eltört

Apróság

Vannak nyomok és léteznek jelek,

melyek összehozzák olykor az embereket.

Mindenhol fénylenek éjjel csillagok,

de van, aki nem látja, csak kutatja a Napot.