Karácsonyi őrület

Már megfertőzött mindenkit – keresztényt, zsidót, muzulmánt és ateistát.

Korábban... szebbnél szebb ajándékokat vettünk. Mindegy, hogy mi, csak lehetőleg minél többe kerüljön, vagy ha nem is, legyen a legszínesebb a csomagolás, minél vastagabb a „csokimáz”.

Aztán azt mondta a tévé, rádió, újság, internet, hogy gazdasági válság van. Fordult egyet a világ, és divatossá váltak a kézzel készített kütyük. Nincs már pénzünk drága ajándékra, helyét átvette a „szívből, csak Neked készítettem” szlogen. Mennyivel hangzatosabb és elmélyültebb ez, mint a csilli-villi drágaság.

Mikor születésnapod van, adok Neked valamit, ha karácsony van, akkor is.

Az ünnepek ma a pénzről szólnak: a gazdagságról vagy a szegénységről. Közben pedig, nagy szeretetünkkel éppen a lényegről feledkezünk meg, éppen arra nem jut időnk: az odafigyelésre – egymás lelkébe nézésre.

Mikor éppen ajándékozol, azt figyelmesen teszed-e? Amíg az üzletekben bóklászol, addig nem hiányzol-e valakinek nagyon-nagyon? Amíg a karácsonyi ételt-rendet teremted elő, addig nem vágyakozik valaki arra, hogy meghallgasd a gondját-baját?...

Mind a csodát várjuk... most éppen a karácsonytól. Ki a pihenést, ki a családi eseményeket, ki az ünnepet, ki a megváltót. Aztán eltellik a karácsony, jó volt szép volt, de mégsem történt semmi. Három nap múlva folytatódik minden ugyanúgy. Nincs csoda és belekeseredünk, hogy nincs.

De az ember még akkor is remél: majd húsvétkor, majd a születésnapján, majd a következő választásokkor, majd a következő vakációban, vagy ha megházasodott, ha gyermeke lesz, ha meghal... Akkor majd eljön a várva-várt csoda. DE akkor sem történik semmi, akkor is megy majd minden a régi kerékvágásban – ha van pénzünk ismét ajándékot veszünk egymásnak, ha nincs, akkor megint készítünk valamit, mert mindenki ezt teszi.

Leéljük az életünket úgy, hogy soha nem fedeztük fel a kiskutyánk, kismacskánk, apánk-anyánk, testvérünk, barátunk, párunk szívdobbanásának ritmusában bújkáló csodát... sem a fizikai test önmagában rejlő pompázatosságát – ami működik az ajándékaid nélkül is. Nemcsak a kiskutyád, kismacskád, apád-anyád, testvéred, barátod, párod sejtjeiről, szöveteiről, szinapszisairól van szó, hanem arról is, hogy ő odafigyel Rád. Hogy egy-egy pillanatban észreveszi azt, hogy milyen nagyszerű dolog a Te létezésed, hogy milyen szépen meg vagy „alkotva” Te is...

Figyelem-odafigyelés: ez a legtöbb, amit adhatunk egymásnak, és a legkevesebb, amivel tartozunk – a többi csak lom, kacat, haszontárgy vagy ideológia... Azt hiszem, hogy ez az első IGAZI lépés egymás felé – ezt nemcsak karácsonykor és a születésnapján tudod megvenni-elkészíteni neki...

Figyelj! – aztán jöhet az ajándékozás...

Mondanék valamit...

Valamit, amit még nem láttak emberek,
amit csak az ért, aki igazán szeret...

Ha nehéz az élet, a világ éget,
és úgy érzed, hogy minden elhagyott téged,
veszély tör reád, nincs menekvés,
valahol felcsillan egy csíknyi remény!

Felnő a világ, felnövünk vele,
de úgyis marad bennünk egy csipetnyi gyermek,
aki bújna, menekülne kifele innen,
de megbénul, mert hidegen élnek.

Mondanék valamit, amit senki se tud,
ordítanám a valót vadul!
De nem látom és nem ismerem,
mert gyermeked vagyok és védtelen...

Mondanék szépet és mondanék jót,
hogy tudja meg Isten, hogy mit adott!

Mondanék-mondanék... csak mondanám már...
aztán néma mosolyra görbül a szám:
Köszönöm! Köszönöm az ÉDESANYÁM!

Kolozsvár, 2009. november 23.

(Édesanyámnak, születésnapjára)

Felnőtt gyermek(2)

És szeretem az állatokat is. Aki már figyelt pókot "vadászni", az tudja, hogy miről beszélek, és az is, aki már látott lovat a csikójával együtt legelni, vagy hallott madárfiókacsivittelést elcsendesedni, amikor a szülők visszarepültek a fészekhez...

Csodálom Istent, a természetet azért, ahogyan megalkotta ezeket a lényeket, akik mindig tudják, hogy mi a feladat. Félig-meddig ökológus vagyok, nem lenne helye elfogultságnak, de úgy gondolom, hogy az, akinek valaha kutyája-macskája volt, nem tud objektív lenni, amikor Róla vagy Róluk elmélkedik.

Nekem volt mindkettő. Talán örököltem az odaadást és rajongást, amivel a természetet tüntetem ki.

13-14 évesen nehéz volt megválni a cicámtól. Megértettem, és tudtam, hogy nem maradhat tovább a közelemben. Szabadjára engedtem, elvadult, évek óta nem láttam.

A kutyám nagyjából akkoriban csöppent az életembe, amikor Eszter is. Visszagondolva igencsak teljes lehetett az az időszak. Emlékszem, ahogy Buksi, a tenyérnyi kis fekete szőrcsomó a szoba szőnyegén botladozott. Idővel igaz barát és többé-kevésbé társ lett a mindennapokban. Együtt keltünk és feküdtünk, minden reggel első dolgom az volt, hogy őt üdvözöljem, minden este utolsó percben vele voltam.

Úgy voltam Buksinak a cinkosa, mint a gyerekek: minden csínyben, rosszaságban. Hányszor engedtem meg unokahugomnak olyasmit, amiért a szülők joggal lehetnének rám dühösek, és hányszor néztem félre, amikor a kutyám olyat tett, amit más tiltott, vagy nem nézett jó szemmel... Így kellett legyen, mert lélekben ugyanaz a gyerek voltam, vagyok, aki képes komolyan venni a feladatát, de tudja milyen "úgy csinálni, mintha..."

Buksihoz foggal-körömmel ragaszkodtam, el nem tudtam képzelni egyetlen okot sem, ami eltávolíthatja tőlem. Azt hittem örökké velem marad. Tévedtem.

A napokban eszembe jutott, hogy: "el kellett volna kísérjem". Én okoztam a halálát, persze nem szándékosan, csak naívságbül. Útjára engedtem, ahogy korábban számtalanszor, de arról a sétáról már nem jött "haza". Birtokolni akartam, hogy az enyém legyen, azt hiszem ezért fájt annyira, és ezért hiányzik még most is néha, ha rá gondolok, hű barátként, édes testvérként.

Azóta beletörődtem. Lezárult periódus. Édes-keserű cukokra az az időszak, amit nem egyszer verseltem meg. Örülök, hogy itt van minden nap a szívemben, és tudom hogy amíg élek, onnan nem törli ki semmi. Megértettem minden leckét, amit az élet tálcán kínált fel. Megválaszoltam a miérteket és hogyanokat. Megtanultam, hogy a múltam vezetett ide, onnan hoztam, aki vagyok, és minden, de minden okkal történik, a legkevésbé sem véletlenül.

Eszter maradt. Növekszik szellemi, testi és lelki mivoltában. Szíve ugyanakkora, mint évekkel ezelőtt: elég nagy ahhoz, hogy beférjen oda az egész világ.

Nemrég ültünk egymás mellett. Játszani nem lehetett, mert a pillanat komolyságot követelt. Akkor szólalt meg a hatéves unokatestvérem, csendben, hogy csak én halljam:
- Orsi, én emlékszem Buksira. - megrémültem. Pár pillanatig úgy tettem, mintha nem hallanám, azt hiszem, nem fogtam fel, amit világosan, tisztán kimondott...
- Ez honnan jutott eszedbe, Esztikém? - kérdeztem zavaromban
- Van egy fényképünk róla. Én emlékszem Buksira. - ismételte meg végtelen természetességgel. Még nem volt négyéves a gyerek, amikor a baleset történt, de ha ő azt mondja, hogy emlékszik rá, akkor minden bizonnyal úgy is van. Pár pillanattal később, feleszmélésem után megöleltem a hatéves unokahugomat, és a fülébe súgtam, mint a világ legtitkosabb igazságát:
- Én is!

Most is látom szemeim előtt, ahogy elmosolyodik Eszter, vagy karbateszi a kezét és durcásan morog valamit. Bárhogy is viselkedjen, egy biztos: ő egy kisangyal, a Teremtő által földreküldött igazság. Szememben a gyermek a régi korok nagy bölcsévé változott, aki mindent tud, de semmit nem mond el azért, hogy magam jöjjek rá a Nagy Titkokra. A hatéves Eszter hirtelen igaz baráttá nőtt, aki felnőttebb és okosabb, mint minden felnőtt. Bámulatos metamorfózis, és nem győzök csodálkozni rajta.

Nem tudom, hogy holnap vajon fog-e emlékezni erre a pár szóra, amit akkor váltottunk, de abban biztos vagyok, hogy Buksira igen. Ösztönös kis létével talán képes lesz embereket megtanítani arra, hogy higyjenek a mesékben. Még mindig létezik a királylány, aki olyan szép, hogy nem lehet ránézni, és létezik a királyfi, aki fehér lovon jön, és megmenti szerelmét a hétfejű sárkánytól. Létezik szeretet, ragaszkodás és összetartozás.

Csodálom a gyerekeket. Az őszinteségüket, a tisztaságukat és gyakran irigylem is őket a tudásukért...

Felnőtt gyermek(1)

Most találtam rá egy korábbi írásomra, és úgy döntöttem, hogy megosztom Veletek! Terjedelme miatt három részletben teszem közzé...

Csodálom a gyerekeket. Az őszinteségüket, a tisztaságukat, és gyakran irigylem is tudásukat, mert nekik még mindig létezik a csodaszép királylány, akikről a mesék azt mondják, hogy : " a napra lehet nézni, de rá nem", és létezik a királyfi fehér lovon, aki megmenti őt a gonosz mostohájától vagy a hétfejű sárkánytól. Ők még elhiszik, hogy az élet arról szól, hogy reggel felkelünk játszani, este pedig lefekszünk megálmodni a másnapi játékot. Irigylem a tudásukat és az egyszerű természetességből fakadó kiváncsiságukat. "Az mi?", "Miért?", "Hogyan?" Sok embert csak idegesít, és lenézően kijelentik: "Csak" Pedig a gyerek azért van, hogy felfedezze és meghódítsa magának a Világot.

Egy ideje már csak a gyerekeken látom a hónapok, évek múlását, pedig még csak 20 éves vagyok.

Eszter, az unokahugom még csak most született, 14 éves voltam, szülei bátran, félelem nélkül adták karjaimba, vagy hagytak magamra vele, hogy vigyázzak rá. Tisztán emlékeszem arra, amikor pár hónapos korában mellette ültem az ágyon és "beszélgettünk". Még én is elhittem, hogy nagyon fontos dolgokat vitatunk meg. Ő hangosan nevetett, és engem ez tett boldoggá. Volt időszak, amikor úgy éreztem, hogy csak nekem kacag, nekem mosolyog és nekem sír. Elképzelhetetlen volt akkor, hogy más is befurakodjon játékainkba, gyermekszövetségünkbe.

Telt az idő és nagyon sokminden megváltozott, Eszter megtanult járni, okosodott. Azokat a szavakat mondta ki először, amiket én tanítottam neki. A "mámá" és "tátá" után olyanok következtek, amelyeket sok felnőtt is nehezen sajátít el. Fogalma sem volt, hogy mit jelentenek ezek, de mondta, és valahányszor újra találkoztunk, így fogadott: "mitokondrium!"

Szeretek részt venni a gyerekek játékában, mert rádöbbent, hogy a valóság nem egyéb, mint az "úgy csinálok, mintha..." Megszűnik olyankor a világ, az idő, a feladatok, a tennivalók, a problémák, és csak egyvalami marad: "úgy csinálni, mintha..."

Talán sokaknak nehezükre esik leülni a földre a legók és lufik közé, és elfogadni, hogy a kisemberek országában partnerként viszonyul mindenki egymáshoz. Sokszor élvezem, hogy ide-oda rángatnak, és maga a mennyország, amikor egy-két-három emberpalánta forog, körbe-körbe körülöttem. Jó érzés megölelni egy síró gyereket, tudni, hogy abban a pillanatban csak egyetlen feladat létezik, ami millió egyébbel ér fel: megvígasztalni.


Pár napja azon veszem észre magam, hogy Eszter már 6 éves...

Szabó Lőrinc: Az egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegeken
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjakmég tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
s mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmarad
sértetlenül?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderül!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

Barát...

A barát az az, aki szárnyak ad, megnevettet, aki veled együtt sír és veled együtt éhezik, ha kell. A barát meghallgat, és tanácsot ad: tükröt mutat. A barát az, aki belenéz a tükörbe. A baráttal jól esik egy-egy hideg őszi estén leülni egy pohár finom forraltbor vagy -csoki mellé, és megvitatni az élet nagy kérdéseit és értelmét. Meggyújtani egy szál gyertyát, és együtt nézni, ahogy leég, közben összemolyosogni, és megérteni: jól van... nagyon jól van minden így.
A barát az, aki a legkönnyebben a földbe tud döngölni - persze akaratlanul. A barát ott tappint, ahol a legjobban fáj, ott éget ahol a legkínosabb, oda tartja a tükröt, ahova a legkevésbé sem akarunk nézni. A vita a baráttal megöl... A kibékülés a baráttal újjászül...
Barátom az, aki nyitott rám, és nem hibát, a gyarlóságot és az értelmetlenséget keresi bennem, hanem meglátja az istenit - a fentről gyúrt csodát...

Bonyolult lény az ember

Sejtekből vagyunk. Tetőtől talpig sejtekből. Voltam egy csomóféle órán, tudom, hogy milyen bonyolunt önmagában egyetlen egy sejt is. A sok folyamat, a millió kapcsolat, olyan pici összefüggések hálózata, amit nehéz megismerni, feltárni, majd nehéz megérteni is. Mi miért történik? És mi hol történik?...
... És még mi van itt? Mitől olyan bonyolult még? Lélekből és szellemből van az ember. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ezek csak kémiai reakciók az idegsejtek szintjén. Nem érdekel, hogy mi az, a lényeg, hogy hat rám. Suttog és üvölt: egy isteni lény vagy egy kémiai reakció - szinte mindegy is. Lényeg, hogy veszeked tőle, majd kibékülök, sírok és nevetek, lebetegszem és meggyógyulok. Élek és meghalok.
Meg van itt még egó is... Szar az ember, gyarló - és sokan azt gondolják, hogy az egó miatt. Vagy ráfogjuk, hogy egoista vagy, ezért bántasz másokat, ezért lopsz, ezért ölsz, ezért vagy szar ember. De nem... az egó egészséges védekezőmechanizmus. Méltóságot ad a sejtjeidnek és a kémiai reakcióidnak, vagy isteni voltodnak. Szarból vagyunk, ha az egó felénk nő, és akkor bántani akarunk, rombolni, tönkretenni mindent. Ha nekem fáj, akkor fájjon a másiknak - szarból van az egóm.

És ha ezeket egymástól szétszedem, akkor követtem el a legnagyobb hibát. Ha csak a sejtek bonyodalmát, a kémiai reakcióim egyszerűségét nézem - és engedem érvényesülni, akkor olyan nyomorult leszek, amilyet még a Föld nem hordott a hátán.

Legjobb, ha tudomásul veszem, hogy egyszerre vagyok sejt, kémiai reakció, isten, egó, és szar is. És ettől vagyok teljes értékű ember!

Túl rövid egy nap...

Eldöntöttem, hogy ma csak azt csinálom, amihez kedvem van, amit szeretnék...
Első körben: lógtam a suliból. Nem volt kedvem menni: nem mentem.
Kínait akartam, kínait ettem, sütit akartam, sütit ettem. Sétálni akartam, parkba mentem. Nyugalmat akartam, meghallgattam egy részletet a templomban az orgonapróbából... És minderre volt időm... Egy nap, amikor azt tettem, amit szerettem volna... És nem érdekelt az, hogy mit mond a másik, a harmadik, hogy milyen korlátokat és szakadékokat kell leküzdenem. Őrület... megbolondultam? Lehet... De vannak ötleteim, hogy mit csinálhatnék mééééééééééég, amit igazán szeretnék, amihez kedvem van... de túl rövid a nap, hogy mindenre jusson belőle....
Azzal a reménnyel hajtok fejet a mának, hogy a holnap ismét megmutatja csodáit...

Sok a világ...

Túl sok - van ilyen? Nincs, ha abból indulunk ki, hogy a "túl sok" nélkül semmi sem ilyen lenne...

Na jó, most komolyan. Néha az ember azt érzi: ELÉG. Elég a nehézből, elég a könnyűből, elég a félelemből, elég a bátorságból, elég a rosszból, és igen, elég a jóból is. Kell legyen bátorságunk váltani. Újjá születni, megtisztulni, lecsutakolni magunkat. Elfelejteni azt ami bántott és azt is, ami jó volt. Az többet úgyse lesz... De a MOST meg a holnap még tartogat valamit. És amíg a régi szálakat nem varrjuk el magunk mögött, addig újat kezdeni nem lehet.

Le a félelemmel, le terhekkel, lefele a kínos és mámoros láncokkal. Minden szárny lehet teher, ha nem rendeltetés szerüen és nem a maga idejében használjuk...

Sok a világ... lehet, de szerencsére nem a miénk az egész...

Irigység: bolondság

Vicces, nevetséges, bosszantó, felháborító... - csak néhány jelző, amivel azonosíthatnám ezt az emberi tulajdonságot. Az irigy ember: kezelhetetlen, törtető, képmutató - számomra értelmetlen, kesze-kusza világ. Lehet-e fokozni? Naná! Ha még nagyszájú és harsány is, akkor aztán minden megtestesül benne, ami taszít...
Érdekes, hogy néhányan vagy sokan képesek hosszasan azon morfondírozni, hogy a másik mit csinál, vagy éppen mit nem csinál, aztán a mellét veri, hogy bezzeg ő... Bezzeg ő milyen szép, milyen okos, milyen bátor, és sorolhatnám. Oké, de ez az ő baja. Ha annyi ideje van a másikra, akkor biztosan magával nincs sok dolga. És akkor hogy lehet ő a BEZZEG? Ezt nem értem!:)
Könnyű mindig egymást okolni a saját gyarlóságainkkért. Könnyű mindig a rosszat, a hibát keresni, mert az olyan szembetűnő, és olyan divatos. Jól leszólom a másikat, és azonnal kifehéredek irigy-társaim között: befogadnak. Gyarló az ember. Egyszerűen gyarló. Én is az vagyok, Te is az vagy, akár tetszik, akár nem. És ez sem baj, mert rögtön gyógyítjuk egymás "immunrendszerét". Lehúzunk egymásról egy rend bőrt, aztán mind a ketten lefoglaljuk magunkat a regenerálódással, és a végén csak csurran-cseppen valami mind a kettőnknek.
Könnyű megtalálni egymásban a rosszat, és hangosan kikürtölni mindenkinek. De figyelj csak... Ha irigy vagy rám, akkor csak lát valamit, ami Benned nincs meg. Csak látsz bennem valamit, amire fel kell nézz. Csak látod bennem az istenit. Akkor lehet, hogy mégis jó irigynek lenni?...
Ááááá, dehogy... Mert az ami bennem jó, az valahol Benned is megvan. Lehet, hogy pepitában, és nem látjuk, de ott lappang mind a kettőnkben. Ott kóvályog a lényünkben az isteni, és kíván kifele törni, megmutatni magát, hangosan, de nem harsányan, hogy: hééééééé, itt vagyok!
Éppen ezért nem ártana, ha az ember előbb a saját portáján nézne körül...

Ha egyszer valakivel szar voltam, azt soha nem mosom le magamról...

Rossz lenni valakivel... Ha egyszer megtettem, ő mindig emlékezni fog rá. Ha azt mondta, hogy nem haragszik, akkor is. Ha elfelejtette, akkor is. Mindig. Mert egyszer rossz voltam, szar voltam. És már sose lehetek jó. Ha akarok akkor sem. Ha tehetem akkor sem. Ha szeretném akkor sem. És gyerekként az ember biza sokszor rossz azzal, akivel nem kéne. Rossz a szüleivel. Rossz a testvérével. Rossz a barátaival. A gyerekkori barát elmegy. A szülő és a testvér marad.

Sokszor, sok jó emberrel voltam - és vagyok rossz. Ők meg bezárkóznak. Védekeznek és támadnak. Hiába akarok mostmár jó lenni, nem lehet, nem engedik. A valamikori bántásért, most kapom vissza bántást. Ez van. Ez így van jól.
Lehet, hogy azért működik ez így, mert nem kell jónak lennem, hanem egyszerűen csak embernek, aki nem tartozik többel, mint hogy figyeljen a másikra... De az a legkevesebb - a figyelem, és tartozunk is vele!

Sokszor, sok rossz emberrel voltam - és vagyok jó... hoppá... ez hülyeség... Nincs rossz ember, se jó ember. Csak van az ember, és annak valamilyen tulajdonságai. Nekem nem a jellemzőkkel, a szerzett vagy öröklött jellegekkel kell foglalkozni, hanem az emberrel. A mindenfélétől lecsupaszított TISZTA emberrel.

Legyek ember és emberi. Hogy hogyan? Ezt még nem tudom...

Továbblépés...

Sokszor menni kell tovább. Felégetni a hidakat magunk mögött. Megszakítani olyan szálakat, amelyeken korábban a lét függöt. Engedni a halált, hogy végezze a dolgát. Nem könnyű. Túlélni a halált sosem volt az.
Teret kell engedni másnak. Teret kell engedni a világnak. Teret kell engedni a megjósolhatatlannak. Menni tovább, még ha minden bizonytalan is, és nem látjuk az utat a lábunk alatt.
Hogy hova tovább? Azt nem tudom...

Rosa Loibl sírkövére

Még van szíved, de már nem dobog -
csak a mély hangtalanság zokog.
Érthetetlen jelenet:
ahol leteszed a keresztedet.

Már van szíved, de még nem dobog,
nyithatsz bármikor egy új lapot,
ahogy felveszed a keresztedet,
és csöndesen átöleled.

Kolozsvár, 2009. szeptember 28.

Út

honnan jövök
a semmiből
hova megyek
a semmibe
nem létezik más
csak tisztán
darabkákra vált
végérvényes menniakarás

Mettenhausen, 2009. szeptember 2.

Kiesett budiajtó:-D

Ma reggel különleges állapotában találtuk a mellékhelyiség ajtaját: ki volt törve a sarkából. Rögtön az jutott eszembe, amikor otthon, falun a wc ajtaja egy az egyben leesett a helyéről, és mint egy vörösszőnyeg terült el a "király" lábai előtt. Vicces jelenet, és talán kevés ember fog örülni neki. De egyvalamire bizonyítékul szolgál: a tökéletesen tiszta, végtelenül rendezett dolgok mögött is rejlik valami kosz, valami szenny, valami hiba. Hiába van kifogástalan házam, amit az emberek megcsodálnak, ha odabent valami nem úgy működik, ahogy kell. Otthon is van trágyaszag, itt is, és nem többek, vagy kevesebbek az emberek Németországban, mint Romániában, csak itt vastagabb a csokimáz...
...és az is jelent valamit, hogy még a budiajtó sem tud tisztességesen kitörni...

Mettenhausen, 2009. augusztus 25.

MOST

A legjelentéktelenebbnek tűnő pillanatok is szolgálhatnak örök életre szóló örömélménnyel, még egy kínos helyzetben is. Nem számít, hogy éppen hol vagyunk, az év vagy a nap melyik szakában - minden egyes pillanatot úgy kell megélni és elfogadni, ahogy van: egyszerűnek, csodálatosnak és MEGISMÉTELHETETLENNEK.
Az élet ettől az egytől lehet szép: hogy a MOSTot csak Abban a pillanatban tudod megélni. A következő már valami teljesen más, valami teljesen újszerű, amit az előzőben remélni sem tudtál. Rajtad áll, hogy hogyan éled meg. De egyvalami biztos: minden ember, növény, rovar, egyszerűen minden élő és élettelen azért született, hogy AZT a bizonyos pillanatot számodra teljessé tegye!

Mettenhausen, 2009. augusztus 19.

Pókomhoz

Betörtünk egymás intim szférájába -
föléd suhantam, de valami mást vártam.
A helyzet téged csak megtalált,
de nem is tudtuk volna bántani egymást.
Okoztunk kele-kótya bosszúságokat,
de nem lehetett vérremenő harc.
Összezúzhattam volna méhecske testedet,
de a jelenetből csak ennyi lehet:
kölcsönös-közönyös tovasurranás,
leleplezhetetlen pillangóvarázs...

Mettenhausen, 2009. augusztus 19.

Szálka és szilánk

A szeretet nem megváltoztani akar: elfogad. Ezáltal tanít és nevel, tükröt tart. Erélyesen, de nem követelőzve. Aki szeret, az nem bánt - az csak szeret és azt viszont szeretik.
Az eredendő következménye a legszebb az egészben: a fejlődés - nem is akármilyen: kölcsönös és teljes (testi, lelki, szellemi) fejlődés. "Egymás hajlataiba idomulás" és megszelidülés. Olyanná válok, amilyenné lennem kell a szereteted áltad. Nem azért, mert elvárod, vagy mert ezt kéred, hanem mert így akarjuk, mind a ketten.
Nem azért fogok fejlődni, mert Neked nem tetszik az, aki most vagyok! Ezt gyorsan felejsd el! Azért növök magasabbra, mert meglátod bennem azt, aki lehetnék, de attól még elfogadsz annak, aki vagyok. Nem jövőbesóvárgó mohosággal, hanem tiszta, istenitől fakadó egyszerűséggel. És akkor lehet, hogy egyszer tényleg olyan leszek, amilyen lehetnék, amilyennek szeretni szeretnél. ADDIG NEM, mert nem az elvárás és kötelesség mozgatja az embert, és nem is a "külső motiváló tényezők", hanem a belső szereteterők: általad és általam...

Mettenhausen, 2009. augusztus 30.

Amiért érdemes

egy figyelmesség
egyetlen pici jel
egy mosoly
egy önzetlen
megmozdulás
egyetlen pillanat
amikor az ember tudja
nincs egyedül

már egyetlen egy
percért is megéri


Mettenhausen, 2008. augusztus 8.

Viszontlátásra...

Megjöttem, és látom, ahogy közben a kopár fák búcsút intenek a nyárnak. A napok telnek - néha elszállnak, máskor csak vinyítva vonszolják magukat, és ez így van jól.
Sokminden történt közben. Repültem. Zuhantam. És lebegtem is. Láttam világot, nem egyet. De közben végig egyvalamit kerestem: a LÉTEZÉST. Aztán rájöttem, hogy vele együtt jár a SEMMI, a VALÓSÁG, az ÁRNYÉK és a FÉNY, a LÁTSZAT, a KÉPMUTATÁS, a KÍN, a SZENVEDÉS, a FÁJDALOM, az ÖRÖM, a JÓSÁG, a SZERETET, a CSODA és a RÁCSODÁLKOZÁS. Nem sorolom tovább... ez mind hozzá tartozik a Világhoz és benne az Emberhez. Talán egy szóval lehet megnevezni azt, amit megtapasztaltamtam: (sok)MINDEN - és még az is tetőtől talpig.

A következő napokban Mettenhausenben lejegyzett írásaimból nyújtok át néhányat. Mindet a MINDEN ihlette... néha a FÉLELEM, máskor a DERŰ, olykor a KUDARC, legtöbbször a BETELJESEDÉS...

Viszonlátásig...

Az elmúlt hetekben igencsak elhanyagoltam ennek a blognak a vezetését... mentségemre váljék, hogy egybet írtam. Most pedig az következik, hogy egy hosszabb ideig ismét nem olvashatsz új bejegyzéseket tőlem.

Elbujdosok? Lehet...
Én inkább úgy mondanám, hogy továbblépek, egy hátizsáknyi csomaggal. Sokan úgy neveznék meg: szerencsét próbál. De úgy gondolom, hogy azt nem tesztelgetni kell, néha szerencsés az ember, máskor nem. Sokkal több és nagyobb jelentősége van annak, hogy milyen reményekkel indulunk útnak. ÉN REPÜLNI MEGYEK! És ha a számításaim helyesnek bizonyulnak, akkor néhány még mindig fénylő csillaggal térek vissza. Közben pedig mindenki változik... Te is, én is.

Addig meg végezze ki-ki a maga dolgát!:-)

elszöknék a világból,
oda, ahol nincs
"nem szabad"
s mikor dübörög
a "tégy valamit"
csak felemelem a kezem
R-E-P-Ü-L-Ö-K
a addig le nem engedem
míg meg nem szűnik
a "nem lehet"
elszöknék a világból
de nincs hova
és nem lehet
de nem is szabad
2008. dec.

Véletlenek...

Érdekes ez a szó... és olyan gyakran élünk vele...
Véletlenül tapostam a lábadra, véletlenül estem el, véletlenül láttam egy nyulat, véletlenül buktam meg, véletlenül dobtak ki a munkahelyemről, véletlen, véletlen, véletlen, és ezredszerre is véletlen.
Én nem akarom érteni ezt a szót... Meggyőződésem, hogy mindennek van értelme, minden, de minden okkal történik: ha meggyújtok egy gyufaszálat, vagy ha megnyerem a lottó-főnyereményt. A fejlődésemet szolgálja az, ha megiszok egy üveg sört, és ha elolvasok egy könyvet - csak legfeljebb másként hat, és más érzékemet erősíti vagy gyengít. Minden múltbéli esemény rányomja pecsétjét a jövőmre. A MOST-tól holnap más ember leszek, ha nem is gyökeresen változtatott meg, de akkor is más leszek, egy szikrányit, vagy egy szilánknyit.
Semmi nem mindegy, és semmi nem VÉLETLEN.
Néhány hónappal ezelőtt történt. A buszon ráléptem egy bácsi lábára, nem ritka esemény a tömött harmincason. Bocsánatot kértem, mint egy jólnevelt egyetemista, a bácsi meg vigyorgott, és azt mondta: "ez jelent valamit". Nem hagyott gondolkozási időd: "Tudja hogy mit, kisasszony?". Megráztam a fejemet: nem, nem tudom (és nem is érdekel). Illedelmesen megmondta, hogy mit jelent. Elmosolyodtam, tisztelettudóan köszöntem, majd vigyorogva szálltam le a buszról. Nem emlékszem, hogy milyen nap volt, nem emlékszem arra sem, hogy mit csináltam azután, csak ennyi: "véletlenül" ráléptem valakinek a lábára.

Nehézségeink

"Miért ilyen nehéz minden?" - kérdezte, és én ráhagytam, hogy nehéz...
Egy-egy pillanatban tényleg azt érezzük, hogy szanaszét szakadunk, darabokra törünk, éget, viszket, kapar, szúr, és mindenféle éles tárgyat forgatnak a testünkben. De megedződünk. Észrevétlenül és biztosan. Ugyanaz a fájdalom holnap már nem visel meg annyira, mint tegnap, sőt, elmúlik, és amikor visszanézünk, azt látjuk, hogy nem is volt olyan rossz, és talán képesek lennénk rá megint, még egyszer. De mikor eljutottunk ide, akkor már nem kell megismételni semmit, akkor történhetnek új dolgok. Lehet, hogy még nehezebb lesz, és még jobban fog fájni, de azt is végig csináljuk, azt is megéljük, azt is túléljük, és abból is csak a szép emlékek, a "mégsem volt olyan rossz" marad meg.

Hisztizni könnyű, és gyakran kell is...

Egy létrán mászkálunk egész életünkben, próbálunk mindig feljebb és feljebb jutni, néha visszalépünk, ugyanattól szenvedünk, mint korábban, máskor felkapaszkodunk egyszerre több fokot is. A végén pedig eljutunk valahova, és már nem ugyanazok vagyunk, mint amikor elindultunk. És nagyon sok múlik azon, hogy vigyorogva, vagy hisztizve tesszük-e meg a felfele vezező utat...

Zivatar

Mint barlangjából tekint ki a medve, úgy nézem én is a cikknyi erdőt az ablakom előtt - és hogy ne lássam közben a tízemeletes tömbházak sarkait, barlangba képzelem magam. Keskeny kicsi sáv, de domboldal a javából, olyan eleven és üde, amilyen csak lehet. Esik. Érzem a most hullott vícseppek illatát, az átmosott levegőt. Nézem és magamba szívom mind, amennyit lehet, és amennyi megadatik. Fülelem és megélem a zuhanást, az önfeledséget. Esőcsepp(nyi) vagyok. (De) Öntözök...

Közben meg napsugárhintóján kacarászva Isten fut végig a hegyen...

Ember

Ha az ember sokat cipekedik, akkor egy idő után már könnyűnek érzi a nehezet is.

Ha az ember sokat gyalogol, akkor izmait, csontjait és inait az út viszontagságaihoz igazítja. Így nem olyan nehéz cipeli hosszú túrákon át a nehéz csomagot.

Ha az ember sokáig csak keveset alszik, akkor egy idő után hozzászokik, hogy az éjszaka csupán néhány órából áll, és a fáradtságtól már álmodni sem tud.

Ha az ember gyakran fagyoskodik egy fűtetlen szobában, akkor egyszer forróvá és füllesztővé válik a szobahőmérséklet.

Ha az ember lelke sokáig fagyoskodik a hideg kőszívében, akkor később már nem hatja meg a katasztrófa, sem a csoda. Hanem egyszerűen figyelmen kívül hagyja a mindennapok apró, de mégis meglévő változatosságának pillanatait.

Ha az ember a szemét a széphez szoktatja, akkor hamarosan azon kapja magát, hogy nem képes elviselni ezen kívül semmi mást. Az életből egy varázslatos rózsaszín felhőt teremt az égre, és fegyelmetlenül, mármár tehetetlenül kapkodja a fejét, amikor egyebet lát. Nem érti, nem ismeri, és fel sem bírja fogni. Pedig élni szép... érdekes lenne, ha mindenki érezné ezt, de amíg egyvalaki is másképp gondolja, a többieknek szembesülniük kell a csúnyaság - egyelőre - természetességével.

Ha az ember keres valamit, és minden áron meg akarja találni, felfedezni, megélni, átadni, akkor boldogulni fog. A kíváncsiság minden élő leghasznosabb tulajdonsága.

Ha az ember megérti, hogy ő nem "CSAK" egy ember, akkor hatalmas dolgokat tud véghezvinni - egy páratlan, alkotó lény, és talán már nem is fontos, hogy miként alakult ki...

Ilyen nem is létezik...

Néha olyan helyzetekben találjuk magunkat, amiről korábban el sem képzeltük, hogy megtörténhet, sőt ha mondták volna, talán el sem hisszük.

Az élet milliónál is több váratlan eseményt tartogat. Biza rá kell jöjjünk, hogy Isten, a Sors, vagy nevezd, ahogy akarod el van látva jócskán fantáziával és humorérzékkel.

Tegnap déli 12-re elmentem vizsgázni, nem egyedül. A tanár hazaküldött mindannyiunkat azzal, hogy 10-től várt, de nem jelent meg senki, vitatkoztak vele, de hajthatatlan volt... Mit tehettünk volna? Fogtunk magunkat és ment mindenki, amerre látott.

A helyzet ennél sokkal összetettebb, és millió egy tényezőből áll - közös mulasztások, figyelmetlenség és nemtörődömség eredménye - amit nem áll szándékomban taglalni. Egy idő után az ember már csak a komikumot látja az ilyen szituációkban, és azt mondja: "ez egy álom, ilyen a valóságban nem fordulhat elő." És valóban, néha olyanok történnek amit nem szándékos - már-már véletlen bakik eredmény. Ezek önmagukban kis semmiségek, de összeadódva komplex eseményeket, hozzáállásokat és megnyilvánulásokat szülnek.

Senki sem hibás igazán, és tulajdonképpen mindenki az, mert mindenki hozzátett egy kicsit az egész nap jelenethez. Minden egyes apró darabka egyetlen hajszálnyi elmozdítása teljesen más végeredményt mutathatott volna. Dehát a "volna"...

Ettől szép a világ - hogy minden egyed, egyén, szó, mozdulat, gondolatfoszlány, jel menthetetlenül és megmásíthatatlanul hozzá tartozik.

Az isteni fantáziára csak kreativitással, a humorérzékre pedig csak nevetéssel lehet válaszolni. Minden egyes felháborodás, túlzás, elmélázás és figyelmenkívül-hagyás csak ront az események megítélésén.

Ma megint elmentem vizsgázni, időben. Még hamarabb is odaértem, mint kellett volna. Számítógépen kellett kidolgozni a tételeket, de elvették az áramot. Három órát vártam, míg sorra kerültem, megint nem egyedül. A tegnapi után ez már több mint röhelyes...

Minden helyzetben összesen két lehetőségünk adott, legyen az bármilyen katasztrófális, hihetetlen és nevetséges...
1. Kétségbeesünk, elkezdünk kapkodni, forgatjuk a fejünket jobbra-balra, pánikolunk, és amit tökéletesen tudunk, azt is elbénázzuk.
2. Higgadtan szembenézünk a történésekkel, és belenevetünk. Derűsen hajtjuk végre a feladatot vagy feladványt, legjobb ügyességünk és képességeink szerint. A többi meg már úgysem rajtunk múlik...

Minden, de minden csak hozzáállás és nézőpont kérdése, mert MINDEN része az egésznek, és MINDEN formálja jellemünket, oktat, nevel.

Ne félj mosolyogva szembenézni az idegesítően és rosszindulatúan vigyorgó kilátástalan helyzetekkel, mert ha most nem is pozitívnak mutatja magát a kép - "Valami lesz. Valami mindig van." (K. E.)

Emberhalászok

Álmos és fáradt az ember –
és ez természetes dolog,
amikor minden tolong...

...szájában a horog...

Kapás van!
Ráharapott!

Kolozsvár, 2009. február

Legalább egyet

egy hangot,
egy képet,
egy szót,
vagy egy jelet:
minden napra –
aminek örülhetek!

Kolozsvár, 2009. január

Betűvetés...

Miért?...

Úgy értem, miért írjam le százegyedszer is, amit előtte már leírtam százszor? És miért írjam le ezredjére azt, amit előttem már 999-en leírtak egytől egyig százegyszer?

Valami mégis azt susogja sejtelmesen, vagy üvölti követelőzve: "vedd elő a papírt és a tollat, és engedd, hogy ujjaid között életre keljen a Világ. Igen, egy egész világ, nem számít, hogy már százszor megszületett, nem számít, hogy te vagy az ezredik, aki ugyanazt meséli el. Mindegy, hogy hányan értettek egyet veled vagy mondtak ellent, nem számít, a következő úgyis valami teljesen más, valami teljesen új, valami teljesen csodálatos lesz..." - így mondogatja, és én ráhagyom. Mert ha az előzőek nem is voltak tökéletesen kerekek, de a sorban utánuk jövő már tisztább és egészebb lesz...

Csodák...

Gyakran könnyelműen dobálózunk ezzel a szóval... túl könnyen. Az emberek azt hiszik, hogy értik, miről szól, pedig a csodákat érezni kell és átélni. Talán ezek a gondolatok sem helyénvalók, mert maga az élet is ide tartozik.

Gyakran megállok a parkban, körülnézek és látom, ahogy a madarak fütyörészve röpdösnek egyik ágról a másikra. Hallom a fekete rigó hangját, és nem az jut először eszembe, hogy mi lehet a tudományos neve, vagy milyen családba tartozhat, hanem hangtalanul arra kérem: "ne hagyd abba, kismadár, csak dalolj tovább!"
Körülnézek erdőben, réten... Az állat- és növényfajok elviselik, hogy megeszik őket, kibírják a tüzet, a jeget, a vizet, az ember jelenlétét, és legyengülve ugyan, de új sarjakat hajtanak, a magvak kicsíráznak, aztán a felnőtt növény virágot hoz - megint, újra és újra, szüntelenül életre kel a természet: a legmélyebb álomból is, a leghidegebb tél és legforróbb vulkánkitörés után - igen, még a halálból is. Mindig éppen születik valaki vagy valami.
Gyakran felteszem magamnak a kérdés, és már érdeklődtem hangosan is, hogy vajon miért ilyen sokszínű minden? Miért törekednek az élők arra, hogy újra virágot és szárnyat bontsanak? Csak egyetlen választ kaptam eddig: mert az élet maga a csoda, mert élni a legfantasztikusabb dolog a világon, mert élni kell. Aki egyszer, legalább egyszer megtapasztalta, hogy milyen érzés lenni, az tudja, miről beszélek.
Egy realisztikus világban azt mondjuk, hogy nem könnyű megszületni sem, hát akkor még felnőni, és életet adni... Ez így is van. De ha nem engedjük, hogy a szemünk mást ne lásson, csak a nehézségeket, a problémákat, a félelmet, a veszteséget, akkor mindig szerencsétlennek fogjuk érezni magunkat - és azok is leszünk. A nyuszinak is nehéz!!! Ő is meg kell szülessen, őt is táplálja az anyja - fáradtsággal, ahogy engem gondoztak a szüleim. A nyuszinak is fájt felnőni, éhezett, és fázott, amikor útjára engedték, félt is. A róka és a farkas megkergette, lehet, hogy közben meg is sérült - de mégis, a nehézségek ellenére is képes felállni, tovább menni, élni és életet adni. Elhiszem neki, hogy boldog, mert ha rossz lenne neki lét, akkor már rég elpusztult volna.

Komplexitásában is piszok egyszerű a képlet - nem az a célja, hogy egyen, igyon, hanem az, hogy létezzen és tapasztaljon, a biológiai test, valamint ennek funkciói pedig csak eszközök arra, hogy az életet megélje.

Láttál már nagyobb csodát egy kisgyereknél? Ahogy alszik, gügyög, vagy nagyon komolyan eljátsza saját teremtett világát, amelyben minden de minden a helyén van, és úgy tökéletes, ahogyan ő megálmodta.

... és mekkora csoda egy őszinte mosoly vagy ölelés... mekkora csoda a szeretet, az öröm...
Ilyen egyszerű - nem kell természetfeletti események bekövetkezzenek, elég egy pillanat, egy kósza jel, hogy érezzük milyen varázslatos ez a világ.

A természetben és a természetességben rejlő természetfelettiség...

Csoportok...

Mikor végignézel a nagyvárosok utcáin, egy csomó emberrel találkozol. Olyan arcokról van szó, akik idegenek, de mégsem először látod őket...

Ha egy csoport vagy közösség tagja vagy, akkor nagyjából ezt tapasztalhatod: még mielőtt megtörténne látod, ahogy a másik kisepri a szeméből a haját, ahogy épp tüsszenteni, köhögni vagy szólni készül... És a következő pillanatban éppen az van, amit előzőleg elképzeltél... Hibátlan, tökéletes időutazás. Amikor már elég régóta össze vagytok zárva, elkezded érezni a többieket. Tudod, hogy mi fog történni a következő pillanatokban. Sejted, hogy olyamit is tehetnek, ami a Te boldogulásodat nehezíti, mégsem csinálsz semmit, csak ülsz és nézed, ahogy megint ki fogja seperni a szeméből a haját, ahogy meg fogja mozdítani a kezét, ahogy kimondja azt a szót, amit Te előre megsejtettél, ahogy... Idegesíteni kezd a tömeg, és minden egyes kicsi mozdulata, rezdülése, minden pillantás. Irritál. Elmennél messzire, hogy ne érezz, ne láss. Szabadulnál a felelősség elől, mert ha valamilyen rejtélyes "véletlen" folytán másképp történne, mint ahogy vártad volna, azért egyedül Te vagy a hibás, mert nem voltál elég figyelmes vagy szorgalmas.

Közösségben tudod, hogy melyik társadtól mire számíthatsz. Érdekel, és nem érdekel, kezeled, és hanyagolod. Tudod, hogy el kell fogladnod a többieket úgy, ahogy vannak. Ha keresztbe tesz, akkor is, ha bánt akkor is... ha szeret és kimutatja, akkor is - meg kell bocsáss.

Mindenki saját magával van elfoglalva - nem rosszindulatból vagy önteltségből, hanem azért, mert ez az emberi természetes működés rendje. Hiába háborodsz fel, ha a másik figyelmen kívül hagyja a többiek érdekeit... mert előbb vagy utóbb Te is ugyanezt fogod csinálni... nem rosszindulatból, nem haragból, - jó esetben - hanem egész egyszerűen azért, mert nem figyelhetünk egyszerre mindenkire a környezetünkből. Mert emberek vagyunk, néha a sértők, máskor a sértődöttek, egyszerre tettes és áldozat. Végülis... ha nem Te foglalkozol magaddal, akkor ki fog?

...még jobban irritál, még jobban menekülnél, haladnál, futnál, rohannál el innen - de visszafognak.

A roppant kettősség belülről feszít szét, mert ebben a pillanatban lehet, hogy Te vagy a sértődött, de a következőben lehetsz az is, aki a többiek ellen vét...

Két dolgot tehetsz: továbbállsz, vagy elfogadod, és megtanulod szeretni - mindenkit.

Idő s madár

Nem múlik el semmi,
az idő is marad.
Egy pillanatig ásít
pedig szárnya van.

Aztán felrebben hamar,
az idő messze száll.
S más minden így marad,
Te repülj csak el, madár!

Bánffyhunyad, 2007. május

Tovább!

Az ostrom meg nem áll, tör felém,
és én vívom a harcot könnyedén...

És tovább, tovább megyek!
Elvakít, rámvicsorít a veszély,
és zuhog a nemkívánt mocsok!
Vés, vagdos az ordító vihar...
A ruhám cafatokban lógó dirib-darab...
De taposok tovább, tovább megyek!

Ha nem mész – én kő vagyok,
te meg még mindig csak homok!
Megyek, és nem érdekel, hogy gyötrő melegen
vérem lecsorog az egész testemen!

Kolozsvár, 2008. december

Ima

Te, Úristen, aki engedted ezt,
ki mindig összetörsz,
aztán magadhoz veszel!
Adj nekem újból megtisztulást!
Nem tudom, hogy mit akarok Tőled,
sem azt, hogy Te mit vársz tőlem...
Csak... Nélküled semmi vagyok...
Csak... köszönöm megint hűségedet,
a Teljességet, a tökéletes Nyugalmat,
és a csendes-zajos összevisszaságokat!

Delta-Szentgyörgy, 2008. július

Én jó vagyok Veled, Te jó vagy velem...

Én jó vagyok Veled, Te jó vagy velem...

Képletnek fölöttébb egyszerű, és működik is egy darabig...

Tanulmányaim során gyakran hallok a kölcsönösen előnyös kapcsolatokról: a mutualiztmusról, a szimbiózisról. Csak picit írok az előbbiről... Az élővilágban nagyon megható és különös példáit láthatjuk, amikor az egyik állat vagy növény saját magából átad valamit a másiknak, és fordítva. Abban a pillanatban mindketten elvesztenek egy kicsit az erőforrásukból, a menedékükből, a táplálékukból, de hosszú távon mindketten profitálnak. Na, de nem kalandozhatok el ennyire az ökológiában rögtön az első bejegyzésem alkalmával. De ha jól belegondolunk, kicsit az emberi lények is így működnek: nekem van 2 almám, Neked van 2 körtéd - adj egyet a Tiedből, mert az számomra finomabb, én cserébe adok egyet Neked az enyémből, mert Te ezt jobban szereted a sajátodnál. És mindketten jól jártunk. Ilyen egyszerű. Azt hiszem, hogy a mindennapokban így kéne működjenek a mindenféle emberi kapcsolatok... Ha odaadok valamit, akkor amit visszakapok számomra sokkal értékesebb legyen, mint Neked: kapzsiság és mohóság nélkül. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy levágom a fél karomat, mert a másiknak arra van szüksége... nem. Ami az enyém az az enyém egészen addig, amíg használom.

Legyen az szülő-gyerek, barát-barát, férfi-nő vagy bármilyen kapcsolat... egyre megy... Egyikük sem adhatja fel a másikért a saját mindenféle egészségét. Én tartozok Neked annyival, hogy megőrizzem a szabadságomat és a szabadságodat. De Te is nekem, ugyanezzel!

*

Ilyen szavakat fogok ide írni... csak és kizárólag szavakat - egymás után - amelyek cseppet sem többek vagy kevesebbek, mint egyszerű betű-jelek halmaza. Te majd értelmet adsz nekik, ha akarsz...

Szeretettel üdvözöllek,

Orsi